1
Csuromvizesen, lihegve feküdt a verejtékben, és nézte… Szólni alig tudott… A kávéfőző most odamegy a pelote-hátizsákhoz… A hold betűz az ablakon… Tisztán látni a trachomás szemét, hosszú, ősz szakállát… Nézd csak… A köveket kiteszi egy batyuba.
Hé!… Hát ez mi? Most fadarabokat rak a kövek helyére a pelote-ba.
Összeszedte minden erejét, és feltápászkodott.
– Nem… mész onnan… te taknyos!
Abu el Kebir ajkához emelte az ujját… Azután a köveket a batyuval a hátára vette, és kisurrant.
Galamb nem bírt mozdulni… de ez… hát ezt mégsem lehet… Na, mindegy. Majd szól az őrvezetőnek, hogy adják vissza a köveit.
Elaludt.
Mikor felrázták reggel, zúgó fejjel, támolyogva állt lábra. Na. Ma vége van. A buta álmára még emlékezett. Abu el Kebir, a halott kávéfőző a kövekkel… Az őrvezető fogja a zsákot, és a hátára teszi…
Mi ez? Hiszen alig van súlya! Negyven kiló kő, és nem is érzi. Pedig a zsák éppúgy dudorodik…
Hát ezt nem lehet, kérem… hagyják őt meghalni. Dühösen fordult az őrvezető felé, és…
Battistának fenyegetően villant a szeme, miközben szíjazta a hátizsákot, és rámordult a foga között:
– Hallgass, kutya… mert!…
Kérem…
Az más. Feleselni itt nem nagyon lehet, és ha az őrvezető is benne van néhai Kebir disznóságában, akkor sajnos hallgatni kell, mert különben Battista travaux forcés-ra megy.
A pehelykönnyű, hatalmasan dudorodó zsákkal kilépett az udvarra. Szép dolog, mondhatom… Egy légióban ilyesmi… Korrupció, panama és szélhámosság! Pfúj! Meggondolhatta volna, mielőtt ide jött elhalálozni. Hiszen ezek a biztosító malmára hajtják a vizet… Szent Isten! Itt mindenki szájtátva nézi, mert ő úgy fut, mint valami zerge… Nana… ebből nagy baja lehet Battistának… Elvágódott.
Minden meggyőződés nélkül feküdt, lehunyt szemmel. Később ismét futott. Miután visszavitték a börtönbe, tíz perccel később megjelent Battista egy nagy tál étellel és borral. Valamit mondani akart, hogy őt éheztetni kell, kenyéren és vízen! De Battista szeme ismét villant:
– Ha kinyitja a száját, levágom… maga… maga… disznó!
Amikor kitöltötte a büntetését, Latouret maga elé rendelte. Uram, Atyám!
Ez hízott!
– Rompez! … Rompez, gazember, mert… széttiprom!
“Csak tudnám, hogy miért olyan gorombák” – gondolta, miközben a szájharmonikájáért ment a legénységi szobába. Hát igazán, mit csinált ő, hogy így szidják és fenyegetik?
Kifújta a szájharmonikáját, eldobta a kininadagját, és a kantinba ment.
2
Az emberek csendben ültek. Ez volt a gyarmat legsivárabb, legcsendesebb kantinja. A corvée, az egyhangúság, az őrjítő hőség letargikus félholtakká tette a katonákat. Megszámlálhatatlan sokaságú légy döngött a helyiségben.
– Halló, uraim! Hiszen ez itt nem is kantin, hanem gyászülés. – Galamb élénk kiáltása szinte szétfröcskölte a forró, nyomasztó levegőt. Az emberek megmozdultak. Azután felhangzott a szájharmonikán, hogy:
“Le sac, ma foi, toujours au dos…”
Néhányan énekeltek. Még a hülye Kréta is vigyorogva mozgatta a kezét. Olykor felrikkantott. Ezen mindenki nevetett. Pedig tragédia nélkül ez a nap sem múlt el.
A párás, dögletes, pipafüsttől súlyos esti kantingőzben félájultan főttek az emberek.
Behallatszott az induló corvée trombitája. És nyílt az ajtó…
Troppauer rohant be… Riadtan, ijedten…
– Fiúk… a puskám… eltűnt!
Döbbenten hallgattak el. Ez a travaux forcés-t jelent. Biztosan és menthetetlenül! A vastag költő szomorú bárgyú szemével tanácstalanul nézett körül…
Pencroft odadobott egy frankot a söntés bádogpolcára, és csendesen kiment. Hildebrandt ülve maradt.
– Micsoda hülyeségeket beszélsz?! – rivallt rá Galamb. – Mi az, hogy eltűnt a puskád? Egy Lebel gyorstüzelő nem mesebeli tündér…
– A… az állványra tettem. Most őrszolgálatra kell mennem, és… nem találom… Eltűnt…
Puskatus dobbant az ajtóban. Az őrség!
– Közlegény! Nem jelentkezett a corvée-nál! Öt perc múlva munkaruhában kihallgatásra megy.
…Galamb szájharmonikája is elnémult. Legjobb barátja, a nagy fejű, vastag költő délután elindult travaux forcés-ra!
Két hetet kapott, de végre is mindegy. Első nap megölik. Latouret megengedte neki, hogy utoljára még beszéljenek egymással.
Galamb nem tudott szólni. Csak nyelt, mert valami fojtogatta a torkát, és hosszasan szorongatta barátja kezét. Ez mosolygott. Széles, bohóc száját megnyalogatta közben. Oly csúnya volt és oly kedves. Zavartan simogatta kékes szőrzetét majomállkapcsán, egyik csámpás lábáról a másikra nehezedett, végül átadott egy csomó írást Galambnak.
– A műveim – mondta fennkölten, – száztíz válogatott Troppauer. Őrizd meg. Ezzel tartozol az utókornak…
– Debout! – kiáltott a káplár, és Troppauer elindult a corvée-val. Az őserdőben kezdődő műútnál egyedül ment tovább.
Néhány perc múlva eltűnt a szemük elől. Jól tudták: örökre.
Troppauer csendesen kacsázott a műúton a dzsungel belseje felé. Hilliers hadnagy éppen ellenőrizte, amint lerakják és kiöntik a hideg bitumen burkolatot a letisztított földre.
– Az ezernyolcszáz-hatvanötös közlegény két hét travaux-ra jelentkezik.
A hadnagy beírta a noteszébe, és intett.
– Menjen a bungalow-hoz.
Ment…
A nagy fák eltakarták a tiszt elől. Hilliers sóhajtott. Jól tudta, hogy a katona eltűnik. Szörnyű. És nem lehet tenni semmit. Út kell mindenáron.
…Troppauer már messziről látta a foglyok gúnyos és fenyegető csoportját a sátorház körül álldogálni. Valami megszorította a mellkasát…
Egy hatalmas alak a csoport szélen fenyegetően rázta az öklét messziről. Tarzanszerű, félmeztelen ember volt, csontos, lóidomú fejjel és övig érő Mikulás-szakállal. A kezében dorongot lóbált.
– Fiúk! Egy katonával megint kevesebb… – kiáltotta a Tarzan. – De ezt messzebb ássátok el, mert a múltkori idecsődítette a hiénákat.
És elindult, hogy elsőnek üssön a közeledőre. Troppauer egy pillanatig arra gondolt, hogy elfut. De hová? Körül az őserdő járhatatlan sűrűje. Ment tovább, egyenesen.
– Kutya! Piszok, véreb! – kiáltotta a Mikulás külsejű vadember, és felemelte a dorongot. De valaki elkapta a karját, és mint valami kis csomagot dobta félre.
– Ezt az embert nem bántja senki!
A darócba bújtatott, félig penészes csontvázak fenyegető rikácsolással közeledtek…
Barbizon, a korzikai bandita állt Troppauer előtt, kiterjesztett karral.
– Ez volt az a katona, aki vizet adott, hogy megitassanak téged, Grumont. Ez verte meg miattunk a goumier-t. Aki hozzányúl, azzal én végzek. A Madonnára mondom…
A korzikai fenyegetése magában véve még nem bizonyult volna hathatósnak. A bozontos hajú Mikulás-Tarzan akkor torpant vissza, amikor azt hallotta, hogy a katona megitatott egy rabot. Ezek a félholt idegbeteg alakok a szörnytett és az érzelgés között ingadoztak hisztérikus lelkiállapotukban. Troppauert vállon veregették, és vigyorogtak rá.
A köpcös kihúzta magát, és legszélesebb mosolyával mondta:
– Akkor, ha megengedik, felolvasom egy költeményemet – és kivett egy piszkos lapot. – Hajnali rózsák a Szahara felett. Írta: Troppauer Hümér!
A rabok rémülten álltak.
3
Galamb véresre csípette magát a szúnyogokkal, és eldobta a kinint. Egyetlen grammot sem szedett még. Rikajev már kininsüketséget kapott a sok malária elleni védekezéstől. Galamb pedig csak hagyta, hogy csípjék a moszkitók, mert tudta, hogy ha kórházba kerül maláriával, az már annyi, mintha elpatkolt volna.
De este a kantinban megint csak nem a láz kínozta, hanem türelmetlen éhség. És mikor végre hozták a vacsorát, Rikajev egyszer csak lebukott a székről, fél méterre dobta magát a hidegrázásban, és összeszorított fogai úgy csikorogtak, mint amikor két érdes kavicsot dörzsölnek össze…
Az orvos csak ránézett a dánra:
– Malária… – állapította meg legyintve. És Rikajevet vitték…
Becsületszavamra a sors ugrat – mondta magában elkeseredetten Galamb.
Pedig meg kell halni! – ismételgette magában, és nagy falatokat nyelt le a vacsorájából. Szegény Troppauer! A verseit eltette abba a viaszosvászon zsákba, melyben Grison tárcáját őrizte és a csontlapot a 88-as számmal.
Most Hlavács vánszorgott be a kantinba. Éppen hogy felgyógyult a lázrohamából, amit tífusznak hittek. Odaült Galamb asztalához, némi bűntudattal, szerényen. Hlavács igazán cipész volt. Két évvel ezelőtt felgyújtotta a műhelyét, és biztosítási csalásért bezárták. Kiszabadulása után a légióba állt, és nem is sejtette, hogy lopási ügyéből kifolyólag a fantaszta Galamb egy valóságos, titkos őrnagyot sejt benne!
Galamb összecsapta bokáját az asztal alatt, és kacsintott. Most jutott csak eszébe, hogy Hlavácsot nem látta, mióta megtudta, hogy ő Yves őrnagy. Persze, az állítólagos cipész ezt nem is sejti, mert lázas volt. Még egyszer rákacsintott a cipészre, aki hökkenten nézte, azután közel hajolt, és a fülébe súgta:
– Mindent tudok…
Hlavács halálsápadt lett… Most jön az ingügy!
– Nem értem… – hebegte.
Galamb megint kacsintott, és csak ennyit mondott jelentősen, halkan:
– Az ing!… Elszólta magát lázálmában…
Hlavács ajkai remegtek, és megkapaszkodott a székben.
– Könyörgök… én, én… ha megtudják…
– Megbízhat bennem… én rendes fiú vagyok… És kitűnő nyomozó… Ezt elhiheti…
– Kérem… – hebegte Hlavács -, nekem Spoliansky mondta… én igazán nem tehetek…
– Jó, jó… A fontos az, hogy ön adott esetben számíthat rám. Én kis híján francia tengerésztiszt lettem. A kardbotomat elvették, de a hazaszeretetemet nem. Vive la France… Pszt… – és szájára tette az ujját. – Én tudok hallgatni. De megmondom: rám számíthat… Viszontlátásra… őrnagy úr!
És kilebbent. Hlavács zsibbadtan ült, és verejtékét törölgette. Istenem… Milyen bajba jön, ha ez az ember csakugyan megőrült.
Huszonkettedik fejezet—>>>