1
Reggel ötkor sorakozó. Latouret kijelölte az őrséget, beosztotta az embereket szolgálattételre, és összeállította a corvée-t.
Ez volt a legrosszabb szolgálat. Az őserdei műút kezdeténél őrizni a rabokat…
A corvée, ötven ember, teljes harci felszereléssel. Három szakasz, nyolc óránként váltja egymást. Elfoglalnak egy pozíciót a műút kezdeténél, a sivatag és az őserdő között, szemmel tartják a rabokat, és a parancsuk úgy szól, hogy: a legcsekélyebb zavar esetén lőni. Ők vigyáznak, hogy a rabok nyolc kiküldöttje átvegye az ellátást és egyéb holmit. Ha nyolcnál több rab közeledik a corvée-hoz: lőni.
A leapadt létszám mellett valamennyi altiszt és közlegény (nem több húsz embernél) a corvée-hoz volt beosztva. Az igazi őrség mégiscsak a víz és az élelem volt, amelyből a rabok nem tartalékolhattak. Mert az őrségtől távol, benn az erdőben azt csináltak a foglyok, amit akartak.
Ha légionistát avval büntettek, hogy a rabok közé küldték, ez egyértelmű volt a halálos ítélettel, mert ha eltűnt a corvée szeme elől, a foglyok agyonverték. Ezt jól tudták itt a katonák, és ha valakit mondjuk egy hét travaux forcés-val büntettek, visszatartották az azonossági plakettjét. Ha lejárt a büntetése, akkor beírták a helyőrség naplójában, hogy az ilyen és ilyen számú közlegényt elhalálozása miatt törölték a század létszámából.
A corvée fásultan üldögélt teljes felszereléssel az udvaron, amikor felharsant az olasz Battista káplár hangja:
– Debout! En route! En avant, marche!
Vonult az ötven ember.
Az egyik hadnagy, Hilliers a rabok közé ment. Az útépítéshez hozták, műszaki tiszt volt. Delahay figyelmeztette, hogy legyen kedves a rabokhoz és igyekezzék jóba lenni velük. Mert a mérnököt nem ölik meg. Arra szükség van az építéshez, de azért őt sem védheti meg más, mint a rabok jóindulata.
A corvée átadja a reggelit. Nyolc rab mogorván tolja el a kiskocsin, tisztelgés nincs. Ellenséges pillantások.
A forró napon embertelenül szenved az őrség. A dzsungelből millió szúnyog jön ki, és legyek raja zsong az ételmaradékok között. Elviselhetetlen. Mindenki vérzik a moszkitók csípésétől.
Kinint osztanak. Galamb titokban kiköpi. Így biztosan maláriás lesz. Örömmel tűri a szúnyogcsípéseket. Kizárt dolog, hogy ne legyen közöttük maláriaterjesztő.
A büdösség szörnyű. A rabok felől pestises szag árad. Rongyokba burkolt csontvázak ténferegnek, kopácsolnak a táborban. Most itt elöl kezdenek működni. Nézd csak… A kabátujjakból fehér sétapálcák lógnak ki kar helyett és a pofacsontjuk úgy kiszögell, mintha át akarná döfni a puszta bőrt, ami még rajtuk maradt…
Galamb mellett Kréta állt. Sárgán és hülyén, de nyugodtan. Őt irigylik a katonák, mert a paralitikus elhalt idegrendszere nagymértékben érzéketlen a testi kínokkal szemben…
– Vedd be a kinined! – kiabál rá Kobienszki káplár a hülyére.
– Köszönöm, nem fáj a fejem…
Kobienszki belevág Kréta arcába. Galambnak ökölbe szorul a keze…
– Vedd be, mert széttöröm a fejedet!
– Akkor fájni fog – vigyorog a hülye, vérző orral. Galamb kilép a sorból, feszesen.
– Alázatosan jelentem, a bajtárs gyengeelméjű.
– Mi?! Te jelentesz?!… Te… kiállsz a corvée-ból? – A káplár felemelte az öklét, de Galamb keze kissé lecsúszik a puskaszíjon, mintha súlyba készülne a fegyverével. Kobienszki jó emberismerő, tudja, hogy ha üt, akkor ez a puska lerepül a vállról, és beléje szalad a szurony…
– Már bevettem a kinint… – jelenti Kréta vigyorogva. De Kobienszki elordítja magát:
– Gamberics! Pelli! Hammer és Bouillon! A moi! – Négy régi ember volt. Nyomban odajöttek egy altiszttel. – Lefegyverezni ezt a közlegényt és gúzsba kötni!
Galamb nyugodtan tűrte mindezt. Odadobták a porba. Leesett a kepije, de nem tette fel senki. Úgy feküdt, fedetlen fővel a perzselő napon.
– Négy ember vigye az erődbe! Egy óra kikötés… – mondta keményen. – jelenteni az őrmesternek, hogy elhagyta a corvée-t!
2
A legénység undorral nézte az ablakból a megszokott látványt. Az udvar közepén a napon, derékig levetkőztetve, egy oszlophoz kötötték Galambot. Hátul összehurkolt csuklóinál fogva felhúzták, hogy éppen csak lábhegye érintette a földet, azután megerősítették a kötelet.
Tizenöt perc múlva elájult. Akkor leoldozták, végigöntötték. Egy óra alatt négyszer ájult el, és négyszer kezdték elölről az egészet. Azután felvitték a szobájába, és az ágyra dobták. Latouret kemény arckifejezéssel nézte végig a büntetést. Most fekhet félholtan a pimasz. Majd ha estig nem tér magához, egy napra a gyengélkedőbe mehet…
Nem hitt a szemének, amikor tizenöt perc múlva bement a kantinba, és ott ült Galamb egy üveg bor előtt, vidáman szájharmonikázva…
– Közlegény! – ordította Latouret.
Felugrott. Az őrmester csendesen folytatta:
– Ide hallgasson, közlegény. Magát Kobienszki feljelentésére két nap pelote-ra terjesztettem fel, de a kapitány úr hozzácsapott még három napot, dupla megterheléssel és két óra futólépéssel…
Ilyen büntetés nem létezett. Ezt senki sem bírhatta ki. Eredetileg a pelote naponta egyszer víz és kenyér, délben egy órát futni, húsz kiló kővel a hátizsákban. Gardone azonban, aki Galambot mint gyanús embert el akarta pusztítani, negyven kiló követ, öt napot és két óra futást rótt ki. Latouret várta, hogy a közlegény vidám arca megrándul. Tévedett. A csodába! Hiszen felragyog a szeme, és vigyorog.
– Mit röhög! Ember! Ettől elpatkol!
– Alázatosan jelentem, köszönöm a büntetést.
Belökték a cellule-be, egy piszkos, nedves verembe. Pad nincs a cellule-ben. Most csakugyan el fog patkolni, és megszabadul ettől a homályos mesétől. Végre is mi köze egy halott embernek ilyen szövevényes svindler históriákhoz? Ő azért jött ide, hogy a tízezer dolláros kötvényt hozzátartozói örököljék. Ez meg fog történni azon nyomban, ahogy agyvérzést vagy tüdőembóliát kap a napon, és kész. Hála a kapitánynak, megoldotta a problémát. Azért a profosz által hozott kininadagot ismét eldobta. Pedig most már nem is szükséges maláriát kapni. A pelote is elég lesz. De ami biztos, az biztos! Kinin nem kell!
Délben ötven fok volt, amikor Battista tizedes elharsogta:
– Pas de gymnastique… en avant… marche!
Futott a napon. Egész könnyen ment. A legénység elszörnyedve látta az ablakból, hogy teljes háromnegyed órát fut, és csak akkor esik össze. De már tíz perc múlva fut tovább. Uramisten: teljes félórát. Azután háromszor tizenöt percet. Latouret valahol a raktárban ült ezalatt, és komoran pipázott.
Hogy mit gondolt közben, azt nem lehet tudni.
Két legény mint valami rongyot vitte be az egyesbe, és odadobta a piszkos földre a csuromvizes, ájult embert.
Latouret látta másnap, amikor elővezették. Most végre letört a fiú! Az arca beesett, a szeme fáradt, és rekedten jelentkezik…
– Hé! Maga hencegő alak! – szólt oda neki. – Egy napra kérheti a büntetés felfüggesztését, ha vallásos ember: holnap áldozócsütörtök van.
– Köszönöm, mon chef! Nem kérem a büntetés megszakítását, a cellámban fogok imádkozni.
– Hát akkor… pas de gymnastique! Maga!… Maga… ilyen alak gebedjen meg! – mormolta dühösen, és lesietett a raktárba pipázni. – Hát ez nem törik meg soha… ez a… ez a…
Két nap múlva már ötpercenként elájult, és érezte, hogy a szíve, az érrendszere, a tüdeje teljesen kimerült. Holnapra vége a heccnek… Anette húga és az édesanyja ezután nyugodtan élhetnek.
Forró, büdös éjszaka volt. Aléltan hevert a piszkos kövön. Egy patkány rágcsált valahol.
Isten veled, te szép kis rejtély… Hogy is van? A halott ember körül eloltogatja egy tiszt a villanyt… Lambertier a szökőkútnál várja, és Macquart ugyan nem jött el… de sebaj!
Csak a nőt látná még egyszer… Ez a nő, ez más, ez… ez szép! Legalább énekelne még egyszer… Ekkor kinyílt a börtönajtó, és Galamb örömmel konstatálta, hogy íme, megőrült, és nyomban vége, mert az ajtón az arab kávéfőzőt látta belépni…
Abu el Kebirt, aki meghalt!
Huszonegyedik fejezet—>>>