1
Már órák óta halott volt. Egészen különös módon ölték meg. Hat vagy nyolc vörös pontot találtak a testén. Hogy ez mitől származott, azt nem tudták megállapítani. Csípésnek, horzsolásnak tűnt fel. Csak a bőrfelületén látszott, mintha két ujjal megcsípték volna néhány helyen. A test pórusain néhány helyen vér szivárgott, egészen apró cseppekben, a bőrön keresztül.
– Ilyen tünetről tanultam, de ez nem azonos eset – mondta az orvos. – A dél-amerikai korallkígyó csípésétől az áldozatnak elzáródnak a főerei, és a vér, miután felgyülemlett az artériában, kinyomul a pórusokon. De ezen az emberen nincs kígyómarás, és nem Dél-Amerikában vagyunk. Egy bizonyos, megölték.
Galamb ismét gyanún felül állt. Mikor ő a sátorba lépett, a Kölyök már régen halott volt.
A tisztek sötét pillantással méregették Galambot. Jól tudták, hogy ez a század furcsa embereket is rejtegethet. Figyelmeztették őket fentről, mielőtt elindultak, hogy a gyanús egyénekre nagyon vigyázzanak…
– Vasra kell veretni… – mondta Gardone, mikor Finley jelentette neki az esetet. – Kihallgatjuk, és erős fedezettel Timbuktuba küldjük, a haditörvényszékhez.
– Milyen jelentéssel? Hogy a puskájával lőttek, amikor nem volt ott? Megöltek egy beteget, akihez látogatóba ment?
– Nem kell ügyvédeskedni! Ez katonaság. Akkor már nem küldhetjük sehová, ha felrobbantja az épülő műutat vagy a lőszerraktárt.
– Ha nem veszed rossz néven, kapitány úr, erről lebeszélnélek. Kérdezzük ki elsősorban az őrmesterét! A haditörvényszék csak akkor tehet vele valamit, ha módot adsz rá, hogy vádat emeljen.
– Csak ne okoskodj – felelte Gardone, mert az erőd közelsége visszaadta elbizakodottságát, és szégyellte, hogy a biztos halál tudatában gyengének mutatkozott.
– Az őrmestert mindenesetre meghallgatom, azután majd úgy intézkedem, ahogy azt speciális, magasabb katonai szempontok pillanatnyilag előírják.
Jött Latouret.
Elmondta, hogy Harrincourt altiszti iskolába járt, de szökés miatt megvonták tőle kedvezményes beosztását. A menetelést úgy bírja, mint aki már járt Afrikában, de ezt tagadja. Katonai magatartása ellen nem eshet kifogás, legfeljebb egy-egy altiszt sérelmezi, hogy néha “öregem”-nek szólítja őket…
– Na látod!… – mondta diadalmasan Gardone. – Az illető újoncnak áll be, pedig a chef szerint nyilvánvaló, hogy járt Afrikában. Ez igazolja gyanúmat. Latouret őrmester! Az illetőt tartsa szemmel. Kemény szolgálatot osszon ki rá! Semmi baja nem lesz, ha ez a gyanús fickó nem bírja a fáradalmakat… Rompez!
Finley hallgatott, és Latouret kiment.
– Persze te másképp tettél volna… – mondta fölényesen a kapitány. – Jegyezd meg, barátom, hogy a katonaságnál néha kegyetlenül elővigyázatosnak kell lenni. Itt a gyanús alakok olyan beosztást kapnak sorban, hogy elpatkolnak. Ilyesmit vártak tőlem odafent, mikor megbíztak a különleges feladattal…
Mivel Finley még mindig nem szólt semmit, hivatalosabban folytatta:
– Intézkedj, hadnagy úr, hogy ez a banda tisztességesen felfejlődjék, és ne úgy vonuljon be az erődbe, mint valami cigánykaraván! Mert azt meg kell mondanom, hogy mialatt gyengélkedtem, a rend úgyszólván teljesen felbomlott. Sajnos nem tudok mindenhol magam ott lenni…
Finley összecsapta a bokáját, és ment.
Az őrmester jelentett a sátor előtt:
– Négy tífuszgyanúst előírás szerint hátrahagyok, hogy a helyőrségből intézkedjenek majd elkülönítésükről.
– Hogy akarja hátrahagyni őket?
– Bardával, gyógyszerrel és élelemmel. Harrincourt közlegény felügyelete alatt.
Finley tetőtől talpig végigmérte az őrmestert, és megvetően mondta:
– Szabályszerű. Rompez!
2
Finley nem lett volna dühös, ha tudja, hogy Galamb mennyire örül a kegyetlen szolgálatnak. Hohó! Hiszen itt tífuszt lehet kapni! Elsőrangú haláleset a hivatás teljesítése közben!
A többiek már a távolban menetelnek Aut-Taurirt felé. Hajnalodott, és ő ott ült a sátor előtt. Bent a négy beteg.
Borzasztó nyomás ült a szívén. Megszerette a Kölyköt. Istenem… Istenem… szegény… De csúf, rossz élete volt, és milyen szörnyű, gyalázatos módon ölték meg ezt a kedves, ijedt fiút… De most már nem hagyja annyiban! Olvasott ő épp elég detektívregényt ahhoz, hogy tudja, mit kell tenni. Nagyon egyszerű:
Elsősorban következtetni kell. Mégpedig vaslogikával.
Nézzük csak! A fiút csak ez a Laporter ölhette meg. Ki lehet Laporter? Vaslogikával kell kitalálni.
Nem megy.
Na jó, ezt nem kívánhatjuk még egy detektívtől sem. Lehet, hogy a nő keze van a dologban. Ki lehet ez a nő? Mindegy. A nő nem ölt meg senkit. Nagyon egyszerű és logikus, ha kell, vaskövetkezetességgel bebizonyítja. Nagyon egyszerű… Miért nem ölte meg Kölyköt ez a nő? Válasz: Mert nem ölte meg és kész. Tehát ki ölte meg? Laporter. És kicsoda Laporter? Ennek a grófnak van olyan úri lakáj képe, és settenkedik a szekér körül… Hm… Ez tehát a vaslogika első számú közellensége: a gróf.
Most egyszerre új ötlete támadt. Hopp! Megvan! Őt itt már több alkalommal összetévesztették egy őrnaggyal. Bizonyos Yves nevűvel. Mi következik ebből? Hogy itt a légióban van egy álruhás őrnagy. Marhaság. Miért járjon egy őrnagy bakaruhában, amikor lovon is mehet, ha a saját uniformisát veszi fel? Igen, de ez egy titkos őrnagy. Nyomoz. Laporter után!…
Megvan!
Ez az őrnagy látta, hogy összetévesztik valakivel, és hagyta nyugodtan, hogy tévedjenek. Így mindenki őt szekálja, mialatt az őrnagy távolról figyel.
De ki lehet az őrnagy?
Most nézzük meg először az órát. Nézzük meg, hátha valami okirat van eldugva benne…
Kinyitotta az órát. Semmi. Közönséges, vacak, régimódi óra. Felnyitotta hátul is a fedelét, de csak a szerkezetét látta. Elöl a számlapra valami súlyos tárgy hullhatott valamikor, mert nyolc-tíz helyen elrepedt. Végeredményben megállapította, hogy semmit sem rejtettek el benne.
És mégis. Ez az óra irtózatosan sokat jelenthet. Most már biztos.
Összegezzünk tehát: meg kell tudnia, hogy melyik katona Laporter, ki az őrnagy és ki ez a nő aki nagyon szép, különösen, ha dühös.
Laporter lopta el az inget és az órát.
Az őrnagy az, aki visszalopta ezeket a holmikat. Ez bizonyos… Meg kell tudni, hogy ki az, aki visszalopta az inget.
– Visszaadni. Harrincourt-nak… az inget.
Tizenkilencedik fejezet—>>>