1
Magához tért, zúgott a feje. Nem érzett fájdalmat, csak az az illúziója volt, mintha egy hordó volna a nyakán, amelyből tízezer bezárt méh szeretne szabadulni.
Virradt…
Megtapogatta a fejét a tarkója körül. Kissé dagadt volt, és sajgott az érintésre…
A mindenségit! Alaposan kupán vágták.
Visszament a táborba.
Szóval, a kísértet mentette meg. És a kávéfőző útján. Persze! A kávéfőző hallotta, hogy ellopták az ingét, tudta, hogy eltűnt a kígyó, és valószínűleg sejtette az összefüggést. Ezért nyomban leöntötte őt a büdös pálinkával. Hogy egy ilyen sivatagban mi minden lehetséges… Az ember az életével játszik!… És ha legalább elveszítené… De ne adj’ isten…
Szóval a kísértetnek szimpatikus volt. Kár, hogy nem hisz neki… Pedig milyen szívesen odaadta volna azt az ízléstelen barokk vacakot. Egy krokodilfejnek mintázott óra… Pláne kattintható födéllel, amilyent ma már csak nyugalmazott tűzoltó csővezetők hordanak, mellénybe fűzött rézlánccal… De hát ellopták… Az ördög tudja, kinek kell…
Trará!… Trará!…
Sorakozó!
Hoppla! Gyerünk csak a többiek közé, hogy legyen alibi. Ilyenkor szoktak az ő puskájával ölni!
De most kivételesen nem történt ehhez hasonló. Mindenki rohant a szakaszához, az emberek felsorakoztak, a motorok berregtek, a kocsik zörögtek, káromkodás, pufogás, vezényszavak, azután indulás…
Troppauer beállt a sorba. Már kutya baja. Az oázisban végleg kipihente a sebesülését. Előreszólt Galambnak:
– Hol a fenébe kószáltál? Mindenfelé kerestelek már… Ez a Kölyök üzent. Veled akar beszélni… A kórházkocsin van, elég rossz bőrben…
– Sajnálom, hogy nem voltam itt… Szegény, amint lehet, hátramegyek…
Hosszú fütty, és nagyon távolról egy éles hang:
– Indulás!
Délután, az egyórás pihenő közben Galamb hátrament a vöröskeresztes kocsihoz.
– Halló, fiú… Mi újság?! – kiáltott a betegre.
Sárgás, csontvázzá fagyott arccal, tüzelő szemekkel feküdt ott Kölyök, és élénken mozgatta a fejét, amikor Galambot meglátta, mintha már türelmetlenül várná…
– Beszélned nem szabad… – intett neki Harrincourt. – Majd levelezünk: Itt van ceruza és papír. Írjál, mint a Troppauer, csak megértsem…
A beteg bólintott, elvette a blokkot, és felírta:
“Én öltem meg Brétailt, az asszonyt és Corot kapitányt. Csak ketten voltunk a házban. Laporteur és én. Mielőtt a rendőrséget értesítettük, kényszerített, hogy vele együtt átkutassuk a szobát. A halott kapitány kezéből kis cédula hullott ki. Gyűlölöm Laportert. Az írást nyomban megsemmisítettem. Ez állt rajta: »Figyelnek bennünket. Ha meg akarja majd tudni, hogy hány óra van, igazítsa be a napon a mutatókat. Éjfélkor pontos órája lesz. Dr. Brétail.« Tudtam, hogy ezzel fontos nyomot semmisítek meg. Laporter kitanított, hogy mit mondjak a rendőröknek.”
Galamb elolvasta a cédulát.
– Öregem, az egész marhaságból nem sokat értek. De azt a Laportert szívesen megrugdosnám, kár, hogy nincs itt a légióban …
A beteg ámultan nézett rá. Miután Galamb zsebre tette a papírt, egy másikat kapott fel, és izgatottan írt:
“Laporter itt szolgál velünk, az álneve…”
– Garde à vous!
Galamb felugrott. Az ezredorvos állt ott.
– Mi ez itt, kaszinó? Takarodjon azonnal!
Galamb eliszkolt.
Micsoda marhaságokat firkált a Kölyök? De ha ez a Laproter csakugyan itt van, azt nagyon megtanítja bokszolni.
– Bocsánat… – ahogy lelépett a szekérből, a gróf úrba ütközött. Nézd csak! Ez itt hallgatózott? Csak nem ő a Laporter?
– Mondja – szólt rá nyersen a gróf úrra – nem álnéven él maga itt a katonák között? Mi?!
– De kérem…
– Semmi kérem! Vigyázzon magára! És ne ólálkodjon itt a kocsi körül, mert ha továbbra is bántja ezt a fiút, megjárhatja… Hogy hívják magát? Nem Laporternek?! Mi?!
– Szó sincs róla…
– Na, hát szerencséje van. – És otthagyta.
A gróf sötét tekintettel nézett utána. A szanitéc jött elő oldalról.
– Goromba fráter… – mondta a vörös.
– Szóval, maga szerint nincs remény? – kérdezte a szanitécet a gróf.
– A doktor azt mondta, hogy ha még egy kicsit rázza a szekér, akkor meghal, mert vérömlése lesz…
– Nincs semmi esély, hogy meggyógyuljon?
– Abszolúte semmi – legyintett a vörös, és előhúzott egy darab kenyeret. Nagyot harapott belőle. – Nyitva van egy ér, és nem záródhat be. Műtétet kellene csinálni, de itt nem lehet.
– Köszönöm… – egy pénzdarabot adott át a szanitécnek, és elgondolkozva továbbment.
Galamb meg éppen leverte a bardáját, mikor jött az altiszt a szakaszhoz:
– A portyázók között két tífuszos van – hirdette harsányan. – Mindenki tisztogassa gondosan a ruháját, hogy féreg meg ruhatetű lehetőleg ne legyen rajta, mert az terjeszti főként a nyavalyát. A fehérneműt mosni kell. Karbolos vizet ad a szanitéc.
Fene egye meg, gondolta Galamb. Most nincs egy váltás inge. Ellopták a pimaszok. Na, mindegy. Ezt, ami rajta van, kimossa, amíg pihennek. Elő a szappannal! Kibontotta táskáját, amelyben a holmija volt.
De alig nyúlt bele, nyomban meglepetten ejtette a földre, hogy mindene szétgurult. Ott volt az inge.
A szép, színes inge, kissé gyűrötten, de ott volt a táskában.
Halló! Ez aztán az öröm… Nahát, igazán tisztességes orgyilkosok. Mivel a viperának nincs rá szüksége, visszahozták a gyönyörű inget.
Nagy örömmel bontotta ki. És akkor következett a másik nagy meglepetés: az ingből a földre hullott valami, koppanva.
A karóra!
A szép, krokodilusos karóra, amit a kísértet úgy kért, és amit elloptak, itt van! Benne volt a megkerült ingben…
2
Csak éjfélkor indultak tovább. Most már igen közel lehettek Aut-Taurirthoz.
A menetoszlopban felbomlott a szokott rend. Lehetetlenség volt ilyen útszakaszon fegyelmezni az embereket. Gardone kapitány mint valami elolvadt viaszbáb ült a lován, csak a pálinka tartotta benne a lelket. Nem volt képes ellátni a tisztét. Finley hadnagy intézkedett helyette.
A porban, melegben hetek óta menetelő század embertelen feladatot végzett, és minden egyes katona utolsó erejét is elhasználta.
Éjszaka a legénység szanaszét hevert egy táborban, amelynek semmiféle formációja sem volt, nem vették körül fallal, és aki akarta, az leverte a bardát, aki nem akarta, az csak úgy odahullott a földre, és nyomban ájult álomba merült.
Ezalatt elöl egy acetilénlámpa fényénél Latouret őrmester szétteregette a térképet. A tisztek körülülték. Finley nézte az irányt, a vörössel jelölt megtett utat.
– Lehet, hogy itt, Agadir után, mikor megkerültük a hammadát, eltértünk néhány fokkal a helyes délkeleti iránytól.
– Nem valószínű, mon adjudant – mondta Latouret -, mert akkor Bilmaóba kellett volna érnünk.
Nem messze tőlük a vörös szanitéc egy lámpát tartott, és az ezredorvos koffeininjekcióval élesztgette Gardone kapitányt.
– Kitartunk tovább, délkeleti irányban – zárta le a megbeszélést Finley. – Félóránként adjanak jelt kék röppentyűvel, talán meglátnak bennünket valamerről.
Ezen a tengernyi néptelen földdarabon valahol van egy apró helyőrség, mint a gombostű a szalmakazalban; ha nem bukkannak rá hamarosan, akkor végük.
Hajnalodott. A szétterülő nap fényénél a látóhatár legtávolabbi széléig az őrjítően egyforma, izzó, sárga dombhullámok végtelenje fogta körül őket.
– De hát… Meddig megyünk még? – lihegte Gardone, jóformán alig tartva magát a nyeregben. Finley a fogát szívta.
– Azt hiszem, eltévedtünk…
Ezt megértette a kapitány. A rémülettől szinte leszédült a lóról. Eltévedtek a Szaharában?
– Eh bien!… Sergent!… – kiáltotta egy rekedt hang durván Latouret-re. – Minek menjünk, mondják, hogy rompez… Rompez! A mindenségit neki! legalább dögöljünk meg békességben, hagyják lefeküdni az embert vagy leülni…
– Majd rád sózok még egy golyószórót! Ostoba bleu! Estére megérkezünk…
– Jól tudja, hogy eltévedtünk! Mondják meg becsületesen! Maga se hiszi, amit mond.
Az őrmester szitkozódva továbbment. A déli hőségben nagy pihenőt tartottak. Este már nem akartak továbbmenni. Finley és Bruce hadnagy az altisztekkel és a töredék engedelmeskedő csapattal félkaréjjá fejlődtek, gépfegyvereket szegeztek a századra. Finley közéjük hajtotta a páncélkocsit, ő maga pisztollyal a kezében járt közöttük, ordított sorban mindegyikkel…
Pokoli volt. A tisztek maguk is érezték, hogy ez nem lázadás, ez az idegek csődje.
A züllött karaván még egyszer megindult. Többször nem fog. Ez bizonyos volt. Sem gépfegyverrel, sem ágyúval ezt a csapatot lábra állítani már nem lehet, ha még egyszer megáll.
A csüggedés mindig újra és újra lábra kapott, pedig még csak alkony volt, és a távoli ég aljáig nem látszott más, csak a Szahara.
Ekkor valahol a sorok között halkan zizegni kezdett valami…
Egy szájharmonika!
Egyre vidámabban, egyre játékosabban szüremlettek elő a hangok, és a hülye Kréta, aki az elmebetegek közismert szívósságával jóformán szótlanul, de vigyorogva jött Orantól, váratlanul nagyot rikkantott.
Ettől elnevették magukat néhányan. Az agyalágyult, felpiszkálva a tetszéstől, artikulátlanul énekelni kezdi a harmonika hangjára:
“Le sac, ma foi, toujours au dos…”
Bolond katonanóta arról, hogy: “Szavamra, a zsák mindig a háton, csak menni, menni, és sohasem ölelni.”
Először csak röhögtek, de azután a teherautó kormánya mellett az egyik sofőr rákezd énekelni: Ki tudna egy szájharmonikának ellenállni? Mire a rőt és ibolyaszínre puffadt napot elnyelik a távoli dombhullámok, az egész század énekel bolondul, és a halálba menők utolsó, hányaveti energiájával:
“Le sac, ma foi, toujours au dos…”
Egy szájharmonika mózesi pálcájára melódia buggyant a kimerült lelkek dermedt sziklájából.
Később Galamb egy körömpiszkálóval hangszerelte a zenekart, mert a Szahara kissé árt ennek a kényes instrumentumnak.
Finley tudta, hogy mit jelentett ez a harmonikázás. Talán az életüket. Odament Galambhoz, és megveregette a hátát.
– Jó volt a harmonikázás!
– Pedig nem is vagyok igazán formában. Szeriőzt jobban játszom. – És máris rázendített a légió szerelmi dalára:
“L’amour m’a rendu fou…”
…És mentek…
Éjfél felé egyszer csak, feleletül a ki tudja hányadik rakétára, hosszú kék fénykígyó kúszott fel távol a sötét mennybolt közepéig… Azután még egy…
Harsogó örömüvöltésbe tört ki a század. Az emberek ujjongva ölelgették egymást, sapkáikat a levegőbe dobálták. Egymás után lőttek a világító pisztollyal, és mindegyikre érkezett a távolból egy kék fénykígyó feleletül…
Aut-Taurirt adja a jelzést!
3
Messze voltak még az erődtől. Eddig nem tévesztették el az irányt. Az út volt ilyen lehetetlenül hosszú.
Mikor Finley hadnagy ismét odaért a sor mentén Galambhoz, a katona kilépett eléje vigyázzállásba:
– Nos? – kérdezte Finley. – Jó katona vagy! Kérhetsz valamit.
– Egy pajtásom nagybeteg, és szeretném, mon adjudant, meglátogatni a kórházszekéren. Szegény úgyis egyedül van.
– Ezt honnan tudod?
– Már régen látom, hogy az orvos meg a szanitéc elöl vannak a kapitány úrnál. Másnak meg nem szabad a szekérre szállni. Dél óta nem volt, aki vizet adjon szegénynek, vagy a sebét bekösse.
– Eredj! Altiszt! Ez az ember engedélyt kapott rá, hogy a szekéren ápolhassa a barátját. Vegye be a napiparancsba!
Ezzel lehetetlenné tette, hogy az orvos, akinek feljebbvalója volt Finley, lezavarja a szekérről Harrincourt-t.
Galamb boldogan indult el a kocsi felé. Elsősorban kedvelte a Kölyköt, azután pedig most már foglalkoztatta fantáziáját az ügy. Itt van például a nő. Világos, hogy az is ugyanabban az ügyben settenkedik, amiért Kölyökre rálőttek. Sőt Troppauerre is rálőttek. Mi köze lehet az elszánt költőnek ehhez az ügyhöz?
Nyilvánvaló, hogy néhány gyilkosság, egy katonai titok és sok alattomos ember rejtélyének kulcsa: a Kölyök! De most már nem lesz hanyag. Felhágott a kerékagyra, és belépett a szekér ponyvája alá. Visszahőkölt, és dermedten állt meg. A Kölyök ott feküdt az ágyon holtan.
Megölték.
Tizennyolcadik fejezet—>>>