1
Murzuk oázis a sivatag csendőre. Szpáhik, szahariánok, szenegáli lövészek állomásoznak benne. Ezek portyáznak időnként a Szaharában, hogy sakkban tartsák a tuaregeket, berbereket, riffeket. Murzuktól délre a nagy semmi következik.
De Murzukban villanyvilágítás van, rádióállomás, kórház és keramitos utak. Szpáhik sorfala között vonul be az orani század, katonabanda szól, és az ott lakók bámulják a fáradt sereget.
Az átvonuló tartalékszázadok számára külön laktanya van Murzukban. Ide irányítják az újonnan érkezőket. A porlepte, kimerült század ruházatát és felszerelését pótolják, orvosi vizsgálat következik és három nap teljes szabadság…
A portyázókat szpáhik zárják körül, és az oázis távoli részébe viszik, ahol karókat vernek le, és tüskés drótot tekernek rájuk. A szabadon hagyott kijáratok elé pedig szaharián őrséget állítanak. Elkülönítik a szabadcsapatot. Ezek nem valami érzékenyek, nyugodtan szívják a kendert, és sütik a kesztrát a drótsövény mögött. A bejáró előtt egy vézna, ősz szakállú, burnuszos arab felállítja parázstűzhelyét, és kávét főz néhány centimes-ért.
A légionisták csodálkozva tapasztalják, hogy úgy bánnak velük, mint kedves rokonnal vagy nagybeteggel. Még a szpáhik is, akik különben olyan magasan hordják az orrukat, dohányt ajándékoznak nekik és süteményt, megvendégelik őket a portyázók táboránál működő arab kitűnő kávéjából, és mindenki annyi vörös bort ihat, amennyit csak akar.
– Nem tetszik nekem ez a nagy gyengédség – mondta Pilotte a hallgatag Nadovnak.
– Miért? – kérdezte a turkesztán óriás mély, nagybőgő-színezetű hangján.
– Úgy látszik, sajnálnak bennünket.
Egy kövér néger őrmester a szudáni vadászoktól barátságosan a vállukra veregetett.
– Hová, fiúk?… Gyertek, igyatok a pénzemért pálinkát vagy kávét…
– Mondja, sergent – mondta Pilotte, mikor az arab Matuzsálem kitette eléjük a kávét -, maga hol van beosztva?
– A gazdasági hivatal B osztályába. Mi látunk el benneteket fehérneművel… Meg daróccal a raboknak.
Egy élénk hang rikoltott közbe mögöttük.
– Hahó!… Mit hallok? Rabruhában masírozunk tovább?
A következő pillanatokban a körben guggoló katonák fején keresztül odapottyant törökülésbe Galamb.
– Ha nem tudnád – felelte az őrmester – rabokat is kísértek.
– Adjál annyi kávét a katonáknak, amennyit akarnak – mondotta mögöttük egy kapitány, a kék huszárok uniformisában, nyilván a szpáhik parancsnoka. – Nem kell felugrálni, gyerekek, csak maradjatok ülve, és igyatok, egyetek, érezzétek jól magatokat…
Barátságosan intett feléjük és továbbment.
– Az az érzésem – mondta Galamb -, hogy ez nem is katonai tábor, hanem valami misszió, ahol a kedvesnővérek kapitányoknak maszkírozzák magukat.
Az bizonyos, hogy a szpáhi kapitányok nem éppen nyájas modorukról közismertek a sivatagban.
– Maguk most jó ideig ellesznek – mondta egy kopasz, fekete szakállú hosszú szpáhi. – Messzire mennek leváltani… Aut-Taurirtba. Murzukban szokás, hogy jól bánjanak azokkal, akik leváltják Aut-Taurirtból az embereket.
– És mit mesélnek, akik visszafelé jönnek?
Csend.
Most jelent meg Kölyök is. Odaállt a kör szélére, a drótkerítés cölöpének dőlt. Mosolyog, mint rendesen, és gumit rág.
– Miért nem mondja, hogy mit mesélnek? – kérdezte idegesen Nadov. – Ha egyszer erre megy át a tartalék, akkor visszafelé is itt megy keresztül a leváltott csapat is.
Mivel újabb csend következik, Pilotte türelmetlenül vág közbe:
– Beszéljenek, a mindenségit! Ne becézzenek itt bennünket mint a csecsemőket, inkább mondják meg, ha valami baj vár ránk Aut-Taurirtban, hogy felkészüljünk rá! Mit beszélnek, akik onnan visszajöttek?
– Hát éppen ez az… – mondta halkan a néger őrmester.
– Micsoda?
– Hogy még senkivel sem beszéltem, aki Aut-Taurirtból visszajött volna…,
Hallgattak.
– És – kérdezte kissé rekedten Minkusz, miután megnedvesítette az ajkát, és egyet krákogott – sok század ment már arrafelé keresztül?
– Hát… még csak másfél éve áll az előretolt helyőrség… – felelt kitérően a kopasz hórihorgas.
– Feleljen őszintén! – kiáltotta Minkusz. – Hány százával mentek át itt Aut-Taurirt felé, mióta a gazdasági hivatalban van?!
– Hm… Tizenkettő…
Nyomasztó hangulat ült a fülledt, fényes pálmalombok alatt üldögélő kis csoporton…
– Szóval – felelte vontatottan Nadov -, tizenkét helyőrséget… váltottak le… és a tartalék bevonult… de a szolgálatból… senki sem tért vissza…
Ismét csend volt. Csak az oázis légymilliói döngicséltek tömött rajokban…
– Hol van az a helyőrség? – kérdezte Minkusz.
– Hát… azt bizony pontosan nem tudom – felelte a szpáhi. – Nemigen járt még ott más a hadseregen kívül. De arrafelé lehet, ahol már sok az erdő.
– Hát ez nagyszerű! – örvendezett Galamb. – Ott már az egyenlítőnél vagyunk! Igazán elmondhatjuk majd, hogy világlátott emberek lettünk.
Tréfáját fagyos hangulat fogadta. Itt most senkinek sem volt kedve nevetni. Lehetséges, hogy a légió Murzuktól az egyenlítői őserdőkig küldi ki őket, a Szaharán keresztül? És lehetséges, hogy ezen az átkozott, messze pontján a glóbusnak helyőrség van?…
– Valamit mondott az imént – szólt most közbe Pencroft az őrmesterhez -, hogy rabokat is kísérünk…
– Azt hát – bólogatott a szudáni. – Arrafelé valami fegyenctelep is van.
…Távolról botok pufogása, majd tevebőgés hallatszott és elviselhetetlenül sok légy kínozta az üldögélőket. Egy hatalmas, fényes bőrű arab jött közéjük. A karján szarvasvipera tekergőzött. Jövendőt mondott, és amuletteket árult. Embrió kisujját bőrbe varrva, és kis, arab pergamentekercset, bűvös szöveggel. A hatalmas, barna színű embernek hosszú bajusza volt és nagy, kampós orra.
– Halló, öregem! Mintha már találkoztunk volna! – kiáltott feléje Galamb, mert úgy rémlett neki, hogy ezt az embert már látta Marseille-ben. Vagy Oranban?
– Nem tudok róla, rumi úr, hogy találkoztunk volna.
– De egész biztos, csak akkor még nem házaltál ezzel a fogatlan kígyóval…
– Fogatlan?… – kérdezte az arab udvariasan, és kissé megnyomta a kígyó nyakát, azután odatartotta közel Galamb arcához. – Tessék megnézni…
Mindenki felugrált, és a kör nagyot tágult.
A szarvasviperának mindkét méregfoga látszott!
Percek alatt biztos halál, pokoli kínok között, és nincs semmiféle ellenszer…
Galamb még közelebb tartotta vigyorgó fejét, és belenézett a kígyó torkába, mint egy öreg doktor.
– Vidd innen! – kiáltotta néhány légionista türelmetlenül a varázslónak. – Vidd innen, te ördög!
– Csak meg akartam mutatni, hogy nem fogatlan – felelte nyájasan a nagy bajuszú arab -, ahogy a rumi úr mondta…
– Abban nem volt igazam, pajtás – biccentett vidáman Harrincourt -, de azt fenntartom, hogy én már láttalak valahol…
– Nem emlékszem… talán tévedni kegyeskedsz.
– Nono… tévedni ugyan emberi dolog, de azért velem is előfordulhat. Hát akkor ülj le ide, öreg átokkereskedő barátom, és tedd valahová kedvenc ölbéli kígyódat, hogy a tisztelt közgyűlés is helyet foglaljon, azután mondj nekem jövendőt! Lehetőleg kellemeset, akkor kapsz egy feketét – és odaszólt az ősz arabnak, aki egyre főzte a kávét. – Egy pohárral a kígyódajka úrnak. Gyerünk, kisfiú!
A legalább nyolcvanéves kisfiú kivett egy kis réztartályt a parázsból… A varázsló lecsavarta karjáról a kígyót, és egy bőrzsákba siklatta, amelynek bekötötte a száját, azután megnézte Galamb tenyerét:
– Hosszú életű lesz… – kezdte.
Galamb dühös lett. Más nem hiányzik!
– Hallod, nem fontos meghamisítani a valóságot. Csak mondd ki bátran, hogy nem élek soká…
– Hosszú életű lesz a rumi úr… egészen biztos. Ez itt az életvonal, a hüvelykujj alól indul ki, és átmegy a tenyerén… Jó hosszú vonal…
– Nézd, öregem… Nem is olyan hosszú, csak piszkos a kezem, azért látod így… de ha jobban megnézed – próbálta rábeszélni, szinte könyörögve. De a varázsló állhatatos volt:
– Ez így van… Hosszú életed lesz… És itt… Ez érdekes… különös… Egy nő szelleme üldöz!
Mi?… Hohó! A szellem… No nézd!
– Ide hallgass, öreg Ali baba! Te tudsz erről a szellemről?…
– Igen… Én tudok róla… Egy szép, szomorú nő szelleme követi a csapatot…
Nadov közbedörmögött:
– Ne éljek, ha nincs így… Most már elmondom, hogy a múltkor… valamelyik oázisnál… azt hittem, hogy a bortól van, mert oázisban én mindig részeg vagyok, láttam egy nőt, a sivatagban ült, túl az oázison, és énekelt!…
– Nadov! Nem voltál részeg! Én is láttam – bólogatott Galamb, és a varázslóhoz fordult. – Ide hallgass, Aladdin! Ha ismered a kísértetet, és alkalmilag látod, mondd meg neki, hogy tiszteltetem, és ne féljen tőlem, én nem harapok, és nagyon tetszik nekem… Szeretnék megismerkedni vele.
– Micsoda hülyeségek ezek – mondta idegesen Hildebrandt, aki eddig egy szót sem szólt. – Hallja, Galamb, a Szaharában nem hálás dolog kísértetekkel tréfálni.
– Nem hülyeség, cimbora – világosította fel Galamb -, egy kísértet jár a csapat után, elegáns nő, és háromszögletű jel van a kezén. Ez a kedvenc dala…
És előrántotta a szájharmonikáját.
…Millió csillag ragyogott a sivatag felett, tág fényű, szokatlanul nagy, vöröses és rezgően ezüstszínűek, a mozdulatlan pálma- és fikuszlombon át. És Galamb behunyt szemmel, érzéssel rezegtetve a tenyerét, szája szögletéből finoman, élesen fújni kezdte kis hangszerén a dalt:
Si l’on savait…
Két majom, átutazóban egy tamariszkusz koronájáról a szemközti platánra, megállt, és kíváncsian nézett le a lombok közül… A hold ezüstös fényében tisztán látszott a távoli sivatag felett ködszerűen lebegő por…
És Galamb fújta a “Si l’on savait”-t, valamennyi szem a távoli Szahara felé irányult, hogy talán a daltól, mintegy hívásra, megjelenik a szellem.
Ehelyett valami más, valami sokkal meglepőbb történt…
– Gazember! – sikoltotta Kölyök. – Gyilkos gazember…
És szinte a levegőn át úszva, nagy ívű tigrisugrással rávetette magát… Pencroftra!
Két kézzel eltaszította az amerikait a torkánál fogva, villant a rohamkés, és bizonyára leszúrta volna, de az egérképű, szikár ember rövidesen kicsapott, szabályos horogütéssel állon találva Kölyköt. Az ütésnek alig volt lendülete, de Pencroft hihetetlenül erős lehetett, mert egy apró reccsenés hallatszott, és Kölyök ájultan bukott a földre…
Döbbenten álltak. Pencroft lihegve igazította a zubbonyát, és Kölyök még ájultan is egész testében remegett. Valamitől sokkszerű állapotba került…
…Az erdők felől egymás után felbúgtak a takarodók, és ki-ki sietett a laktanyája felé.
2
Mentek… A század valósággal népvándorlássá növekedett Murzukban. Elsősorban kaptak két páncélkocsit, amelyek kis kaliberű, gyorstüzelő ágyúkkal voltak ellátva, azután megszaporodtak három tipróláncos teherautóval, ezek muníciót vittek, csatlakozott továbbá öszvérek hosszú sora, gépfegyverrel, lángszóróval és reflektorokkal, hatalmas kórházkocsi egy vörös hajú szanitéccal.
Ezenfelül sok teve, öszvér és kocsi következett, különféle rakománnyal, útépítéshez szükséges szerszámokkal. Hatalmas alvázakon gerendákat, vastraverzeket, huzalt, sodronyt és rézdrótot szállítottak magukkal.
A menet közepén haladt a kétszáz fegyenc. Bennszülött és fehér rabok vegyesen. Jobb csuklójuknál fogva párosan összekötözték őket. Durva, barnás vászonruhában voltak. Ezeket ötven goumier kísérte: A gyarmati közigazgatás legdurvább eszközei, fényesen felöltöztetve, a kiképző altisztektől elsajátított szolgálati stílus műveltségének gőgjével.
Az ötven goumier is választhatott a fegyház vagy az aut-taurirti szolgálat között, mivel egy osztag angol matrózt, akik verekedés miatt a csendőrségre kerültek, ott is pökhendiek voltak, úgy elvertek, hogy három tengerész belehalt a sérülésekbe.
A goumier, sajnos, semmit sem ért a diplomáciához, és fogalma sincs arról, hogy az angol matróz kényes portéka, ha agyonverik. Amíg él, éppoly ágrólszakadt vízi bohém, mint a többi tengerész, de ha agyonverik, akkor akta lesz belőle! Akta, amelyre azt illik felelni, hogy: “A megindított vizsgálat alapján vétkesnek talált csendőröket példás büntetéssel sújtottuk…”
Talán nem is ötven goumier-t találtak volna vétkesnek, ha kevesebb is elegendő Aut-Taurirtban.
És valamilyen kihágás miatt Burca, Lenormand és Hilliers katonai mérnökhadnagyok is vétkesnek találtattak, ezért Aut-Taurirtba helyezték át őket.
Gardone kapitányt, aki igen sokat ivott, és az Operában egy hölgy miatt botrányt provokált, sürgönyileg vezényelték párizsi lakásáról Murzukba, ahol bevárja az orani csapatot, és az aut-taurirti helyőrségben átveszi vicomte Delahay őrnagy mellett a helyettes parancsnoki tisztséget…
…Szitkozódva tépte össze a hosszú sürgönyt. Tudta, hogy mit jelent ez a dicső fogalmazás. Valami pokoli garnizonba fog kerülni, ahol vagy megdöglik, vagy előléptetik…
Azt azonban ő is csak Murzukban tudta meg, hogy hová került, amikor egy őrnaggyal beszélt a századirodában.
– Hogy innen… az egyenlítőig?… – kérdezte hökkenten, a térkép fölé hajolva…
– Nem egészen… – felelte az őrnagy. – Nehéz terep, az bizonyos…
– De hát mi az az Aut-Taurirt?… Miféle hely az, a Szahara és a Niger vidéke között, hiszen ott talán sohasem járt még ember…
– Dehogynem… Emlékezzél csak vissza! Két évvel ezelőtt ment először Murzuktól délre egy felderítő csapat, de ezen a helyen megölték a patrult, és a leküldött büntetőszázad nyomát sem találta a gyilkos bennszülötteknek… Megállapították, hogy a szokota négerek tették, de ezek a Nigeren és az őserdőn túl tanyáznak. Senki sem tudja, hogy kerültek a mi vidékünkre. Azután Normand és az expedíciója sem tért vissza. Timbuktuból keresésére indultak, és megállapították, hogy valamennyit lemészárolták. Azután elindult Russel expedíciója, erről bizonyára hallottál, hiszen nagy port vert fel, rendkívüli támogatással indult útnak, és valami átjáró után kutatott, de ő is eltűnt…
– Bocsáss meg, kérlek… De hát ez ismeretlen, felderítetlen út…
– Lander, Hornemann és Caillée eléggé felderítették…
– De nem hadseregek és helyőrségek számára! – csapott az asztalra Gardone elkeseredetten…
Az őrnagy vállat vont.
– Katonák számára csak egy lehetetlen van: a parancs bírálata. Másfél évvel ezelőtt elhatározták, hogy az egyenlítő és a Szahara között helyőrség lesz a semmiben, és azóta ott helyőrség van. Ez Aut-Taurirt. Út kell a Russel-féle elveszett átjáró helyett. Tehát út lesz, és aki onnan hazajön, ha leváltják, az igen szép karriert csinált…
– Ha hazajön – mondta sápadtan Gardone.
– Na igen… De ha nem, akkor is szépen emlékeznek meg róla.
Ezt kissé hűvösen mondta és felállt. Az őrnagy jó katona volt, és Gardone nem tetszett neki.
Így indult el a század a részeges, Párizshoz szokott, kövér Gardone kapitánnyal, rabokkal és egy század tapasztalatlan újonccal.
3
– Azt mondd meg, hogy miért rohantál Pencroftra? – kérdezte Minkusz, az orvos, Kölyöktől. – Ez biztosan valami lélektani elváltozás.
– Nem tudom. Egyszerre forró lett körülöttem minden, nem is emlékszem rá, hogy mi volt…
Mögöttük nyikorogtak a kerekek, harsogtak a tipróláncos autók, csörömpölt a páncélos, pufogtak a hajcsárok botjai, amint a forró sivatagban nehézkesen törtetett előre a végtelennek látszó menetoszlop.
– Ez már velem is volt – mondta Nadov. – Egyszer Szmolenszkben, a búcsún annyit ittam, hogy két napig aludtam utána…
– Maláriád van – állapította meg Pilotte -, sokszor ilyen átmeneti rohammal kezdődik, azután egyszerre jön a hidegrázás.
– Lehet – hagyta rá a Kölyök. – Az bizonyos, hogy beteg voltam.
– Nem volt semmi ügyed ezzel a gengszterrel? – kérdezte Hlavács, a cipész. A találó gengszter nevet Pencroft kapta bajtársaitól.
– Nem! Soha… – mondta a Kölyök.
Azután már nem beszélgettek. Egyre forróbb lett a levegő. Egy sirokkószerű déli légáramlás elviselhetetlen főfájást és lomhán kavargó portölcséreket hozott… az öszvérek köhögtek és ordítozva kirúgtak, csattogott a korbács, pufogtak az öklök, a hajcsárok szitkozódtak. A kapitány elöl lovagolt, a rosszullét a dühvel összekeveredve émelygett benne, és minden varrat külön fájt a koponyáján. Időnként a nyeregtáskából üveget húzott elő, és ivott.
Egy szokatlanul nagy homokdomb árnyékában letáboroztak. Képtelenség volt továbbmenni. Az egyik teherautó hajtókarja eltörött, hosszú szerelésre volt szükség. A lovak és öszvérek vakon bukdácsoltak…
Galamb örömmel konstatálta, hogy itt sok kiváló alkalom kínálkozik a halálra. A tízezer dollárt már hozzátartozói zsebében érezte. Valahogy nem fájt a halál. Akiknek nem fáj az élet, azok a halál gondolatát is könnyebben viselik el.
Gondolta, utánanéz Troppauernek, aki még mindig nem állt a lábán.
– Te… – Kölyök szólította meg.
– Mi van, fiú?
– Beszélnem kell veled…
– Parancsolj, pajtás…
– Nagy titkot akarok rád bízni…
– Hagyjuk ezeket, öregem. Meg vagytok tisztára háborodva a titkaitokkal… És mért pont engem szemeltél ki? Figyelmeztetlek, hogy léha, felületes, komolytalan fráter vagyok, fecsegő, pletykás és megbízhatatlan…
– Kérlek… ne alakoskodj… Gyere egypár percre külön a többitől… Most tudom, hogy őrszolgálatban van a gazember… Nyugodtan beszélhetünk… Úgyis el fognak tenni láb alól… Neked kell mindent elmondani…
Olyan szomorú és kétségbeesett volt, hogy Galamb megszánta. A mindenségit a titkoknak és rejtélyeknek!
– Hát gyere, fiú, de kérlek, ne vágj állandóan ilyen siralmas képet…
Leültek egy távoli domb árnyékába.
– Párizsban az egyetemre jártam – kezdte a Kölyök. – Igazán vidám ember voltam, pedig sokat éheztem, de a nyomor nem számított, a diákélet szép volt, derűsen láttam a jövőmet, és… Ekkor megismerkedtem egy nővel…
– A baj mindig így kezdődik – jegyezte meg nagyképűen Galamb, és ujjain keresztül átengedte a port egyik kezéből a másikba, miközben arra gondolt, hogy jó lenne, ha itt maradna a sivatagban homokórának.
– Ez a nő megígérte, hogy elősegíti a karrieremet. Van egy kitűnő barátja, bizonyos Henry Grison…
– Kicsoda?
– Henry Grison… Miért ijedtél úgy meg?
– Ezzel az úrral találkoztam…
– Hol?
– Egy érdekes házban… Pizsamában fogadott, a földön…
Kölyök nézte…
– Én tudom… hogy te ki vagy… – És rövid szünet után mereven Galamb szemébe nézett, majd így szólt: – Batalanga.
Nagy hatást várt. Galamb igen bután nézte. Azután megfogta a fiú homlokát.
– Lehet, hogy ebben igazad van, de nem ártana, ha megmérnéd a lázadat…
Kölyök mereven és gúnyosan nézte, azután újra, szinte szótagolva ismételte:
– Ba-ta-lan-ga!…
Mit akarnak tőle? Most ez a legújabb. A Batalanga!
– Nagy komédiás vagy – mondta Kölyök -, de nem hiszem, hogy továbbra is alakoskodsz, ha megmondom, hogy én már jártam Batalangában…
– Ez rendben van, fiam… Jártál ott, tudomásul veszem. Csak arra felelj most, hogy ki ez a Grison, és hol élnek rokonai vagy örökösei.
– Nem tudok róla sokat. Az ő ajánlata révén kerültem Russel expedíciójába…
Galamb ismét megélénkült.
– Russel! Várj! Hiszen ez volt az a kutató, akinek az özvegyét elvette… dr. Brétail… Hopsza! Hiszen ez érdekes…
– Tudtam, hogy ez érdekelni fog.
– De mennyire! A meggyilkolt Brétailné követi a csapatot.
Kölyök falfehéren ugrott fel.
– Ne mondd! Könyörgök, ne mondd!… Megőrülök – és kétségbeesetten zokogva vetette magát a földre.
Harrincourt gyengéden felemelte. Most már komolyan vette, amit a fiú mondott, és sajnálta. Nem tudta, mi baja, csak látta, hogy nagyon szenved.
– Úgy tudom – mondta csendesen Kölyöknek -, hogy Brétail agyonlőtte az asszonyt meg egy kapitányt és önmagát.
– Nem igaz… – suttogta Kölyök. – Mind a hármat megölték!
Millió apró, izzó porszem szúrta az arcukat, és a levegő mozdulatlanul állt a sivatag felett a rekkenő forróságban.
– Különös… – motyogta Galamb. – És nem tudsz közelebbit?… Hogy ki volt a gyilkos?…
– Én… voltam!
Tizenharmadik fejezet—>>>