Prücsök alaposan megtáncoltat egy bálozót
Könnyedén, fesztelenül belépett a bálterembe… Nyomban hihetetlen feltűnést keltett. Gyönyörű, méregzöld ruhájában, amelyhez képest egészen élénk lángvörös selyemcipője, szénfekete selyemharisnyája és jókora ódon erszénye élénk ellentétet képeztek – döbbenetes volt. Járásában is annyira könnyed és közvetlen igyekezett lenni, hogy mindenki dermedten nézte.
Megijedt.
Elhatározta, hogy kecsesen előveszi Babette anyó húsz éve óta először szerepelt lornyonját.
Ezt a lornyont ma már csak léggömböknél szokásos taftruhája derekába ékelten viselte utoljára Babette anyó. Összesen negyven éve lehet, amikor egy angol haditengerész esküvő előtt szüleinek bemutatta. De ez a fiú röviddel rá a Horn-fok táján elmerült Babette anyó életéből, és mindezt ma már csak ő tudja, meg a lornyon és a korallzátony, amely olykor az elmerült ifjakat őszinte részvéttel magához öleli szétágazó karjaival.
Ám a vastag aranylánc mégiscsak úri viselet. Előveszi hát.
És estélyi ruhájának dekoltázsából előhúzta a lornyont. Sajnos, az aranykeret egy kiálló recéjébe beleakadt inge is. Így teljes lőn a botrány. Menteni, ami menthető – gondolta, és a filmsztároktól elsajátított módon, vonagló testtel, apró, ringó járással könnyedén Villoix táborszernagy, gyarmati kormányzóhoz lépett, és egész finom orrhangon így szólt:
– Nem nyújtaná a karját, főhadnagy úr?
Senki sem szólt, ettől verejtékes lett, és közben mosolya olyan idiótaszerűvé torzult, hogy egy neuraszténiás lakáj kezében megrezdültek a tányérok ez arckifejezés puszta látásától.
De senki sem mozdult.
Csupa fényes uniformis és estélyi ruha egy kitörő botrány feszült döbbenetében… Egy mellette álló lakáj kezében hatalmas tálcán pezsgőspoharak. Talán, ha iszik? De most Prücsök lehűlten érezte, amint leszalad egy szem a harisnyáján, és néhány centiméter előnyt adva követi a másik, mintha egy hendikepverseny gyorsasági díjait osztogatnák a bokájában.
Ez rémes! És legalább mozdulna valaki…
Zöld színű mosollyal, leereszkedőleg odaszólt a lakájnak:
– Jöhet egy pohárral, öregem… – és külön merevítve álló kisujját, lornyonjával kecsesen és magasról a pezsgőre mutatott. Erre minden ok nélkül a lornyon feje lehullott az egyik pohárba, amely nagy csörömpöléssel eldőlt.
Prücsök szája kinyílt, és úgy maradt. Közben, mint egy bűvészpálcát, megrettenve, bénultan fogta az aranynyelet.
Aztán egyszerre kihúzta magát. Elhatározás érlelődött benne, és máris megvalósította. Két karját jobbra-balra lengetve kihívó, könnyed testtartásban előrelépett, vállat vont és lengő mozdulatából kiindulva nagyot csapott kislányos mellkasára a következő különös kijelentéssel:
– Feladtam! – És mint középkorú várúr, ha odaveti tüszőjét megmaradt aranyaival a vesztett játszma végén, még így szólt: – Lehet kirúgni!
– Kicsoda ön? – kérdezte végre egy elképedt úr.
– Az az én dolgom! Maguké a kirúgás! Jöhet az a vörös csirkefogó! – És már látta is távol, a háttérben a vörös káplár fejét. – Ott áll! Tessék!… Jöjjön… Lehet kirúgni!
A vörös hajú attasé, egy norvég gróf kétségbeesetten tiltakozott a lány állítása ellen.
– Én sohasem bántottam… Mademoiselle-t.
– Pardon! – helyesbített Prücsök. – Ez nem az a csirkefogó. Van egy káplár az ügyészségen, azt kell hívni, csak mondják meg, hogy itt van a kémnő, és a többi az ő dolga.
– Egy ilyen tacskó!
Mervin doktor, akit háta mögött Afrika Cárjának neveztek, és kormánybiztos volt, döbbenten ismerte fel a leányt, aki nemrégiben betört a hivatalába.
– Maga az oka! Mert, kérem, nem lehet valakit elutasítani, ha a papájáért újrafelvétel miatt jött.
Közben megakadt a szeme egy nagyon szép katonán, akinek sok kitüntetése, angol bajusza és kék szeme volt.
A katona, Debouiler százados, kedvesen mosolygott rá:
– Azt hiszem, a kormánybiztos úr őexcellenciája szívesebben fogadja önt holnap a hivatalában.
– Egy alkalommal már fogadtam önt, és…
– De nem akarta azt csinálni, amit én mondok! – kiáltotta Prücsök. – Mert, kérem, itt hanyagság történt. Vétkes gondnokságból kifolyóan! – Egész a századoshoz fordult és kinyújtott karral Mervin doktor őexcellenciájára mutatott: – Ez nem tartott helyszíni szemlét! Elítélt valakit a meglátogatása, illetve a tetthely meglátása nélkül!
– Ma már nem vagyok vizsgálóbíró, kislány, mint a bűntény idején. Néhány formaságot azért mellőztem akkoriban, mert ha a bűnösség nyilvánvaló, a törvény is megenged bizonyos könnyítéseket.
– De csak tárgyas bizonyításnál. Vagy bevallás esetén! Tehát nem a szabályos előírással nyomozott.
– Ez nem éppen a megfelelő hely az én hivatali ballépéseim felsorolásra – mondta Mervin doktor, és ahogy a szeme végigsuhant a lány vakítóan szivárványszín külsején, egy mosolyt kellett elfojtania. – Annyit mentségemre közlök magával, kislány, hogy ha mindenféle jelentéktelen látszat kedvéért új vizsgálatot rendelnének el, senki sem töltené békében büntetését.
– Tessék tudomásul venni, hogy itt nem jelentéktelen az ok, amely fennforog a szőnyegen! Itten most töltsünk tiszta vizet a nyílt kártyákba: a halászok kihorgásztak egy tetemet, amely azonban még élt. – És mert többen is elmosolyodtak, energikusan körülnézett. – Ezen nincs mit nevetni kérem! Ha valaki halálra ússza magát, az köztragédia! Két teljes frank értékű bizományi krizantémot vittem a szegény ember jeltelen sírjára, amelyen ez állt: “Frédéric Louvain, élt negyvenkét évet.” Mert ez a sír olyan jeltelen volt, hogy még azt is ráírták krétával a táblára: “Albert! Ide nem kell a locsoló meg kerti olló!… Ha keresnek, a trafikban vagyok!”
Doktor Mervin megérezte, hogy átfordul a közhangulat e kis demagóg javára. Tehát elmosolyodott. Nagy diplomaták nemegyszer helyeselnek csak azért, mert az ellenfél népszerűségét is áhítják.
– Nézze, kislány, én szívesen meghallgatnám, de az udvariasság kötelez a társasággal szemben.
– Hallgassa meg! – mondta vidáman egy ragyogóan szép asszony, és a társaság váratlanul örvendezni kezdett az egyéni nagylelkűségen. – Hallgassa meg excellenciád – kiáltották egyszerre többen is.
– Hát hallgassuk meg a kislányt, Mervin… – szólt most a kormányzó is, és a leány hálás mosollyal fordult feléje:
– Köszönöm, főhadnagy úr…
– Sajnos – szólt a kormányzó sóhajtva -, táborszernagy vagyok.
Bölcs táborszernagyok jól tudják, hogy milyen meggondolatlan óhaj, ha ifjú főhadnagyok a legmagasabb katonai rangot áhítják. Az áhított kinevezés egyben happy end, de ifjú főhadnagyok tulajdonságaival szemben több hátránya is van.
– Bocsánat a félrecímzésért. És köszönöm, hogy önök valamennyien az én pártomon vannak Mervin ellen.
Ez a merész fordulat, amellyel egyszersmind ereje tudatában beszüntette a kormánybiztos körülményes címezgetését, mindenkit meglepett, s bizonyos fokig valósággá lett. Az előkelő vendégek kissé rokonszenveztek már Prücsökkel.
– Hát kérem! Kezdjük elölről. Pro szekundo, az én papámat azzal vádolták, hogy merényletben részesült maga ellen. Az én papám orvos volt, úgy hívták, hogy Decoux.
Felzúgtak. A kiváló orvost sokan ismerték. Emlékeztek is a merényletre, amely akkoriban mindenkit meglepett. Az orvos felöltőjében elfogatásakor megtalálták a pisztolyt, amelyből a gyilkos lövést leadták.
– Szóval, ön… Decoux-nak a leánya? – kérdezte Deboulier százados, aki nem vette le a szemét a leányról.
– Igen. És maga kicsoda? – Itt mindenen vihognak. – gondolta dühösen.
– Deboulier százados vagyok.
– Örvendek. Maga biztosan nyomozott már – mondta, mert úgy érezte, hogy kedvesen néz rá ez az ember, tehát felhasználhatja pártfogójának, mivel Szivar impozáns közelségét eléggé nélkülözi…
– Biztosan nekem fog igazat adni abban, hogy visszacsinálják a papám ügyét. Szabálytalan volt a színszemlézésben, és ezáltal az ítélet renonsz? Ha pedig ezen a nagysága nevet – fordult dühösen Lady of Printownhoz, az admiralitás lordjának feleségéhez -, akkor bizonyára nincs szíve, mert itten apáról van szó! Ugyebár, százados úr?
– Sajnos – felelte mosolyogva Deboulier -, a joghoz nem értek.
– A helyszíni szemle nem derítheti ki – szólt nyájasan Afrika Cárja -, hogy a fegyver, amelyet apjánál találtak, nem a merénylőé. És olyan régimódi hatlövetű forgópisztoly, hogy a golyót nem téveszthette el a szakértő.
– Az én papám tagadta, hogy ő a bűnös.
– De hiszen mondta a vörös hajú attasé, aki Prücsök szerint nem az a csirkefogó – úgy tudtam, hogy Decoux-nak nem volt gyereke.
– Nahát, kérem! – mondta a leány. – Az vagyok én. Mert igenis ennek a Decoux nevű papámnak volt egy titkos gyereke, csakhogy én a valódi papámnak vagyok az álgyereke, aki újból nősült az anyámmal, és engem örökbe adoptált, úgyhogy én az első titkos papám álgyereke lettem, mert az igazi mindig az, akit neveznek. Így azután minden érthető lesz.
Nagyon erélyesen mondta ezt, és egy kissé beleizzadt. Magyarázata következtében még önmaga előtt is kuszált lett a származása.
– Úgy értsem ezt, kislány – segítette jóindulatúan Mervin -, hogy édesanyja másodszor is férjhez ment?
– Nem ez a maga dolga! – felelte Prücsök harciasan, visszalökve Mervint népszerűségének bűvköréből. Mert nagy diplomatákon kívül csak okos kis nők értenek ehhez. – A maga dolga, kérem, kideríteni az atya ártatlanságát! És remélem, hogy a kormányzó úr ezt megparancsolja!
– Őexcellenciájának én nem parancsolok, és különben sem értek a bűnügyek kiderítéséhez.
– Akkor kezet foghatnak Mervinnel – vágta ki a lány. – Bár táborszernagyságod legalább a kormányzásban világhírű, olyan szép itt minden.
Ősz diplomaták megrökönyödtek és bólogatva összenéztek. Ez aztán az intrikus! És a rikító leány, három elütő színének harsány eleganciájában olyan volt, mint egy ismeretlen nemzet zöld, fekete, piros festésű, életre kelt lobogója.
És szinte lengedezett is ágaskodó izgalmában.
– Hát így nem megyünk semmire, kislány. Tudnom kell, mit kíván és milyen alapon. Szeretnék segítségére lenni, mert magam vagyok a felettes hatóság és az áldozat is. De tudnom kell tüzetesen, hogy mi az, amit ön megállapított.
– Pro ipszó. Megállapítom, és ezt tessék jegyzőkönyvbe venni: hogy nincs áldozat! Nálam az áldozat ott kezdődik, amikor boncolják, és nem, ha bálba jár.
– Ne engem támadjon – szólt önkéntelenül elmosolyodva doktor Mervin -, hanem az apját védje.
– Rendben van – legyintett, mintegy különösen engedékeny kedvében. – Nem vagyok tanult ember. Csak az egyszerűek nyelvét beszélem.
– De azt jól felvágták… – jegyezte meg a háttérben a lánghajú katonai attasé.
Vesztére.
– Ha jól emlékszem, itten én lettem kérdezve… – szólt rá agresszíven Prücsök. – Nekem nincsen olyan beszélési stílusom, mint maguknak – folytatta szelíden, körbefordulva. – Azonban, ha szívük van, talán megértenek úgy is, ha beszélek.
Ekkor kapta az első nyíltszíni tapsot. Mire a nehéz eredmény után, mintegy megpihenve, az orra mentén előregörbített alsó ajakkal nagyot fújt, hogy eltávolítsa homlokába lógó haját, és gyors lábmozdulattal hátrafelé lendítette lelógó ruhaalját, amely alkalomból jól bokán rúgta a városparancsnokot, hogy az nagyot kiáltott.
– Hát most, kérem – folytatta. – A halászok kifogták e jeltelen haldoklót, aki mondá: Decoux ártatlan, mentsék meg. Akkor aztán meghalt az áldozat, és később még hozzátette, hogy kutassák át Adrient. Amiből én azt következtetem a logika árán, hogy először tagadni akarta, majd megfontolás után mégsem vitte sírba, hanem kimondta, hogy Adrien. Akkor végleg meghalt, és itt van a kutya eltemetve: ki az Adrien?!
– Megmondhatom magának a nyomozás álláspontját: Lehet, hogy a szerencsétlenül járt matróz hitte Decoux ártatlanságát, de ez nem ok arra, hogy a hatóságok is higgyék.
– Maga is hinné, ha ismerné a papámat – kiáltotta, miközben szája széle megrándult, és két szeme nedvesen ragyogott -, ő a legjobb ember a földön! De maga nem ismeri őt, maga csak vádol!
– Téved. – És most jött a jól elhelyezett tusolás. – Decoux évek hosszú során a legjobb barátom volt… – És miután a nevetgélés halálos csendbe ment át, egy rántással megragadta a bálterem közvéleményének gyeplőjét. – Különben sem én ítéltem el, én csak a vizsgálóbíró voltam.
– Ha maga ismerte a papámat, akkor tudnia kell, hogy ártatlan! Vagy volt valami oka rá, hogy megölje magát? Mi?!
– Volt.
Egyik csapás a másik után…
Most derült ki, hogy Mervin doktor stratégiából hagyta a kislányt ilyen mélyre betörni hivatali tekintélyének határvonalán át, mert tudta, hogy később elvágja a visszavonulást.
– Kerüljön az ügy háttere a nyilvánosságra. Az hiszem, ez a leghelyesebb. Zabolátlan fiatalember voltam egyetemi éveink idején. Decoux is, én is, szerettünk egy lányt. Az illető engem szeretett, és nem Decoux-t.
– Tiszteltetem a gusztusát!
Mervin is együtt nevetett a többiekkel. Az ördög tudja, hogy volt vele; lehetetlen erre a veszett kis lánycsikóra haragudni.
– Az életben naponta előfordul, hogy nem az arra érdemesebbet szeretik. Jól tudja, kislány. De gustibus non est disputandum.
– Ezt már magam is megfigyeltem – felelte bizonytalanul Prücsök.
– Decoux nemes gesztussal félreállt az utamból, de az esküvő napján levelet írt, amit közvetlenebb tárgyi bizonyítékok birtokában az illető hölgyre való tekintettel nem kevertünk az ügybe. A levélben Decoux azt írja, hogy figyelmeztet: végez velem, ha rossz természetem valaha úrrá lesz rajtam, és boldogtalanná teszem a feleségemet. Miután elvált feleségem súlyos beteg volt a merénylet idején, okkal hiszem, hogy Decoux beváltotta a fenyegetését.
– Nem hiszem! Az én papám nem áll bosszút.
Dr. Mervin vállat vont.
– Hogy hívják magát, kislány? – kérdezte a kormányzó.
– Prücsöknek.
– Ez nem az igazi neve?
– Azt nem mondom. Itt a kikötőben virágáruslány vagyok, és családomat ez közmegbeszélésnek tenné ki… – Mervin felé fordult. – Majd kiderül, ami a zenés darabokban sokszor van, hogy az örökbe fogadott papám svéd főherceg, és akkor maga bajba kerül a fináléban.
– Az én szerepem olyan, kislány, hogy minden pillanatban itt lehet a finálé. Ettől függetlenül, higgye el, boldog volnék, ha Decoux ártatlansága kiderülne. De hát nincs mód újrafelvételre, kislány – szólt Mervin határozottan. – A törvény csak bizonyítékok alapján ítél vagy rehabilitál.
– Ha maga akarja, akkor újra tárgyalják!
– Az én akaratomat megköti a törvény.
– Nem igaz!… – kiáltotta, és tagadóan rázódó feje körül röpködő könnysziporkák és felugró pápuahajszálak villogása kísérte a szavait. – Nem igaz! Maga a szabály ellen százával deportálta ítélet nélkül a gyanúsakat, maga a szabály ellen kimondta, hogy a dóm és a szárazdokk közötti városrész elhúzódásában lelőheti a rendőr, ha valaki a zsebébe nyúl. Ez mind, mind nem törvényes! Hát akkor miért nem akarja most az én papámért is megtenni, hogy ne szabálykodjon, amikor itt magának az a neve, hogy Afrika Cárja!…
Most először mondták ezt a nevet Mervinnek ennyi ember előtt a szemébe. És Prücsök minden komikuma leolvadt már. Prücsök itt a guillotine-tánc fanatikus polgártársnőinek népszónoki izgalmában saját álláspontjára toborozta idegileg a főúri vendégek lelkiállapotát.
– Ha az ember polgárok ezreiért szabálytalanul cselekszik, azt közérdeknek mondják, ha egyért teszi, akkor hivatali visszaélésnek nevezik.
Prücsök kétségbeesetten, tárt karral nézett körül:
– Hát nincs itt senki, aki parancsoljon ennek?! Nincs senki, aki elhiszi, hogy ártatlan a papám?!
– Nem tudja, hogy mi a jogrend, kislány – felelte lassú, mély hangján a kormánybiztos. – Ha néhány halász egy legendában hisz, attól még nem támad fel hivatalosan az eltemetett Decoux-ügy.
A lány, egész testében reszketve, Mervin elé toppant, és elfúló hangon ezt kiáltotta:
– Excellenciás uram! Nem ez az első eset… amikor néhány halász hitt egy legendában… és olyan feltámadás lett belőle, hogy ma is harangoz miatta az egész világ! Tudja?!
Nagy-nagy csend lett…
Az utolsó szó síró sikoltása, mintha még ott rezegne elhangzottan, sokáig a fényes terem előkelőségei felett.
Csak egy ősz úr moccant.
Hirtelen párásodó szemüvegét megtörölte selyem zsebkendőjével.
A hideg ész tudással gépesített ellenfelét legyőzte Prücsök egyetlen sima, hófehér kaviccsal, amilyent Dávid parittyája óta nem látott a világ.
Mervin megfogta két vállánál az erőfeszítésből zokogva visszaernyedő lányt.
– Maga nagyon szereti az apját – mondta halkan. – Majd kiokoskodunk valamit… Jöjjön fel később… a tanácsterembe… Most dolgom van…
Még akkor is hallgattak, amikor Mervin léptei végigneszeltek a termen. Azután Deboulier százados mosolyogva odalépett a lányhoz, és a karját nyújtotta.
– A gyarmat katonatisztjei szívesen látják vendégül önt a kaszinó bálján.
És most történt először, talán születése óta, hogy Prücsöknek mondtak valamit, és ő nem tudott felelni.
Abszolúte semmit.
HATODIK fejezet—>>>