Az ellopott futár

Prücsök megmenti, ami menthető: Mindennek vége!

Hogyan került a tangeri országútra Mathias, hallgatag utasaival, akik közül Trunker Szvetozár hangversenyrendező már életében is szórakozott volt, különösen, ha részletfizetéseinek esedékességéről volt szó?

Az eset egyike volt azoknak, amelyeket Prücsök tudott csak egyéni modorában a legkisebb részletéig olyan logikusan tisztázni, hogy teljes legyen a zűrzavar.

A leány erőlködve feltámasztotta az ajtót, és ahogy Deboulier felismerhetetlenül és megtörten a gödör széléig emelkedett, Prücsök megcsúszott, és az ajtót visszaejtette szerelme tárgyának fejére.

– Ojjé!

Ijedten felemelte ismét, de a futár elhatározta, hogy felhagy a további kísérletezéssel, és marad. Úgy-ahogy megszokta már a gödröt, és időnként az a néhány fejbeütés nem a világ! Csak amikor Prücsök átlendítve az ajtót, a túlsó oldalra eldobta, akkor merészelt Deboulier lassan előjönni. Úgy festett fehér habarcsba öltözve, mint egy talpazatáról megszökött, búsan bolygó szobor.

– Mondja – kérdezte a leányt -, nem fél, hogy megölöm?

– Nem is számítok hálára. Manapság…

…És keserű rezignációval legyintett…

– Miért lennék én hálás magának? – kérdezte a százados ámult felháborodással.

– Mert én elrejtettem, nehogy ezek elfogják. – A százados mormogott valamit. De nem szólt.

A leány nagy búsan odament egy kőrakáshoz, elhozta a lámpát, és könnyezve nyújtotta a százados felé.

– Nesze, futár. Üssél fejbe, hogy kvittek legyünk… Csak üssél fejbe, nem bántalak, ne félj…

A százados nem élt e nagylelkű ajánlattal. Lépett egyet, de felszisszent, és nyomban a földre ült.

– Megrándult a bokám…

– Nem baj, idejön majd a halottaskocsi.

– Tessék?!

– Majd mindent megért. Én még sokszor megmentem majd a maga életét. Most nem lehet az egészet elmagyarázni.

– Értek mindent – szólt keserűen a futár. – Először hazudozott a szerelemről, azután belelökött a gödörbe.

– De ezért nem jár nekem semmi. Csak egy szerelmes nő képes arra, hogy ilyen önzetlenül valami gödörbe lökjön egy férfit. – és keservesen sírt. – Nekem jobban fájt. De muszáj volt, mert jöttek a barátaim.

– És miért haragszanak rám az igen tisztelt útonálló és rabló urak?

– Azok nem haragszanak. De maga rettenthetetlen, mint egy Lohengrin a Hattyúlovagból. Velem is kikezdett. No, most itt a sok lúd, legyőzi a futárt. Pláne, ha revolvert húz, akkor egy-két lúd előveszi a zsebkését is. És féltem, hogy megölik, mert szeretem, és csak az egyet kérem, hogy üssön fejbe!

A kapitány egy kézmozdulattal elhárította az udvariasan feléje nyújtott lámpát. Idegessé tette, ha a leány közeledett hozzá e súlyos fémtárggyal. Forrón tűzött a déli nap, és a futáron testhez álló börtönné merevedett a ragacs. Mit tegyen?

– Nézze, fiam – szólt csendesen -, menjen most haza vagy ahová akar, és telefonáljon közben a katonai kórházba, hogy itt vagyok ficamodott bokával. Maga megmentette az életemet… A becsületemet úgysem mentheti meg. A táska már messze jár! Futni hagyom… Ne, ne… hagyja békén azt a lámpát. Idegesít. Tagadhatatlan, hogy megmentette az életemet, viszonzásul fogadjon tőlem nyolc-tíz évi várfogságot ajándékba. Menjen és javuljon meg.

– Maga azt hiszi, hogy én csakugyan… egy olyan izé Hari… egy olyan Hara Kiri vagyok, akit a Tuskólábú küldött, és zöld kacajjal gyilkol?

– A százados csodálkozott ezen a homályos mondaton, hiszen nem ütötte fejbe a leányt, annak ellenére, hogy Prücsök ezt a lehetőséget felajánlotta.

– Nem fontos, kislány. Az én katonai pályámnak most vége, és nem érdekel többé semmi.

– A… azt mondja, öngyilkos lesz?

– Sajnos, nem tehetem. Ez a botrány ártana Franciaországnak. Egy katonának nemcsak meghalni kötelessége a hazáért, hanem élni is, ha kell, bátran, férfiasan.

– Kérem… tessék megmagyarázni… – mondta izgatottan Prücsök. – Mi történik ezáltal magával?

– A nyugdíjazásomat fogom kérni. És eltűnök életem végéig a nyilvánosság elől. Az ellopott levél igen súlyos következményekkel fog járni.

– Á! – kiáltotta mosolyogva – magát becsapták. A kikötőváros reggeli postása egyszer elvesztette az összes ajánlott leveleket, és mégsem nyugdíjazták. Pedig részeges is. Azt kell hazudni, hogy letette a váróteremben, amíg sört ivott, és csak a vonaton látta, hogy nem viszi a címzettnek szóló táskát. Erre majd elmondják mindennek magát, és lehet, hogy a generális lehúz valamit a fizetéséből, de egy hét múlva már újra maga viszi a levelet. Ezt garantálom.

Úgy látszott azonban, hogy a százados nem érti vagy nem helyesli minden részletében a tervet, mert csak egykedvűen ült. És Prücsök odatérdelt eléje, két kezébe fogva Deboulier arcát. Az arc egy része a földre esett és eltörött. A ragacs kisebb fele szilárdan rátapadt; szörnyen festett így.

– Idehallgasson… Deboulier, maga szomorú futár… Majd én elmegyek hazudni, és olyant mesélek, hogy a vezérkar még kitüntetést is fog adni magának. – Egyre idegesebben remegett a hangja, mert látta, hogy nincs hatással vigasztaló beszéde. Erőltetetten mosolygott, de már könnyek álltak a szemében, és félt: – Mit van begyulladva? Nem eszik meg azért a levélért… lehet, hogy nem is volt ajánlott, és…

Váratlanul a százados nyakába borult, akiről nagy darab falrészek hullottak le csörögve, míg Prücsök keserves zokogással kiáltott:

– Mondja… Valami rosszat tettem? Nem akarom, hogy magának rossz legyen!

– Micsoda rejtély maga – mondta a százados önkéntelenül. – Mindegy… A levél most már nem lehet Tangerben holnap, és ha éppen tudni akarja, maga zavaros, zokogva gyilkoló életmentő: ma befejeződött egy háromszázéves katonacsalád élethivatása, amikor én rangomról lemondok, és nyugdíjazásomat kérem.

– Ezt például nem értem, de rendkívül szép – mondta a leány. – Szóval… ha ez a levél nem lesz Tangerben? – Hirtelen visszatért kedvenc elgondolásához. – És ha azt hazudja, hogy a címzett ismeretlen, és ezért átadta a postásnak kézbesítés végett?… Rákenjük az egészet a postásokra!… Nagyszerű! Mi? Ezt már a Kirúg Hümér is csinálta! Hazudni mindig lehet…

– Igaz. De háromszáz év múltán már késő hozzáfogni, ha eddig még nem hazudtak egy családban. És a katona becsülete fémjelzés az arany vállrózsán. Ez a legnemesebb, de legkényesebb ötvözetű fém.

A százados csendesen, komolyan beszélt, pátosz nélkül. De nem folytathatta, mert a leány felugrott.

– Hát akkor vissza az egész! Én megmentem!… Vigyázzon!

Rohant. Nem szólt, nem kérdezett, nem gondolkodott, hanem amint eszébe jutott valami, nyomban futott, hogy cselekedjen is, hogy megmentse Deboulier-t. Mert ő megmenti, akit szeret! Megmenti, ha addig él is az illető!

Telefonált a Zenélő Patkányhoz egy őrházból.

Ujjongott, mikor hallotta, hogy Mathias szokása szerint, hivatalos útja közben, ott tankol az ivóban.

– Mathias! Azonnal gyere ide! Külső pálya, ahol délelőtt működtünk! Hozd a Szivart is!

– Nem lehet, öregem, három utas van az Illés Rolls-Royce-on!

– Azoknak úgyis mi sürgős már?… Értsd meg, itt élet-halálról van szó, és olyasmi múlik a kockán, hogy ha te nem jössz, akkor holnap én jövök hozzád mint hivatalos fuvar, élt tizenhat évet, meghalt miattad, mert cserbenhagytad őtet… Mathias! Te hagysz meghalni? Halló?! – sírta könyörögve.

– Te, ne csináld ezeket, mert miattad bezárják az összes embert…

– Itten csak az a kérdés, hogy megölsz-e te engem, vagy a haverod vagyok-e?… A többi fityisz! Illetve, fölös fecsej… Mert hogy megérts mindent, a Deboulier lába kificamodott, és a ruhája be van gipszelve, meg a vállrózsájáról van szó, amennyiben elvész az ajánlott levél… Mit nem érc? Ez egy háromszáz éves futár, de minden ezen az egyen múlik most, különben nyugdíjazzák, és az épp annyi, mint a halál, mert ha nem szívesen teszi, akkor is élni kell szegénynek… Hát hogy lehet ezt nem érteni?… Hogy lehetsz ilyen szívtelen, ha kérlek, hogy gyere ide picit, és hozd a Szivart? Attól még vidáman lehet temetni!… Ha most sem érted, akkor végleg kiismertelek… Mathias! Hát hagysz engem?… – és mint finom síró fuvallat szólt még: – Hallóó…

…Szivart a szárazdokknál vette fel Mathias a kocsira. A komor jassz eleinte hallani sem akart arról, hogy jöjjön, mert nagyon szenvedett különböző sérüléseitől, és fél órája sem volt, hogy Prunokni, az asztalos összevarrta lábszárán a sebet. Neki elég kínos lesz reggel utazni! De amikor most azt hallotta Mathiastól, hogy el kell hozni Prücsköt, mert nyílt pályán megőrült, mégis felült a sofőr mellé, és siettek.

Közben Prücsök elővette a táskát. Mert ott volt a sínek mellett, egy üres hordóban, amelyben a talpfaolajat tartották, ami a pálya ápolásához kellett. Már ott várt, még mindig némi öltözékben, amikor barátai befutottak három halottal.

– Gyerekek, nagy baj van, de minden jóra fordulhat. Neked kell közbelépni, Szivar, de igen vigyázz, mert lehetséges, hogy felakasztanak… A fő, hogy a halottaskocsi azonnal útra kell Tangerbe, és Deboulier helyett elvégzi a levélhordást, mert a reggeli vonat késő, és az ő nevében kell átadni. És százados ruhában, amilyen neki van. Ilyent te lophatsz útközben. Itt egy percet sem lehet késni.

– Elment az eszed? – kiáltottá rémülten Mathias. – Három tetem van a kocsimban.

– Ha visszatérsz ezekkel, még mindig jóleshet nekik a nyugalom. Én akartam reggel Szivarral vinni a levelet, de itten egy katona kell, szóval: férfi meg uniformis meg furgon!

– Te tisztára bolond vagy! – kacagott nyersen Mathias.

– Ha erre ráveszel, akkor itt szúrom saját nyakamba a bicskát – állította Szivar, és illusztrálásul hüvelykujjával az álla alá bökött, ahol a legpuhább része van minden embernek. – Hát bolondnak nézel?

– Ez nem elmeállapot kérdése – mondta a leány.

…Miféle hatalma volt Prücsöknek, amellyel uralkodott ezeken az alakokon? Ez az a rejtélyes elem, amely a regény folyamán és annyi más igaz történetben a csodának azt a mitikus, de valóság ízű tartalmát szolgáltatja, amiért rászolgál a legenda elnevezésre.

Annyi bizonyos, hogy az izgatott párbeszéd után néhány perccel Mathiasszal, Szivarral és a három néhai úrral útban volt a furgon Tanger felé…

TIZENNEGYEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.