Az ellopott futár

A futár szerencsére nem sebesül meg, de állapota igen súlyos

– Mit csinált? – kérdezte a százados, mikor Prücsök visszatért.

– Azt sose lehet előre tudni… – felelt óvatosan a leány. – Mostan magának el kell bújni.

– Telefonált a kórházi autónak?

– Igen. Már itt is volt, tiszteltetik magát, és mindent el fognak intézni. Hallhatta, amikor fékezett. Mer az a kölök azt hiszi, hogy tisztára kocsmázás miatt áll meg tankolni az autó, és a világért sem öntene bele olajat is. Azért aztán úgy csikorog a fék, hogy ha bálba megy az ember, hát felébred rá az egész kórház.

A százados megdörzsölte amúgy is kábult fejét, és olyan sűrűn pislogott, hogy szempillájáról csak úgy szitált a vakolat.

– Vagy hülyeségeket beszél, vagy a lámpavastól agyrázkódást kaptam, és hallucinálok.

– Ez az utóbbi a kézenfekvő. Szóval, telefonáltam a kórházba, kijött a kocsi, és mindent elintézünk. Szivarnak kell még jelmezt szerezni, de lop útközben. Csak az elhunytak ne okozzanak tetemes késést, ami rossz volna.

– Mondja: igazán van ennek értelme, amit beszél?

– Még nem tudjuk. Ha nincs sok értelme, akkor ezt a Szivart felakasszák. Pedig a legjobb barátom.

Elkapta a leány karját, és megrázta.

– Mit csinált, maga boszorkány?

– Ne kezdje újra a mérkőzést. Szivar a maga igazolványával jelentkezik, és átadja a levelet. Holnap visszatér. Akkor maga telefonál az itteni főnökeinek, hogy kihordta a levelet, megérkezett, és kificamította a bokáját. Akkor maga csak szabálytalanságot csinált, de nem hervad el a vállrózsája.

A százados meghökkent.

– Mi?…

Akkor…. Hiszen ez… Ez egészen úgy hangzik, mintha csakugyan volna még egy lehetőség! Tárgyalnivaló nincs a bennszülött királlyal, csak azért küldték vele a levelet, mert annyira fontos…

– Maga csak bízza rám magát! Láthatta, hogy eddig sem csináltam hibát.

– No… A lámpavassal elhibázta az ütést, és meg kellett ismételni. Ez szépséghiba volt.

…Azután kissé szomorú lett a helyzet. A százados rendkívüli fizikuma, emberfeletti erőfeszítése sem bizonyult elegendőnek a megpróbáltatásokhoz. A cipónyira dagadt rándulás nagyon elgyötörte. A földre ült, kimerülten lihegett, és forró borzongás futott át rajta. Belázasodott. És képtelen volt lábra állni.

– Nem megy… tovább…

A rekkenő hőségben rápáncélosodott ruha fullasztotta. Prücsök leült melléje, odaszorította arcát a lázas katonához, és hullottak a könnyei. Jellemző volt egyéniségére, hogy két elképesztő őrültsége között mindig sírt egy kicsit, pihenésül.

– Úgy fáj a szívem… Még szegény apámért sem tettem volna meg, hogy a titkosszolgák követelésére így megöljem magát.

– Miféle… szolgák?… – lihegte a százados.

– Ezt nem árulhatom el. Kötelez a hatalommal való titoktartás.

Mialatt ezt kimondta, kifűzte nagy búsan Deboulier cipőjét, és lehúzta a százados lábáról. Egy közeli erecskénél megnedvesítette zöld sálját, és rögtönzött kötéssel bepólyálta a gyulladt részt. Szerteágaskodó, gubancos pápua hajának titkos mélyéről előhúzott néhány biztosítótűt, és miután kétszer beleszúrt a gyulladásba, elkészült a munkájával.

Megjegyzem, hogy a kötés alapját képező zöld sál valaha az estélyi ruhával volt azonos.

– Mondja… miért tette ezt az egészet? Maga a kémeknek dolgozik?

– Nem. Csak azért mondtam, hogy én a Zöld Kacaj vagyok, és Tuskólábú küldött a halálsugár titkáért, mert egy valószínű megtévesztés kellett. De én nem vagyok Mata Kiri. Az különben is japánban öngyilkos lett.

A százados nem kérdezte tovább, mert a leány minden magyarázata zavarosabbá tette az ügyet. És különben is ájulás környékezte.

Azután Prücsök megpróbálta cipelni Deboulier-t. Nyögve, sírva hurcolta, és lihegett. A százados letekintett rá, de később ezt sem tette már, miután a város közelében, az utolsó dombhajlatnál a leány megcsúszott, és cserjéket, köveket sodorva magukkal, legurultak.

– Segítséget kell hozni… – lihegte Prücsök. És amikor látta, hogy a százados ájultan hever, ismét sírt egy kicsit. A lehúzott tiszti cipő időközben zsinórjánál fogva a leány nyakára kötve függött. Ezt most felvette, hiányzó negyvenötös kaliberű topánja helyett. Dacára, hogy ez a cipő is ballábra készült, és ilyen éppen volt már rajta egy a régi, óriás lábtyűk közül, azért kényelmesen felment, csak kissé megdöbbentően hatott első látásra. Egy ortopéd szakorvos bizonyára különleges esetet gyanít a szerencsétlen leányt illetően, aki két bal lábbal született, és ezek közül is az egyik jóval nagyobb.

Bár látszólag két bal lába és két bal keze volt ennek a leánynak, szokatlan vérmérséklete és elszántsága rendkívüli tettekre predesztinálták. E tettek említésére magas rangú egyének évek múlva is elsápadtak.

Miután ingben nem mehetett a városba, különösen az ing létminimumra mérséklődött terjedelme miatt, nekivágott a szőlődomboknak, és felkeresett egy gyanútlan csőszt, aki felöltőjén aludt.

Megrázta.

– Szőlőkerülő úr! Lopják a gyümölcsöt!

A csősz felugrott és berohant a kunyhóba, hogy csőre töltött puskáját megkeresse. Ekkor a leány becsukta rá az ajtót, odatolta a reteszt, és az ártalmatlanná tett csősz felöltőjében, melyet hossza miatt úgynevezett sleppes ruhának is viselhetett volna, távozott.

Hogy hol lopta a kézikocsit két vödör tapétázó enyvvel, és hogy tette fel a félholt futárt, továbbá melyik vendéglő terasza siratja a hatalmas, kockás terítőt, amellyel Deboulier-t letakarta, ki tudná megmondani?

Annyi tény, hogy kora délután, száz lépésenként végkimerülten összerogyva, megérkezett Babette anyó kunyhója mögé a kiskocsival.

Irdatlan felöltőjében, halálosan kimeredő szemmel, ömlő verejtékben úszva, és lihegve roskadt a földre, azután felkecmergett és megdöngette öklével a deszkaházat. A kofa kilépett…

– Uram Atyám…

– Szaladjon – mondta kifulladtan a rémült Babette anyónak. – Mondja, hogy jöjjön ide Schulteisz, az Ikrek és még valaki… akik behordják a katonát. És Prunoki asztalost öntsék le, ha nagyon részeg… mert ficamot köll kezelni…

Babette anyó a kocsihoz lépett. – Ezen van?

– Igen… De nagyon vigyázzon, mert minden enyv ráömlött szegénykémre.

Prücsök sírva fakadt, és előhúzta roppant felöltőjéből a csősz zsebkendőjét, amelyről ekkor kiderült, hogy munkaköpeny.

– A futár… – hebegte Babette anyó. – Súlyos a sebe?

– Nem tudom… – zokogta Prücsök. – A teherpályaudvarnál még élt…

TIZENÖTÖDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.