Az ellopott futár

A Zenélő Patkány, a Zöld Prücsök és az Álmos Elefánt

A világhírű kémnő elsősorban keservesen bőgni kezdett. Úgyszólván bömbölt, mint valami megfenyített, komisz gyerek, és az emberek, akiknek sejtelmük sem volt, hogy ez a kócos kamaszlány világhírű kémkedéssel foglalkozik, hatalmas cipőjében egy titkos vörös királlyal, kíváncsian megálltak arramenőben, hogy szemügyre vegyék a kidobott egyén bömbölését, a vörös káplár élettartalmával kapcsolatos hátborzongató jövendölését, ruhájának gépies porolgatása közben. Erre a járókelők felé kinyújtotta a nyelvét, szintén híjával a láz vagy gyomorrontás megfelelő indítóokainak.

Szerencsére odalépett a lányhoz egy bronzarcú, vállas egyén, akit Szivar néven jól ismert mindenki a kikötőben, és halkan, megnyugtatóan odasúgta a híres kémnőnek:

– Te egy nagy ló vagy, Prücsök, és gyere, mert képen ütlek!

Megjegyzem, ez a Szivar két év előtt úgy fejbe ütötte Honoluluban a vámházraktárnokot egy iratszekrénnyel, hogy ez az ember azóta percenként csuklik, amiről különben a stockholmi orvosi szemle húsvéti számában igen mélyenszántó értekezést írt egy Nobel-díjas tudós. De áttekinthetetlen mindazok számára, akiknél különleges kísérő tüneteket okozott, ha Szivar egy vagy más okból fejbe ütötte őket, anélkül, hogy az illetőről később tudományos szakmunkát tettek volna közzé, aminek legfőbb oka a világon megjelenő orvosi folyóiratok aránylag korlátozott száma.

A lánynak, úgy látszik, e komor jassz teljesítményei nem imponáltak, mert még harsányabban bőgött és apró öklével belevágott a bronzarcú széles mellkasába.

– Semmi közöd hozzá! Eredj a fenébe!

Miután már több járókelő érdeklődve nézte a toprongyos hírszerző sivalkodását, Szivar, régtől fogva az egyszerű megoldások híve, felkapta a lányt, és a sértegetések özönének fittyet hányva elvitte egy közeli sikátorba, a talpára helyezte, és roppant tenyerét felemelve rámordult:

– Most már elég legyen, mert megjárod!

Mivel erre a lány apró kezével úgy vágta pofon, hogy csak úgy csengett, Szivar elhatározta, hogy felhagy a terrorral. Azért, amennyire egy pofon után ez lehetséges, zord fensőbbségét megőrizve, ezt kérdezte.

– Mit bőgtél, mi?

– Kirúgtak.

– Azt látszott messziről is. – Mentek szótlanul.

Lejtősödő sikátorok deltájában mind szélesebbre tágult a hatalmas kikötő panorámája, mozdulatlan hajórengetegével, ahogy álmosan feküdt a déli napsütés csillogó, sárga mezőjében.

– Azért volt – szipogta a leány -, mert Mathias mondta, hogy itten olyan nagy ügyészségi kórház van, ahol kémeket gyógyítanak. Azt mesélte: lehajtott fejjel jól öltözött urak és finom dámák mennek a fegyőrök között, de nem szabad nekik semerre sem nézni, csak a földre. Nem is beszélhetnek, csak éppen megoperálják őket, és plombálják a fogukat, mielőtt a kivégzés kezdődik.

– Ez marhaság!

– Én is úgy gondoltam. De ez a Mathias mégiscsak szakmunkás a rabegészségügyben, mert úrvezető.

– Sofőr?

– Nem. Sofőr, az taxit vezet, viszont ő ügyészségi halottakat szállít a fekete autón, amin nincsen taxamérő óra, és nem is teherautó. Tehát, aki ott sofőr, az úrvezető. De a fontos az, hogy ért a fegyházhoz. És ő mondta, hogy aki ide belopódzik, az haditörvényszék elé kerül. És hogy ott a pincében tartják a fát és a szenet. Akkor már a főkapus többször is kidobott, egy ronda, vörös káplár. Erre elhatároztam, hogy bemászok a pincébe. Én ugyan a fához akartam, esetleg a szénhez, de hát úgy adódott, hogy a boncolási kórterembe kerültem.

– Te miket csinálsz? – hüledezett Szivar, a gondolatra is megborzadva.

– Már trancsíroztak volna, ha nem szólalok meg. Mert egy lepedő alá feküdtem valamelyik asztalon. És akkor mondtam, hogy hírhedt kémnő vagyok, aki a kórház hadititkait akarom kilesni. Erre ahelyett, hogy kihallgatni vittek volna, és akkor megmondom a vizsgálóbírónak, amit akarok, inkább megfogtak és…

– Kirúgtak. Innen ismerem az esetet. Meglátod még bajod lesz, mert úgy bezárnak ilyesmiért, hogy megemlegeted.

– Az is mindegy nekem. Beszélni muszáj a vizsgálóbíróval. A papámat nem hagyom. Te talán hagynád a papádat, ha bezárnák?

Szivar kissé elgondolkodott a feltett kérdésen.

– Volt ilyen eset a családban. És hagynom kellett.

– De az enyém ártatlan. Én bizonyíték nélkül is tudtam. De most van bizonyítékom.

– Azonban nem tárgyi. Csak egy tetem. Illetve, amit ez a tetem vallott. Márpedig halála után nem lehet vallomására megesketni még egy tetemet sem, tehát ez a bizonyíték nulla. Illetve hulla.

– Ha tehát nem hiszel benne, eredj a fenébe, Szivar. Nem vagy a barátom.

– Hülye vagy. Én hiszek a papád ártatlanságában. De hol a hivatali tekintély, melynél fogva felmenthetem? Nekem a bíróságnál csak mint vádlottnak jutott döntő szerep.

Így ültek. A komor jassz megvakarta a fejét, amitől sapkája tarkóig csúszott. Aztán elővett a füle mellől egy cigarettát, és rágyújtott.

– Már nekem megint van tervem – szólt felcsillanó szemmel a leány.

– Ajjé – jegyezte meg borúlátóan Szivar, ez az amúgy is komor jassz. – Neked olyan terveid vannak, hogy hidegrázást kap az ember. Talán megint elfogatod magad?

– Nem! – mondta lelkendezve a leány. – Téged fogatlak el!

– Ez nagyon kedves lesz – válaszolta Szivar, teljesen lehangoltan. – Habár az én ártatlanságom bizonyításával nehezebb dolgod lesz, mint apád ügyében.

– Nem lesz nehéz – felelte egyre lelkesebben a leány -, mert rablógyilkossággal foglak vádolni, és abban ártatlan vagy.

– Lehetséges – felelte egyre lehangoltabban a jassz -, azért mégse bolygassuk a priuszomat. Tervelj ki valami mást, hiszen neked annyi marhaság jut az eszedbe.

– De ez mindennél tökéletesebb.

– Nézd – mondta Szivar, és felállt, zsebre dugott kézzel -, nekem elegem van belőled. Én torkig vagyok. Mi a fenét dajkállak én, és drukkolok, amíg te hülyeségekkel lopod a napot.

– Hívott valaki?

– És továbbá pimasz vagy, tehát befejeztük. Nem fog röhögni rajtam az egész kikötő temiattad.

A leány szemében megjelent két bús könnycsepp. – Igazad van. Hát eredj csak… én mindenkinek a terhére vagyok. Ha lenne kutyád, azért tán eljönnél az ügyészségre.

Szivar idegesen forgatta a fejét, és leharapta egy szalmaszál végét, amit a zsebében talált.

– Mit bőgsz megint?!… Te állandóan bőgsz. Kis mafla. Miféle terved van… mi?

– Hogy én szólok egy rendőrnek az utcán és rád mutatok, miszerint rabló vagy és gyilkos. Erre elfog. Én mint panaszos a vizsgálóbíró elé kerülök, és akkor elmondom, hogy újrapert vegyen fel az apám ügyében.

– És akkor újrakirúgás lesz, míg engem szándékos hatóságvezetésért bezárnak.

– Igen… Baj?

És szemében egy tudatlan lélek ijedt várakozása figyelt újból megjelenő könnyei mögött.

Szivar a tarkóját vakarta. Ez a taknyos túlzásba viszi…

– De minek kellek én oda? Add meg a címemet.

– Az teneked nincs… De ha nem akarod…

– Hm… Majd beülök szembe a kocsmába. Mert ha lehet bezárás nélkül, akkor minek?

A leány bólintott.

– Úgy is jó lesz. A fő itten a te érdeked, Szivar.

A jassz majdnem mondott valamit.

Annyit látott a kocsmából, hogy Prücsök a vörös káplárhoz megy.

– Kérem, tessék jelenteni a Mervin úrnak, aki itt a fej, hogy gyilkosságért jöttem.

– Elmenj innen, amíg jókedvem van.

– Én a fejhez jöttem, és maga itten egy láb. A láb, az kirúghat egy áltetemet, de a gyilkosság ügyét nem lehet ezzel mellékvágányra terelni egy ügyészségen.

A vörös káplár habozott.

– Kit öltek meg?

– Egy randa, vörös káplárt.

– Te! Ha én megütlek…

– Azt hiszi, hogy maga itt az egyetlen randa, vörös káplár? Meglátja, ha mostan elküld, baja lesz! Bár elismerem, hogy itt a valóság a látszat ellen szól…

– Idehallgass! Ha bemész, és kiderül, hogy bolonddá tettél…

– Maga ne fenyegesse a feleket! Majd úgyis kiderül, hogy az én papám egy titkos tábornok, és magát jól elbocsátják!

…Szivar látta bemenni a leányt. Idegesen felállt. Ebből elég. Képes és feljelenti őt ez a kölyök. Majd bolond lesz, hogy bevárja.

– Fizetni!

Körülbelül akkor lépett Prücsök egy fiatalember elé, a második emelet 18-as számú hivatali szobájában.

– Kérem, én Mervin kormánybiztos, vizsgálóbíróhoz jöttem, gyilkossági emberölésért.

– Kit öltek meg?

– Csak neki mondhatom. Főbenjáró hadi ügy. Egy titkos virágárusnét, aki civilben, mint Zöld Kacaj táncolt az orfeumban, megöletett valaki. Egy Tuskólábúnak jelzett papírt találtak vérbe fagyva a halottnál. Ez a tettes!

– Mit mesél itt? Kit öltek meg? És ki a tettes?!

– A halott környékén csak egy vörös káplárt láttak. De kérem, itt a vizsgálóbíró kormánybiztos úrral kell értekezni…

Szivar megúszta! Egyszer csak látja a kocsma ablakából, hogy valaki röpül…

Azután a jól ismert bömbölés hallatszott.

Azonnal odasietett. A járókelők ismét kíváncsian megálltak.

– Most már elég legyen! – mordult a leányra szigorúan.

Prücsök jól mellbe vágta.

– Azt a mindenségit!

Fölkapta a visítozó leányt, és vitte…

…Ki volt ez a Prücsök nevű kislány, aki így bánt Szivarral, ezzel a komor apaccsal, annyi főfelügyelő régi, meghitt ismerősével komoly bűnügyek kapcsán? Vagy másfél éve, hogy feltűnt, mint valami meséből, egy kis virágoskosárral és nem tartozott senkihez. Ezen az alapon mindenkit foglalkoztatott.

Babette anyónál lakott, a kikötő csarnoka mellett. Babette anyónak saját ingatlana volt. Telekkönyvileg bejegyzett, helyrajzi számmal bíró épület. Az épület helyrajzi számmal ugyan rendelkezett, de kőfallal, pincével és padlással nem, mivel egyszerű deszkabódéhoz ilyen komplikált helyiségek nem tartoznak. A bódé elején egy lakattal elzárható, fazsaluval ellátott nyílásban reggel ötkor megjelent Babette anyó, mert ilyenkor halakkal kellett kereskednie. Babette anyó csak annyiban különbözött a mesebeli boszorkánytól, hogy ennyire csúf, jellegzetesen boszorkány külsejű öregasszonyt álmában sem látott mesekönyv-illusztrátor. Pedig állítólag a mesekönyv-illusztrátorok foglalkozásához hozzátartozik, hogy vacsorára szívós marhahúst esznek és előre megfontolt szándékú lidércnyomásban töltik el az éjszakát, hogy a megálmodott modelleket lerajzolják Andersen és Hauf műveihez. Ahhoz, hogy egy illusztrátor Babette anyóról álmodjék, legalábbis apró szögeket kellene vacsorára ennie. Akkora görbe, nagy orra volt, amilyen csak a hangyászoknál látható, néhány szál kócos, ősz haja szerte állt kopaszodó fejbőréről, és négy hatalmas bibircsók az orrán, továbbá néhány szőrcsomó egyenesen visszataszítóvá tették. Sorvadt ínyéből kiálló két szemfoga, ezer ránca, széles, ormótlan termete tökéletesen egészítették ki a rútság és vénség minden kellékével valószínűtlenül dús mértékben megáldott vagy talán megátkozott külsejét.

Pocolek, a kazánkovács azt meséli, hogy egyszer éjszaka látta Babette anyót seprűn lovagolni, és bár igen részeg volt, felelősségének tudatában állítja, hogy nem tódít. A kikötő babonás népe félt a kofától, mert egy matróz, akit megátkozott, elsüllyedt a Bermudáknál. Egy másik matróz őt átkozta meg, ezt fejbe verte egy lavórral, hogy az illető kórházba került. A kikötő babonás népe sok mindenfélében hisz és szívesen tiszteli a titokzatos egyéneket, különösen, ha ezek adott esetben fejbe ütnek valakit egy lavórral.

Hogy a látszat mennyire csal, annak élő példája volt Babette anyó, aki harcias kofa létére és torz külseje ellenére jólelkű, becsületes, igazszívű asszony volt.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Prücsök esete, akit magához vett, miután ez feltűnt egy reggelen virágkosarával, roppant cipőjével, ijedt és egyben dacos gyerekarcával, hontalanul és elhagyatottan, mintha a nyugtalan nagy tenger sodorta volna partra likacsos, sima, fehér kövekkel, zománcfényű kagylókkal együtt, valahonnan a világtenger kellős közepéből.

Babette anyó egy alkalommal, este kilenc óra után meglátta a leányt szomorúan üldögélni valahol a szárazdokk környékén. Ekkor nagyon lehordta, megráncigálta a haját azon az alapon, hogy az ő idejében még másképp nevelték a fiatal lányokat, egyet lódított a karján és hazavitte az ingatlanába.

– Mars! Fiatal leánynak este semmi keresete a kikötőben. Szeretem az ilyet! Egyedül mászkálni, alkonyat után!

– De nekem nincsen…

– Ne lefetyeljen, mert kaphat egyet, hogy a fal adja a másikat! Itten Babette anyóval beszél! Nem éppen a puha szívemről vagyok híres. Mozogjon, mert fejbe vágom a virágkosarával!

Tiszta dolog volt, hogy ez az éltes hölgy nem az üres szavak embere. Prücsök hát engedelmesen követte. A bódéban már felhagyott Babette anyó a körülményes megszólításokkal, és egy kosár halat arrébb lökve ekképp szólt:

– Eredj a kuckóba mosakodni és edd ezt a heringet vacsorára. Ott fogsz aludni a hordó mellett, és aszondom, itthon légy hétre, mert megismered a kezemet!

– Mi köze nagysádnak hozzám?

– Az, hogy kitépem a füledet!

Vagy kielégítő volt ez a magyarázat Prücsök számára, vagy a füleit akarta megkímélni, annyi bizonyos, hogy nem kérdezett többet, és ott lakott Babette anyónál, egy sarokban elhelyezve a virágait is. Ez a megoldása különben a rejtélynek, amit Lord Gotschild halála napjáig nem értett: hogy miért volt az Operába küldött virágok között két csokor pompás rhododendronnak átható heringszaga, ami e virágoknak különben nem sajátjuk.

Szivarral állandó hadilábon állt a kofa, minthogy a kikötőváros lakosságának nagy részét heves szavakkal korholta naphosszat, mivel “a gyanús, éhenkórász naplopókat” nem szerette.

Most is, ahogy megpillantotta a leányt és a csirkefogót, nem mulasztotta el bölcs észrevételeinek egyikét:

– Maga jobban tenné, ha elmenne csomagot hordani, nagy, erős ember, hogy sülne ki a szeme, csak lopja a napot, meg ki tudja, mi mindent.

Szivar megszokta személyének részletes jellemzését, hát csak annyit felelt, hogy nem kíváncsi Babette anyó lefetyelésére. Mire Babette anyó megjegyezte, hogy alkalmilag Szivar fejét beveri a redőnyhúzóval.

– Azt adja magának a jó Isten – mondta erre Szivar -, hogy egyszer ne csak a száját jártassa!

Így társalogtak egymással, párbajozó urak módján, bizonyos előírásszerű távolságból.

Annak ellenére, hogy Szivar verekedései kapcsán előnyösen ismert egyéniség volt errefelé, a Babette anyóval előbb-utóbb elkerülhetetlennek látszó kézitusa kimenetele bizonytalannak tűnt, tekintve az éltes halárusnő harci eszközeit, melyek közül különösen a lavórt kezelte olyan félelmetesen fejlett technikával, mint az ifjúsági regényekben szereplő sziú indiánok nevezetes harci bárdjukat.

– Hallgasson már! – szólt rá Prücsök. – Szivar a barátom, és szükségem van rá.

– Majd te is kaphatsz egyet… – dörmögte halkabban és inkább egy perpetuum mobile lényegéből adódó egyhangú zakatolással, miközben bement.

– Várjál, Szivar! – kiáltotta a leány, és roppant cipője csoszogó zenei aláfestésétől kísérve, elsietett mentora után, aki éppen vízzel locsolt egy kosár halat, és az említett perpetuum mobile törvényeinek engedelmeskedve még mindig éhenkórászokról és naplopókról dünnyögött, akinek használati tárgyai egyikével (lavór, redőnyhúzó, kávédaráló stb.) jól a pofájukba vág, hogy megemlegetik. De ez már inkább csak halk meditáció volt, miközben halait figyelte, és előre vagy hátra csúszó fejkendőjét megigazgatta, vagy csomóját szétbontva, álla alatt újra megkötötte. Később a boldogult férjéről is említést tett, és ebből az alkalomból számos szoknyáinak egyikébe megfújta az orrát, mint valami havasi kürtöt.

Prücsök, a többszörösen kidobott kémnő segített a halakat válogatni, azután derekára szorított virágkosárral kisietett a kunyhó elé Szivarhoz, aki a legjobb barátja volt. Jó darabon még, mintha a halasbódé voltaképpen egy óceánjáró motorháza lenne, utánuk döngicsélt Babette anyó örökmozgó szája, és ez alkalommal Szivarral kapcsolatban a szeneslapátot egy drótkefével kombinálva részesítette előnyben.

A zöldségszagú, forró sikátor zsivajában siettek egymás mellett csendesen. Valahol a kikötőnegyed tetejéről alkonyattájt vízsugárral árasztották el az utcákat, és az elvásott gránitkockákon lefelé vágtató áradat gyümölcshéjak, rongyok, papírok, döglött halak és kagylók tömegét sodorta bugyborékoló, zavaros folyamában néhol egy-egy csatakos szemétdombbá terebélyesedett valami akadály köré, ahol azután mindenféle színű és fajú, teljesen mezítelen gyerekek kutattak hosszú pálcákkal, visítozva és nevetgélve, és nedves bőrükön sárga villanásokkal megcsúszott az özönlő napfény.

– Hé, hó… Halló, Szivar! Nézd, a Prücsök!

A vidám külváros csenevész emberpalántái naphosszat jelezték az áthaladókat, ami nemegyszer hasznos értesülésnek bizonyult, ha valakinek oka volt rá, hogy bizonyos ismerőseit elkerülje.

Amikor a rakodóhoz értek, Prücsök a homlokára csapott:

– Először most megyünk a Zenélő Patkányhoz.

– Mifenét keresöl ott?

– Ott van egy benzintöltő állomás, ahol megállhatnak a halottak.

– Egész buta vagy te! Miféle halottak állnak meg a benzintöltőnél?

– Mert te nem érted a kikötői kulisszadolgokat, azért vagy te egy buta, Szivar. Ha a furgonsofőrnek utasa van, és megáll egy kocsma előtt inni, azt kiteszik az állásából. De erre ő ad a benzinkutas fiúnak öt sou-t, amitől az úgy csinál, mintha töltené a kocsi tankolását. Erre nem szólhat senki. Halott vagy nem halott, a motor az ő benzinjét időnként megkívánja, mint Korn Atya a tubákot. Na most a sofőr meg külön elmegy valamerre tankolni, szintén felvesz a további útra szükséges mennyiségű pálinkát. De ha csak úgy leáll egy kocsma előtt fekete kocsival, hát az kizárt nonszensz… Nézd csak, ott áll!

Szivar, ez a komor jassz azon tiszteletteljes oldalpillantásai egyikével nézett a leányra, amellyel titokban, csodálkozva és gyanakodóan figyelte olykor, mintha így szólna önmagához:

“Csakugyan egy prücsök ez a Prücsök? Nem szabályos bestia esete forog fenn igen sok ésszel, ravaszsággal e bűbájos kis ártatlan prücsök álcájában?”

De a nagy, tiszta, szomorú szemek, a gondozatlan, pápuaszerűen göndör, erős, fekete haj, a hófehér, ijedt kis gyerekarc, amelyen elszántság és dac vibrált keresztül egyszer-másszor, ha nyomban és habozás nélkül megtette, ami őrültség éppen eszébe jutott, a dallamosan szórakozott járás e túlméretezett cipőkben és csípője mellett lengő két szelíd karja, muzsikáló, búsongó, gyerekes orrhangja igazolták, hogy ez a valódi árva, ártatlan, 16 éves Prücsök az eredeti, zöld csomagolásban.

Ha nem igaz, akkor ő ne legyen többé Szivar, az elsőrangú fenegyerek.

Az bizonyos, hogy ebben a kiszámíthatatlan tacskóban, aki magánügyeivel állandó elfoglaltsághoz juttatta a kikötői lakosság zömét, mintha itt más dolga (vagy pihennivalója) nem is lenne senkinek: szóval annyi bizonyos, hogy néha, kiszámíthatatlan őrültségei közben megcsillan valami rendkívüli.

Tehetség?… Ész? Vagy ösztön?

Mi köze ehhez neki?

És különben is, mit mászkál ő itt ezzel a taknyossal, mint valami vén bernáthegyi eb, vagy ifjú mameluk testőr? Szivar ő vagy dajka?…

Ezt a marhaságot nem csinálja, és ha segít is a kölyöknek, nem hagyja a nyakára nőni. Azt már nem!

– Te Szivar? Adj pénzt.

– Mi? Hülye vagy? Egy frankom van, az kocsmára kell.

– Nekem is.

– Kocsmába mész?

– Igen. És kell a frankod snapszra. Add nekem Szivar, ha lelked van.

– Minek a snapsz?

– Kidöntöm kiskönyökkel. De rendelni muszáj. Így nincs semmi tekintélyem.

– Nem adok.

– Pukkadj meg!

És fütyült. Ez a kölyök rém szemtelenül tud fütyülni. Majd egyszer felpofozza, az lesz a vége.

De nem tette. Sőt, amikor Prücsök, mint egy tamburát, térdéhez csapkodta a kosarat és valami oknál fogva igen hamisan fütyült, ami egyébként nem fordult elő, a jassz jobban megnézte…

És akkor látta, hogy Prücsök szeméből két nagy csepp gurul le az arcán.

– Bőgsz?… Mi?

– Semmi közöd… Én egy magányos árva vagyok. Törődj a kutyáddal.

Szivar irtó dühös lett. Ezt a kölköt nem lehet kibírni.

– Nesze a frank, és siessél, mert esni fog.

– Nem kell…

– Mit izélsz itt?… Mondtam, hogy nem adom?

– Neked kell kocsmára. Nem ezt mondtad?

– Ezt fenntartom. Nekem köll kocsmára, de mert neked is köll, hát odaadom, miután így nincs tekintélyed, és szépen kérted.

– Nem kértem szépen. Azt mondtam, pukkadj meg.

Mit akar ez a szemtelen?

– Köll vagy nem?

– Köll, de úgy, hogy nem kértem szépen, és te mégis adod. Vagy nem köll. Add a kutyádnak, az nem árva… És szépen kér.

– Nekem nincs kutyám. És itten van, ahogy akarod, de elvedd, amíg jókedvem van, mindenit a csavaros fejednek.

Prücsök átvette a frankot és azon nyomban vigyorogni kezdett szélesen, csúfondárosan, diadalmasan.

– Csak te morogj, Szivar. Ha a férfiak morognak, akkor olyanok, mint a dresszurált medve: dörmög az orrába fűzött drót miatt, de mégiscsak utána megy, amikor húzzák… Fogd ezt a kosarat, Szivar, és várjál…

Szivar, ez a talpig komor apacs ismét gyanakodva nézett utána. Valódi prücsök ez a Prücsök?

Mindegy! Ezzel a taknyossal végzett. Hogyne! Majd beáll pesztrának ősz hajjal, két aranyfoggal és negyvencentiméteres zsebkésével – gondolta dühösen, ahogy ott ácsorgott kezében egy kecses virágkosárral. És arra járó ismerősei közül többen is kinevették.

Hát ennek most vége lesz!

Közben zuhogni kezdett a zápor, és megázott alaposan, mire úgy másfél óra múltán, bájos mosollyal megjelent Prücsök.

– Remélem, nem vártál soká?

A férfi morgott valamit, és a leány megindult előtte.

– Csak vidd a kosarat, Szivar, én megütöttem a karomat – szólt még hátra könnyedén. – És ne is morogj, mint a denaturált medve. Fáj a karom.

– Te mindig hazudsz – felelte a komor jassz.

Pedig most kivételesen igazat szólt Prücsök.

Megsebesült. Merénylet áldozata lett.

Így történt a bűnügy.

Prücsök sietve érkezett a Zenélő Patkányba. Csak éppen mintha egy snapszot akarna lehajtani. Kirúg Hümér poharakat mosott egy gömbölyű kefével a söntéspultnál.

– Szervusz, kancsal.

Így hívta a csapost, mivel tudta, hogy ez idegesíti. Kirúg Hümér ugyanis olyan kancsal volt, hogy mindenki fedezéket keresett, amikor megrázta a szódásüveget, hogy spricceljen. Előfordult, hogy a pohár helyett a húslevesbe fröcskölte az ásványvizet.

– Valami snapszot adj, de erős legyen – szólt Prücsök.

– Elhordd magad, te taknyos!

– Tessék kiszolgálni!

Ott volt Mathias, a furgon sofőrje és egy úr viharkabátban, akit Álmos Elefántnak hívtak, de Prücsök nem ismerte. Pedig monoklija volt.

A csapos végigmérte gúnyosan a leányt és betöltött egy pohárkába méregerős rizspálinkát.

– Ne!

Prücsök még sohasem ivott szeszesitalt, de Kirúg Hümér dühösítette. Hát nem dönti ki! Juszt is kiissza. Előbb köhögött, aztán elállt a lélegzete. Továbbá bőgni kezdett, és elmondta Kirúg Hümért mindennek. Persze kinevették.

– Mit dühöngsz, Prücsök – kérdezte Mathias fekete sofőrkabátjában, ahogy halottakhoz illően öltözött a volánnál.

– Szemtelen fráter! – kiáltotta és a csapos elé dobta a frankot. – Majd megmondom Korn Atyának!

– Te akartál pálinkát – röhögött a csapos. – Nem kell fizetni! Ha kedved van rá, máskor is kapsz, ingyen.

És visszadobta az aprót. De kancsal volt, hát a földre esett a frank. Prücsök az asztal alá mászott, megtalálta a pénzt és gyorsan eltette. De azért csak kereste. Azután bőgött, amiért nincs meg.

– Fizetni akartál úgyis – mondta Kirúg Hümér.

– De visszaadtad! Most persze direkt dobtad a jégszekrény alá, és te majd megkeresed este. Így könnyű jótevőnek lenni.

– Te szemtelen! Ilyet ne mondj rám. Itt egy másik! A mérges pulyka mindenit!

Miután keresett egy frankot, Prücsök ismét szélesen, szinte négerül mosolygott. És Mathiashoz fordult.

– Nem sikerült a lopódzás. Boncolás előtt lelepleztek.

– Ostobaság – szólt Mathias. – Ha a kormánybiztossal akarsz beszélni, nem ez a módja.

– Én adok egy jó tanácsot, mademoiselle Prücsök – szólt az Álmos Elefánt.

– Ez ki? – kérdezte hangosan a leány.

– Ész Lajos, az Álmos Elefánt – felelte Mathias.

Ész Lajos, az Álmos Elefánt állítólag bírósági ember volt büntetlen előélete idején. Ezt nem ő mondta, hanem többen is felismerték, olyanok, akik jártak a bíróságon. Egyesek szerint ügyvéd volt, mások altisztnek mondották, és valaki határozottan állította, hogy zsemléket árult a büntetőtörvényszék folyosóján. Abban valamennyien megegyeztek, hogy jelentős funkciót töltött be bírósági környezetben.

– Nem jól csinálja, kislány, a dolgát – mondta Prücsöknek. – Lényegileg nem ismerem, de annyit tudok az ügyéről, hogy dr. Mervin kormánybiztos úr őexcellenciájához akar bejutni.

– Annyit tudhat: De miért nem csinálom jól? – mondta némi gyanakvással, mert bizalmatlanságot keltett benne, ha magázták. Azonfelül Ész Lajosnak egyik szemén hályog, másikon monokli volt. Prücsök képzeletében a vakság jóindulatú, sőt bölcselkedő egyének tulajdonsága, bár nem olvasta Homéroszt, mivel Babette anyó és Szivar irodalmi érdeklődése két egyforma részre oszlott szerelmi és bűnügyi történetek között. Mert az emberek valamilyen érthetetlen oknál fogva szeretik, ha olvasmányaikban műkedvelő badarságokat mesélnek arról, amit csak személyes tapasztalataik alapján jól ismernek. Homérosz művei, mint általában a klasszikafilológia egészben véve, távol állottak Prücsöktől, de mégis bölcsként tisztelte a világtalan embert, tehát szerinte Ész Lajos fél szemére bölcs volt. De másik szemével, még útban jelenleg az örök homályon túl feltalálható bölcsességhez, egy nagyon vastag monoklit viselt, hogy zavaros körvonalakban lásson valamicskét!

Ez volt a baj! A monokli!

Némely ember a nép ősi monokliellenes hangulatát csírasejtjeiben hozza magával. A legsúlyosabb rövidlátó sem nézi olyan rossz szemmel a monokliját, mint egyszerű embertársai. Ki tudja, miért? Nyájas családapákból adott esetben marcona sans-culotte-ok válnak a kerek lencse puszta megpillantásától.

Prücsök impulzív leánylelkében is nyomban felcsendült a kispolgár indián csatakiáltása: Mit henceg azzal az ablaküveggel.

E harckiáltás oka, hogy annyi szemérmes polgár csakugyan ablaküveget hord, mert ha jobb szemére erős lencsét kellene illesztenie, óvatosan drótkeretes szemüvegbe foglalja, amivel együtt jár, hogy bal szemére ablaküveg kerül a csíptetőbe. De a békés ember még erre is képes, semhogy kimondják rá repülő söröskancsók és rövid pofozkodások gyújtó harci riadóját: “mit henceg azzal az ablaküveggel?!”

Ez az oka, hogy Prücsök egy agresszív váll- és csípőfordulattal visszatekintve a saját háta felett így szólt:

– Majd pont maga tud valami okosat.

– Ez a férfi Ész Lajos, és csavaros agyberendezése van – ajánlotta Mathias a monoklist. – Ért a joghoz is.

– Úgy?… Maga ügyvéd?

– Eléggé.

Most jobban megnézte.

– Miért nem ismerem magát?

– Hosszú ideig nem hagytam el a lakóhelyemet.

– Mikor szabadult?

– Ész Lajos beteg volt – magyarázta Mathias. A kopasz tudós megtörölgette monokliját.

– És egy főművet diktáltam a jelöltemnek.

Mikor nyilvánvaló lett, hogy jelöltje van, megszűnt a monokliellenes előítélet.

– Ha rám hallgat, akkor beszélni fog doktor Mervinnel, aki mint vizsgálóbíró került a bűnügyi, majd a politikai osztály élére, főiskoláit Metzben végezte, Gabrone büntetőjogásznál tanult mint gyakornok, és atyja Bernard márki St. Foulgeos előnévvel, az utolsó hűséges royalista, amit stréber gyermeke a ranggal, címmel és a velejáró mélységes ráfizetéssel együtt megtagadott, amikor a köztársaság szolgálatába állt. Ez dr. Mervin curriculum vitae-je.

A leány most már mély tisztelettel nézett rá, és ezt kérdezte:

– Mondja, Lajos, maga érti, amit mond?

– Néha, pillanatokig úgy érzem, igen. De már sokat javult ez az állapotom. Most üljön le, gyermekem, segíteni fogok magán.

Ezt olyan határozottan mondta, hogy a leány nyomban szót fogadott.

– Nyolc éve nem olvastam újságot. Tekintsen hát engem egy Csipkerózsikának.

– Ez nehéz lesz, mert maga nem szép, de megpróbálom, ha kívánja.

Kirúg Hümér megcélzott az ablak peremén egy legyet és ráfröcskölt a szódából. Ész Lajos megtörölte az arcát.

– Mi a maga ügye voltaképpen?

– Atyám, ki Lyonban született, és tanulmányainak befejeztével elvégezte iskoláit, orvos lett, és Decoux-nak hívják.

– Ismertem – szólt Ész Lajos, és maga elé nézett bágyadt szemhéjakkal, világtalan tekintettel.

Ezért a merengő, lankadt arckifejezésért nevezték Álmos Elefántnak.

– Atyámat elítélték két év előtt, mert ráfogták, hogy merényletet végzett az excellenciás kormánybiztos, dr. Mervin vizsgálóbíró ellen. Ez szerintem légből koholt állítás.

– Hát nem tudom… – mondta bizonytalanul Mathias. – Nagyon gyanús volt az öreg.

– Mégis nem igaz! – kiáltotta a leány. – Higgye ezt el, Rózsacsípte úr! Mert az én apám gyógyít, nemhogy ölne.

– És a revolver? – szólt Kirúg Hümér.

– A gyilkoláshoz nem bizonyíték köll, hanem gonoszság! Azt meg nem találtak a papámnál. Te egy undok, kancsal, kültelki csibész vagy.

– Hagyjuk ezt a tényállást – szólt legyintve Ész Lajos. – A csapos elleni bizonyítás nem menti tisztelt apját. El kellett ítélni.

– Hát erről van szó! Hogy most a Kmetter Bubi meg a többi halászok már három hete suttogják, hogy egy haldokló tetem vallotta nekik: ártatlan az atyám.

– Nem alapos ok. Perújításhoz ítélet után felmerült tárgyi bizonyíték kell. Vagy különösen döntőnek látszó tanúvallomások, amelyek utólag jutottak a védelem tudomására.

– Én megmondom őszintén: nem vagyok jogász. De itt a papámról van szó. Azért küzdök, kérem. Tegnap hetedszer állítottam meg a kormánybiztost az ügyészségi kapuban. Annak nincs lelke. Most elhatároztam, hogy amikor legközelebb kijön, én a lába elé vetem magamat.

– Az mire jó?

– Hátha orra esik!

– Nem perrendszerű eljárás – mondta Ész Lajos. Rálehelt a monoklijára, és visszatette megtörletlenül, mintha az éleslátás zavarta volna eddig.

– Nekem győzni kell akárhogy! – kiáltotta határozottan Prücsök. – És nincs más erőm, mint az, hogy itt mindenki velem van, itt szeretnek, és…

Csörömpölés. Prücsök sikolt! Az ablakon egy kő repült be, és vállon találta a leányt.

– Az áldóját!

Egy ugrás, és Kirúg Hümér a söntéspulton át az ajtónál van, kezében a sörcsapoló. Mathias az ablakon át veti magát a merénylő után. Utóbb kiderült, hogy hiába. Nem is látták, ki tette.

Ezalatt a lány lihegve, holtsápadtan, remegő kézzel vizet iszik.

– Istenkém…

– Mi történt? – kérdezi Álmos Elefánt, aki az események hatása alatt sem szűnt meg mélázni.

– Nem látta?… Vagy igaz… Egy követ dob… De hiszen ez levél!

Egy papír volt a kőre csavarva.

– Eltűnt! – érkezett lihegve a csapos és a furgon sofőrje. – De ha elkapom, aki volt…

– Mi volt a levélben? – kérdezte az ügyvéd.

– Tessék?… Semmi… Nem jól láttam.

Prücsök hazudott. Volt levél, de ahogy belenézett, eldugta gyorsan, mert ez állt benne:

“Kiruk Hümér! A Korn Adjára szól, sőt a sofőrről is megtudja a Világ, hogy városi benzint elad. Rólad meg, hogy mi volt a részek Munier gyűrűjével, továbbá Korn Adjáról, hogy orvgazda. Ha ti tovább is a Prütsög ügyével foglalkosztok.

Megesküdtem:

VÉRFÜRDŐ BILL
Jaj Neked K. F. T.”

Ezt eldugta. Mert csúnya fenyegetés volt.

– Nézd, hogy remeg, és egész kék a karja.

– Mer engem talált a merénylet.

– Miféle merénylet? – kérdezte Kirúg Hümér.

– Ezt biztos a Mervin teszi, mert kellemetlen neki, hogy áskálódok.

Ész Lajos nem hitte. Bár nem zárt ki semmit megfelelő bizonyítás nélkül.

– Azt hiszem inkább, hogy a pimasz Netty volt – szólt régi nyugalmába merülten a csapos.

– Üljön le, kisleány – szólt Ész Lajos. – Úgy látom, hogy ebben az ügyben magának elsősorban egy nagyvilági emberre van szüksége.

Ez új szempont volt és érdekes.

– Maga… nagyvilági ember? – kérdezte kissé remegve a leány.

– Az vagyok.

Bizonyára így volt. Pedig pusztán az a tény, hogy már több hete nem viselt nadrágot, elegendő lett volna arra, hogy kétségbe vonjuk állítását, mivel a “nagyvilági élethez” e ruhadarab jelenléte mindig is elengedhetetlenül fontos volt.

Hogy megjelenése mégsem hatott botrányosan frivolnak, a tengerésztiszteknél divatozó hosszú viharkabátja tette. A szóban forgó viharkabát idényszerűségét Ész Lajos életében rendkívül sok körülmény indokolta, ha egy emberi sors szeszélyes változatait kifejezhetnénk meteorológiai értékekkel. E viharkabát felett igen zord nélkülözések hava, jelentékeny hajórazziák orkánja múlt el, nem is szólva a kemény és mindent elsöprő pofonok süvöltéséről.

Ahol a kabát hajtókáját széttárják, ott a szemérmetes jogász a konzervatív Journal des Mondes egyik példányából éppen azt az oldalt viselte plasztrónnak, amelyen André Gide-nek egy ragyogó cikkét közölték.

Mondják, hogy fiatalabb éveiben a Sourire példányaiból alkalmazott megfelelő fehérneműt, de ez régen lehetetlen. Lassacskán abban a korban volt, amikor az ember már azon mereng, hogy milyen szép lesz, ha rövidesen a Baselban megjelenő Wissenschafts-und Wirtsaftsökonomie megfontolt közleményeit hordja.

– Most mondjon el szép nyugodtan mindent.

Prücsök mesélt. Az Álmos Elefánt figyelmesen végighallgatta. Legfeljebb egy-két kérdést tett fel.

– Az atyja Párizsban praktizált? Nem kutatták, miért jött Casablancába?

– Nem, kérem. Én sem tudom.

– Maga, hogy került ide?

– Szökés következtében. Mert az atyám közelében a helyem.

– Mit állapított meg a helyszíni szemle?

– Semmit se. Mert azt mondották, kétségtelen, hogy nem kétséges a bűnösség kérdése.

Az Álmos Elefánt elgondolkozva nagy, tiszta tenyerébe hajtotta a fejét, és hályogos szeme igen szomorúan merült a semmibe.

– A felső rakodó egy földszintes házának tetejéről történt a lövés – szólt Kirúg Hümér, és kidobta cigarettáját az ablakon.

De Prücsök ölébe repült.

– Csak beismerő vallomás alapján lehetett volna mellőzni a helyszíni szemlét. De ez formai hiba.

Újrafelvételhez kevés a semmisségi ok.

– A halott vallomásával is kevés?… Ott minden halász tanú.

– Kevés. Ha ráveszi Mervint a helyszíni szemlére, akkor talán megmentheti az apját. Sokszor egy ilyen apró formaság rejti egy ügy lényegét… De nehéz lesz. Nincs kellő jogalap.

– Maga hiszi apám ártatlanságát? – kérdezte igaz, bús gyereki könnyekkel két szemében.

– Nem hiszem.

– Hát akkor minek ugrat? – kiáltott Prücsök és felzokogott. – Minek kínoz, ha nem hisz?!

– Nem hiszem, hanem tudom: Decoux ártatlan!

HARMADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.