Az ellopott futár

Az igazságról mindig kiderül…

Derengett.

– Én most már sok mindent tudok – szólt Prücsök csendesen -, és visszaszívom, amit nem akartam. Jó lenne, ha apám közkegyelemben részesülne… Ha maga most szépen hazamenne, és nem nyomozná a bűnöst.

Mervin a lány arcát nézte. A tiszta szemekben, ez jól látszott: könnyek álltak. – Én már tudom a tettest… – mondta még csendesen Prücsök.

– Én is – szólt Babette anyó.

– Én is – mondta Cefi, a vízfejű Drót, aki ott settenkedett hosszú hálóingben, ormótlan fejével, mintha a telihold paródiája volna. Szintén tudta már, hogy ki a tettes.

Csak Mervin dr. őexcellenciája nem tudta.

Prunoki, az asztalos, négykézláb várta őket a kofa háza előtt. Kissé dúdolt is, majd felállt, és a nyakába esett Babette anyónak, mire kapott egyet a lavórral, hogy messze zengett az éjszakában. És ekkor sírva fakadt.

– Önöket… vártam itt!… Ez a hála… Pedig kissé italos is vagyok… Itt volt a Horgot Szemibe. Értem jött… Oda az Ész Lajos… a bokája, úgy látszik megvérmérgeződött… Ott voltam nála… Szegény… már alig lát, és több feje is van… Az ágya egészen forog…

– Szegény – súgta Babette, a fejkendője csücskét szája szélével harapdálta. Ilyenkor sírt volna, de kivörösödött szemeiben már nem teremtek könnyek.

Elindultak valamerre, és a vizsgálóbíró követte őket. Hetyke léptei alázatos bandukolássá változtak. Követte őket, és úgy érezte, hogy az élet mélytenger-kutatását végezte a zöld, fénytelen rétegben, ahová már nem hatol el a nap, és csodálatos torz lények cikáznak el a búvárüveg előtt.

– Itt van!

Egy ócska gőzösnél voltak.

A gőzös már évtizedek óta állt itt, szemben a kikötő fölött trónoló dómmal. A vizsgálóbíró hátrahőkölt!

…Mint roppant bitófa árnya, egy emelődaru vastraverzei ágaskodtak sötéten, a vörösen rozsdával borított hajón!

Megfordult. Szemben egy kis ház állt, és vékony füstszál rezgett a kémény peremén.

A Nagy Dög pipázott benne!

– Gyöjjön.

Prücsök megfogta a kezét, és felmentek a deszkapallón.

Egyetlen fülkéjében a darukompnak, ott feküdt Ész Lajos sárgás arccal, nyakütőere vonaglott, és monokliját is hályog borította. A láz szürke hőpárái.

Horog Bele gyászos, szomorú arccal állt a rothadt deszkájú fülkében, gazdája mellett, és fehér-kék csíkos trikójának alját, mint valami olvasót morzsolta ujjai között. Gorombán fordult a belépőkhöz.

– Engem sose kaptak volna el – mondta -, mert itt voltak ketten is a dróttal… De hát nem lehetett így elhagyni… ez itt…

– Elkésett, Mervin… – szólt mosolyogva a beteg, egész halkan. – Hiába jött… A törvény, az törvény: senki sem vonható el illetékes bírája elől! Földi bíró… már nem illetékes… az én ügyemben…

– Nem azért jöttem, hogy letartóztassam – mondta Mervin.

Prücsök leült mellé, és hűvös kezét a beteg homlokára tette.

– Én tudtam, hogy maga a tettes… én már előbb tudtam, Lajos… És nem árultam el… Babette anyó sem… Magát itt úgy szeretik, hogy még a Nagy Dög sem árulta el, és a Mervin is szereti… Éppen most mondta nekem, hogy ő tudta magáról az egészet, és régen megbocsátotta, amiért kényszerítette a feleségét elhagyni őtet a plagizálás miatt…

…Mervin e pillanatban egyetlen ökölcsapással megkapta a bosszúálló ütést mindenért. És egyszerre oly világos lett előtte, hogy az asszony feláldozta magát érte, hogy Gabrone Ész Lajos jött, és cserébe a dicsőségért az asszonyt követelte.

Igen! A principálisa nagyon szerette Yvonne-t. Ő ezt bizonyos elnéző tapintattal megállapította már akkor is.

A haldokló felnyitotta szemét, és vékony, csontkezét rátette a lány térdére.

– Igen?… Ennek örülök, Mervin… Én szerettem a maga feleségét… Visszajöttem Amerikából… mert kezembe akadt a könyv… A felesége könyörgött, hogy ne tegyem tönkre magát… Szemet szemért, fogat fogért… Az önbíráskodás ősi paragrafusa… Cserébe… azt követeltem, hogy Yvonne eljöjjön… Megtette… Ostobaság volt… Yvonne szenvedett. Yvonne magát szerette… Ez az igazság… és ez… a jog. Semmi más!… Tehát elhagytam… Azután írt…, hogy maga elutasította… Pedig vagy három évig nem mert… közeledni… És most beteg… És akkor megírtam, hogy… lelövöm… magát… Sietnem kellett a gyilkossággal… hiszen vakság… fenyegetett. Akkor még Louvain is szolgált… itt… Nem találtam el magát…. senki sem látta, hogy a Jelölt… a daruval… kissé odább… letett a ház mögött… Aznap este… Decoux megérkezett, ő is szerette a maga… feleségét… Yvonne megmondta… hogy ölni… akarok… Repülőgépen jött nyomban… Nem… olvasott újságot… nem tudott semmiről… Hosszan a lelkemre beszélt…, hogy tegyek le a merényletről… Pedig már elkövettem… És ellopta a revolveremet… És nem tudta, hogy… a pályaudvaron… mindenkit megmotoznak… és így napvilágra került… Decouxnál… corpus delicti… A merénylő revolvere…

– Nem fogtak volna el, mert drótot kaptam – mondta Horog Bele, és nagyot nyelt.

Babette kissé felsírt a háttérben, ki tudja, honnan érkező, diluviális könnyek szivárgása feletti bús örömében, és a karbidlámpa majd két másodpercig sercegett hozzá.

– Itt… – folytatta bágyadtan Ész Lajos – jó volt… a gép… A daru a mesebeli expresszvonat… Sebesen rohan évek óta… velem… és az ember nem azért… utazik… hogy megérkezzen valahová… És most… a daru… végállomása…

Cefi a Drót jött futva Mervinhez.

– A kőműves várja, aki Babette anyónál lakik és sánta, mert lezuhant. Ez Deboulier volt.

– Menjen, Mervin… majd várok a halálommal, míg visszatér… – mondta udvariasan Ész Lajos, de egyben fölényesen is, mert most is úgy beszélt a kormánybiztossal, mintha egykori jelöltje volna. Bizonyos relációk alacsony értékén az élet semmiféle közbenjárása nem változtat.

Deboulier Prunokival jött kettesben, mert nem tudott járni. Már Prunoki. Teljesen részeg volt.

– Kérlek – mondta a százados -, nagy zavarban van a szolgálat egy intézkedésed miatt. Ugyanis a Radzsát szeretnék eltemetni.

Mi??!

– A tangeri országúton a te intézkedésedre feltartóztattak egy furgont. Ez a Makamoti Radzsa, hindu alkirály tetemét szállította egy Tangerben várakozó gőzöshöz, hogy Kalkuttába vigyék eltemetni.

– Nagy ég!

– A Radzsa teteme – folytatta Deboulier – már éjfél óta az ügyészségi fogház udvarán vesztegel.

– Azonnal intézkedem, hogy útjára bocsássák.

Néhány sort írt egy papírra, és átadta Debouliernek.

Prunoki harsány dalokat interpretált közben, és amint Tülök Bull arra jött mivel a lámpásokat már oltogatta, kísérleteket tett, hogy az elhagyott ember nyakába boruljon.

De ez már túl volt a verésen, melyet Roppant Manótól kapott, és egy ragtapasz vonult keresztben, az arcán, tehát hosszú rúdját fenyegetően emelte Prunokira.

– Hordd el magad, mert olyant kapsz!… – és keserűen Mervinhez fordult: – Maga miatt elveszítettem fő jövedelmemet.

– Micsoda?

– Nem hagyott eljönni. Revolverrel fenyegetett! Pedig este tízkor az elmeintézet második emeleti ablakához pálinkát csempészek egy idültnek, a gyújtórúd végén. Ezért tíz frankot ad naponta, és ma tombolt, mert elkéstem. Elárult. Most becsukják az ablakot…

– Igazán sajnálom – szólt Mervin, és eszébe jutott egy híres tanár cikke, aki nemrégen könyvet írt a casablancai delíriumosról, mivel ez huzamosabb elvonás után is megőrizte akut tüneteit, ami ritkaság.

Az értekezést több szaklap is átvette.

– Ezek szerint – mondta Deboulier – az a Szivar nevű Tangerba ért a levéllel és a másik furgonnal.

– Úgy látszik… A botrány hajnalban meglesz, és rádión közlik a világgal. Mi ketten elvégeztük.

Némán kezet szorítottak.

Közben Tülök Bull gengszterizmusban levitézlett, hosszú varázspálcája nyomán az utolsó lámpa is kihunyt, és a nagy, mennyei fővilágosító intézkedésére, a méregzöldbe árnyaló kék éjszaka peremén lassan szétterült némi bíborsugárzás, ahogy bolygórendszerünk öröklámpása vontatottan kigyúlt, mint egy agyonhasznált volframharisnya…

A kormánybiztos visszatért a kajütbe.

Ugyanaz a kép. Horog Bele a trikójával játszott. Babette anyó boldogan sírt. És Ész Lajos hanyatt süppedt fejjel feküdt. Monokliját az ég felé fordítva.

Összerándult az arca. Csuklott néhányszor, de elsimult ismét minden vonása. Fojtottan súgta:

– Mervin… Sommás szenvedésem… ügyében… most… a valódiság bizonyítása… jön… A Jelöltnek tollba mondtam… Egyszerű matróz, és ő írta le… A nagy művemet… Itt elrendelem, hogy… maga néhány mondatát e könyvnek, olvassa el… most… azonnal…

A kormánybiztos felvett a székről egy vastag, keményfödelű füzetet. Ez állt a címkéjén:

A JOG ÉS AZ IGAZSÁG TÖRTÉNETE
napjainktól születéséig

Írta:
Dr. Mervin

Horog Bele ajka elé tartotta az ujját, amit Mervin nem értett, és felnyitotta a füzetet. Ez állt benne:

“Nem tudok írni, de köll a napidíj, és a nagyságos úrnak is jót tesz, amiket diktál! Ne tessék elárulni. Ha nem volnék itt, azonnal jövök. Schulteisz, az Ikrek jegyző, Horog Bele diktálá, köszönettel felvettem:

Schulteisz, az Ikrek.”

És azután csupa üres lap…

A Jelölt nem tudott írni! De úgy tett, mintha tudna!

– Nos?… Mit szól?… – kérdezte Gabrone diadalmasan. – Évek hosszú keserves töprengéseinek eredménye ez a könyv… Sok száz éjszaka… elmúlt, míg… tollba… mondtam… Végre maga az igazság!

Véges-végig fehér lapok. Nem egészen tiszta, de nagyjából intakt, világos, sima oldalak, az utolsóig.

– Igazán… ön felismerte a jog lényegét… Ebben a könyvben… benne van a tiszta… igazság… – mondta rekedten Mervin, és úgy érezte nyomban megfullad.

Mert abban a könyvben csakugyan benne volt az igazság:

Az utolsó oldalon megtalálta Ész Lajosnak egy régi képét, melyet letéptek valahonnan, és éppen a könyöke hiányzott.

– Mervin… Jegyezze meg… – enunciálta a haldokló – az igazság… sokszor titokban marad… De az igazságtalanság… mindég kiderül… A többit majd odafenn… zárt tárgyaláson… – azután már csak suttogott. – Az… utolsó… szó… jogán… kegyelmet kérek… egy kis… kegyelmet… – súgta alázattal és megtört hangon. – Amit tettem… az nem volt főbenjáró… csak… gondatlanság… culpa… Nagy… gondatlanság, maxima culpa… Ó!

Hátrasüppedt koponyájával befejezte védekezését, és nem ítélkezhetett fölötte többé senki. Ekkor már csakugyan meggyőződött róla, hogy mi az igazság, és bizonyára kiderült, hogy jól alkotta meg művét.

Sok fehér lap. Ez az igazság.

És Mervin, ahogy ott állt egy régi kép csonka felével, nem tudta, mit tegyen. Elővette a kép másik felét, és összeillesztette ott, ahol egykor elszakadt, mintha valamit is egésszé tehetne az ember, akinek semmivel sincs több hatalma, minthogy eltépjen egyet s mást. De ész Lajos már ott volt, ahol csodás autogénhegesztőkkel minden törést összeforraszthatnak, ha kell, és ahol ennek ellenére még sohasem szakítottak el semmit.

– Meghalt… – súgta Prücsök, és összefonta a végre elszenderült Álmos Elefánt mellén sovány, finom, régi csonttárgyak színére emlékeztető két elernyedt kezet. Azután letérdelt…

Babette anyó kivette Gabrone monokliját, s eltette.

Mervin ámultan nézte a halottat. Most szép volt. Nemes és okos vonások simultak el dermedt arcán. És…

Halkan felkiáltott!

Ész Lajos megbékélt feje felett, csak éppen hogy nem világított, egy ócska mentőöv függött a falon, mint valami duzzadt, foszladozó dicsfény. És még látszott rajta a régi felírás; a hajó egykori neve, félkörben:

ADRIEN

HUSZONNEGYEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.