Vihar egy csepp félreértésben
Mervin doktor a hivatalos órák végén még ott maradt az irodában. Sokat motoszkált a fejében ez a leány, aki úgy eltűnt tegnap este. Amikor a sok fontos ügy lezajlott, összeírta egy ívre, hogy Prücsök milyen módon kérjen kegyelmet. De a leány már elment, amikor kiüzent érte.
Hová lett? Tán elunta a várást.
Sóhajtott.
– Az ötvennégyes elítéltet áthozatom a törvényszéki fogházból.
Az ötvennégyes fogoly André Decoux orvos volt, aki több mint egy éve töltötte életfogytig szóló büntetését. Amikor a szobába vezették a fegyencet, Mervin helyet mutatott.
– Üljön le, Decoux.
– Köszönöm…
Nyugodt, derűs, gömbölyű, szakállas arca, világos kék szeme, okos homloka volt az ötvennégyes elítéltnek.
– Valaki eljárt nálam ügyének újrafelvétele végett.
Decoux nem felelt. Nézték egymást. Ez a két ember, valamikor elválaszthatatlan jó barátok, közös diákszobában laktak, és megosztották egymással a jót és a rosszat egyaránt. A komoly, kissé polgáriasan túlzott becsületességű Decoux, akit később állami ösztöndíjjal mint az egyetem legnagyobb tudású diákját külföldi tanulmányútra küldtek, és doktor Mervin, a fékezhetetlen, szilaj, bohém kedvű jogász, aki csapnivaló felkészültséggel végezte kollokviumait, a különböző egyéniségek vonzását igazolták jó barátságukkal. Decoux az amerikai Rockefeller Intézetben kezdte reményteljes pályáját, és doktor Mervint egy alkalommal kis híján kizárták az ügyvédek sorából, mert bírósági jegyző korában egy napon részegen és fütyörészve ment a tárgyalóba.
Azóta húsz év múlt el. A polgári jósok előrelátása szerint Decoux-nak Nobel-díjas tudóssá, és doktor Mervinnek egy vidéki színtársulat titkárává kellett volna válnia.
De a helyzet nem ez volt. Doktor Mervin vizsgálóbíró, majd teljhatalmú kormánybiztos és a törvény erőskezű végrehajtója lett, és Decoux egyszerűen az ötvennégyes számú, életfogytig elítélt rab. Az élet olykor megenged magának ilyen tréfákat, máskülönben az emberek azt hinnék, hogy tőlük is függ valami ezen a világon, és jövőbe látó megállapításaik, hajszálpontos következtetéseik lényegében véve nemcsak létezésük fiziológiai megnyilvánulása. Mervin doktor Gabrone világhírű bűnügyi védőhöz került segédnek. Gabrone nagy vagyonából diákjóléti intézményeket létesített, és műveinek jövedelméből fenntartotta ezeket, mert elismert jogtudós volt.
– Figyeljen, Decoux… – mondta csendesen – rágyújt?
– Köszönöm.
A vizsgálóbíró olyan szórakozott volt, hogy az elítélt felé nyújtotta először a gyufát.
– Magát halálra ítélték, mert merényletet kísérelt meg ellenem. Különös titka az ügynek, hogy még soha ilyen bűntett nem volt a világon. Lojálisak voltunk egymáshoz. Védekezése során egyszer sem említette tettének voltaképpeni okát, ami kínos lett volna rám nézve. Nem hozta fel mentségül fiatalkori közös szerelmünket, szerencsétlenül végződött házaséletemet, holott ez esetleg enyhíthette volna ügyének elbírálását, az esküdtek szemében. Még csak azt sem említette, hogy valaha jó barátok voltunk.
– Nem természetem a sznobság. Az ember sose hivatkozzék úri múltjára, letűnt cimboraságokra – felelte a doktor szinte unatkozva, közömbösen, és nyugodtan a vizsgálóbíró feje felett elfújva a füstöt. És hintázva hátradőlt, hogy a szék két lábára nehezedjék az egyensúly.
– Jelentős enyhítő körülménynek ez nem számított volna – mondta Mervin -, elfogadtam hát egy hölgy iránti úri tapintatból, hogy kihagyjuk elvált feleségem személyét a per folyamán.
Az ötvennégyes hallgatott.
– Maga azt mondta, hogy tagadja bűnösségét, nem kíván védekezni, és nem vall semmiről. Ezzel sokat ártott ügyének. Én viszont nem vallottam, mert vizsgálóbíró vagyok, pedig húsz év előtt, amikor lelkemre kötötte, hogy Yvonne-ra vigyázzak, azt feleltem: “Ha valaha úgy látod, hogy ez a nő szerencsétlen, egyszerűen keresztüllőhetsz, mint egy kutyát!” Nem hivatkozott erre, pedig jól tudta, hogy kénytelen lettem volna állítását megerősíteni. Ez, ha nem is nyomatékos, de bizonyos fokig enyhítő körülmény.
– Nem vehettem igénybe ezt a védekezést. Még sohasem hazudtam. Az én koromban már ne kezdjen az ember új módszereket. – És mintha egyéb jelentősége nem is lenne ennek a mondatnak, hozzátette: – pedig néha igazán meglepő változásokra képes egy-egy ember.
Az ügyész lekicsinylő ajkbiggyesztéssel felelt:
– Színpadi dialógusoknál ez hatásos, betalált tus. Mint kormánybiztos, nem érdekel viharos diákkorom kontrasztja. Egy Gabrone-nál tanultam büntetőjogot, ez a döntő, nem az iskola. Nagy lángelmék, világhírű feltalálók rossz, szilaj diákok voltak. Nyolc évig minden idők legnagyobb büntetőjog zsenije mellett tanultam elméletet, gyakorlatot, életet, morált.
– És mellette írta a Jogalkotás és büntetőrendszer a gyarmatok közigazgatásában című munkáját:
Ez talált, valamilyen okból. Mervin elsápadt.
– Nem ez a szakmunka jelentett előmenetelt, hanem a kemény kéz, mellyel a bűnözők ellen harcoltam!
– Gabrone dicsérte is önt – szólt közönyösen Decoux -, tudom, mert ott étkeztem az ő intézményében.
– Túlzásba viszi a lojalitást – szólt vállat vonva Mervin. – Együtt jártunk oda étkezni. Sohasem igyekeztem barátságunkat letagadni, magam figyelmeztettem az ügyvédjét, hogy nem fogok ellentmondani, ha elfogultsági beadványban más vizsgálóbírót kér helyettem.
– És én megtagadtam az ügyvédtől a felhatalmazást ehhez.
Nézték egymást. Az ötvennégyes, mintha titkolt derűvel, a vizsgálóbíró nyugodtan, hidegen, tisztán.
– Közlöm magával, hogy akkor is ilyen súlyosan elítélték volna, ha mentségét elmondja. Mert nem én tettem boldogtalanná a feleségemet. Yvonne idézte elő a szakítást. A jogos fölháborodás enyhítő körülményét lehetetlenné teszi az a tény, hogy nem tájékozódott a válás körülményeiről.
– De tájékozódtam.
Az ügyész nyugtalanul felállt.
– Most hazudtál, André!
– Nem változtam húsz év alatt, öregem. Tudom, hogy Yvonne Juan sur Avionban hűtlenséget követett el, és te az ő beismerése révén kétségtelenül megbizonyosodtál erről.
– Honnan tudod… – kérdezte megfeledkezve helyzetükről, szinte suttogva doktor Mervin. – És… ha tudtad… miért lőttél rám?…
Az ötvennégyes még egy cigarettát vett ki az asztalon fekvő tárcából.
– Nincs mit mondanom az ügyről. Nem te voltál az oka a hűtlenségnek, vagy ha igen, úgy semmi esetre sem könnyelműséged és mulatozó természeted miatt tette, amit tett.
– Azt állítja – mondta visszaülve, igen határozottan ez a márványarcú ember, akit Afrika Cárjának gúnyoltak -, hogy ezt az érvet szándékosan hallgatta el? Nincs tisztában azzal, hogy másképpen kezeltem volna az ügyét, ha tudomással bírok erről? Ha nem hiszem azt, hogy tettének okával tisztában vagyok?
– Nem sokat törődtem az ügy kimenetelével, különben okosabban viselkedtem volna.
– Azt állítja, hogy nem maga lőtt az útvonal egyik padlásablakából, amikor én Párizsból visszatértem, és a hajóállomásról a városba autóztam?
– Miért tettem volna? Azután nem győzőm hangsúlyozni: sohasem hazudtam még.
Mervin tűnődött.
– Tudja ön, hogy Yvonne miért tette… azt?…
– Tudom. De ezt nem mondom meg.
– Nem érdekli gyermekének sorsa?
– Nem értem. Nekem nincs gyermekem.
– Mi?…
Megértette, Decoux nem akarja a leányt is belevonni bűnügyébe. Örül, hogy más ember adoptálta és nem Decoux néven él. Vajon tudja-e, hogy a leány itt van a közelében?
– Nem hallott azóta Gabrone-ról? – kérdezte Decoux.
– Úgy hallottam, hogy meghalt. Miután kivándorolt az Államokba… Nagy ember volt. De nem érdekelte a gyakorlat. A jog és az igazság összefüggését kutatta… Szegény…
Hallgattak. Kimerült minden beszédtárgyuk.
– Hát… Van valami kívánsága, Decoux?
– Semmi…
Mervin szinte kísértésbe jött, hogy kezet fogjon búcsúzóul az orvossal.
– Tudta azt, hogy halálbüntetését az én kérésemre változtatták életfogytiglanra?
– Tudtam, és ez szép volt öntől. Köszönöm…
Elvezették.
Mervin sokáig nézett maga elé.
Vajon hol van most az a bolondos kölyök?…
Hatalmas csörömpölés hallatszott az utcáról vezető lépcsőház felől, mint amikor egy üvegajtó kitörik. Nyomban utána valaki messze sivító modorban kiáltotta:
– Majd meglátja, hogy én milyen következményekkel járok, ha ezt a Mervin hallja!… Ilyen egy, szemtelen alak! Nincs neki semmi tónusa!… Maga tróger!
Mervin kissé aggódva tekintett az ajtó felé, ahol megjelent két teljesen különböző nagyságú, roppant bal láb és e lábak felett Prücsök, Ész Lajos viharkabátjában.
A nagy ember ezalatt, mindössze André Gide novellájába öltözve, Babette anyó ingatlanjában várakozott.
– Minek tartják maguk azt a vörös csirkefogót? – kérdezte köszönésszerű üres formaságok mellőzésével. – Tudja, mit csinált az a paraszt? Megfogott a nyakamnál és ha nem jön arra a tegnapi bálról egy fő magas rangú gyalogos, hát ismételten kirúg. Szerencse, hogy egy bálon vannak még kollégák.
– Jókor jött. Néhány szavam volna magához. De miért jár viharkabátban?
– A déli újság esőt jósol… De úgy látszik, a meteorológiában is előfordul téves csapadék… Elvétve. Köszönöm – mondta és leült.
– Vegye le a kabátját, kérem.
– Nem vagyok úgy öltözve, ahogy illik.
– Hivatalban ez nem fontos. Milyen ruhában van?
– Nem vagyok ruhában… Egy szál viharkabát van rajtam, ahogy születtem…
– Maga ennyire szegény?
– Pillanatnyilag nem is a szegénység ragaszt a földhöz, hanem sok dolgom van. És miközben percek alatt elhasználok magamról mindent, nincs idő utánpótlásra…
– Úgy tudom, Decoux-nak elég nagy vagyona van ahhoz, hogy ön ne nyomorogjék.
– Mondtam, mikor a bálon társalogtunk, hogy én szökésben vagyok itt. Igazi atyám is elég gazdag, de nem hiszem, hogy támogatnák harcomat atyámért, így aztán meglógtam… – gyorsan kijavította: – mozgalmat indítottam, kérem, a népszerűségemért, mert egyedül az ember nagyon magányos…
Becsületes, fényes szeme őszintén, nyugodtan nézett a vizsgálóbíróra. Ha ez a lány misztifikál, az valóságos csodája az ifjúkori bűnözésnek, gondolta Mervin. Ugyanazt nagyjából, mint Szivar: “igazi prücsök, ez a Prücsök?” A vizsgálóbíró nem bizonyult tájékozottabbnak e kérdésben, mint a komor jassz, aranyfogával, ötvencentis késével, és orrában a medvetáncoltatók irányjelző karikájával.
– Hát, kérem, itt feljegyeztem mindent, ami a kérvényre vonatkozik, és ön mint Decoux lánya, megírja. Én pártolni fogom.
A lány szemei átnedvesedtek.
– Köszönöm, Mervin. Maga nem is olyan szörnyű ember, mint ahogy mondják.
– Nagyon kedves… Elsősorban a bűnügy iratainak hiteles másolata szükséges, továbbá születési bizonyítványa, amellyel igazolja, hogy Decoux nevét viselte, illetve nevelőapja csak adoptálta, és ön Decoux lánya.
– És akkor?
– Akkor kegyelmet kér.
– De kérem! Így nem derülhet ki az, hogy a papám nem gyilkos! Ha kegyelmet kap, akkor becsülete még nem újul ki!
– Én… ezzel megtettem az emberi lehetőségék maximumát.
– Perújravételt ígért!
– Ejnye, kislány, ilyet ne mondjon! Amit én ígérek, azt megtartom.
– De úgy látszik, hogy én még sokkal jobban! Na!… Mert magának az a kötelessége, hogy kijöjjön a zsenijével oda a kikötőbe, ahol a tényállás történt, hogy szemleszínhelyet tartson! Minden bűnügynél kiszáll a vizsgálóbíró, de itten az nem volt! Pedig ez csak úgy lehet mint mulasztás, ha a vádlottnak beismerése van!
Micsoda kis vadmacska! A helyszíni szemle csakugyan szükséges formaság lett volna, de Afrika Cárja tudta, hogy milyen felfordulást idézne elő, ha a tűzzel-vassal irtott bűnözők társadalmában megjelenne. Mivel a bűnösséget nyilvánvalónak hitte, jobbnak látta ezt a veszélyes és felesleges helyszíni szemlét mellőzni.
– Hát még erre is felelek magának, kislány: a tárgyi bizonyíték és a kétséget kizáró körülmények egyenértékűek a beismeréssel.
– Azt nem a vizsgálóbíró dönti el, hanem a valódi! Ha az ügyvédnek esze lett volna, akkor panaszkodási semmítést nyújt be! Mert a helyszíni szemlét garantálja a törvénykönyv! Mervin nem tudta, hogy nevessen-e vagy bosszankodjék. Tény, hogy Decoux ügyvédje kifogásolhatta volna a vizsgálat hiányosságát.
– Jegyezze meg, kérem – kiáltotta Prücsök, teljesen a támadási szisztémája mellett döntve -, hogy ha nem csinálja meg elölről az egészet, akkor én elmesélem mindenkinek, és a törvényszék felmond magának kötelező hatalomból történő mulasztásból! – Verejtékezve keresett egy szót; a hivatalos beszédmód labirintusából kivezető Ariadné fonalát, de elakadt. Tehát csak ezt kiáltotta: – Ez egy mordisz juszt!
– Mondja, kérem, mikor tanulmányozta ön ilyen mélyreható zavarossággal a büntető perrendtartást?
– E viharkabát bizományosa elmagyarázta nekem az egész bűnöző pertartásrendet! És ebből magára nézve nagyon csúnya fellebfolyamozás lesz!
Mervin doktor felállt.
– Kedves kisasszony, amint már mondottam, hiányosan felszerelt perújítási kérelmet akkor sem továbbíthatok, ha fenyegetéseit beváltja. Mulasztásom konzekvenciáit viselnem kell, és ezt felettes hatóságaimra bízom.
A leány dühös arccal, rezdülő orrcimpákkal nézte, és fújt, mint egy dühödt, ázott kis patkány:
– Szóval, jól sejtettem! A Zöld Kacaj megtette kötelességét, a mór elmehet! Tehát kitolás van jelen! Miután elvégeztem, hogy ellopva a futár!… Miután fejbe vertem az én drágámat, és elindítottam a levelet, kiderül, hogy ön egy Tuskólábú!
Mervin doktor kissé szédült.
– Mi van, kérem?
– Itt nem fog tagadni, Mervin! Igaz, hogy csak a lábát csavartam el, mert fejcsavarás nem megy expressz, de teljesítve minden, és maga most eltaszít! Ámde akkor jövök én, jön Babette anyó is a lavórral, és a külváros, amely tanúm, majd bejön ide! Ha maga nem megy oda színhelyszemlére, hát majd felkeresi magát a szemleszín helye! Ezt jól megmondtam, és remélem, elég világosan!
– Sajnos, felfogásom kissé gyenge, és világos előadása dacára egyetlen szót sem értek – felelte őszintén Mervin.
– Tudott ön egy futárról, amelynél fejcsavarás esete vált szükségessé?
– Hát, kérem… – felelte kissé zavartan, mert a sakkfigura ügye kényes volt – ez ugyan hivatalos titok, de beismerem: tudok róla.
– Örülök, hogy a vizsgálóbíró úr beismerésben van. És tudja, hogy miért kellett elcsavarni a futár fejét?
– Erre is felelek: egy papírt kellett kivenni. Ezzel rögzítették, mert a futár nem volt elég enyves.
– Hát ez a hibája megszűnt. Mostan már teljesen enyves. Még gipszes is. A levelet elvettem, és továbbítás végett a halottszállító intézkedett.
A vizsgálóbíró a halántékát dörzsölte:
– Tisztázzuk, kérem: maga egy sakkfiguráról beszél?
– Én… – szólt a lány sírva – egy felismerhetetlen figuráról beszélek, aki nem más, mint a vőlegényemmel azonos: Deboulier, a futár.
Mervin falfehér lett.
– Mi?… Mi van a századossal?
– Nem tudom – felelte megszeppenten Prücsök. – A teherpályaudvarnál még élt. Most is él… – sietett hozzátenni, Mervin arckifejezése láttán.
– Mondja?… Mit csinált maga?
– Miért kiabál? Azt mondta, csavarjam el a futár fejét.
– De hogy jött magához a futár?!
– Vonattal.
– A sakk?
– Nem, a futár.
Említettem már minden baj okozóját, hogy Prücsök nem tudott sakkozni.
Mervin tanácstalan volt.
– Hát… maga csavarta el a futár fejét, ahol a levél volt?
– A lábát. De a levelet azért megszereztem és továbbítottam.
A kormánybiztos felhajtott egy pohár vizet.
– Nézze, kislány. Itt két futárról lehet szó. Az egyik sakk…
– Eztet nem értem.
– Amivel játszanak.
– Az férfiszív…
A kormánybiztos megtörölte gyöngyöző homlokát, és összetett kézzel szólt.
– Kedves kisleányka. Jól figyeljen. Itt egy játék futár és egy eleven, diplomáciai ügyben eltávozott futárról van szó. Ezért kérem, hogy elejétől mondjon el mindent.
Megtörtént. A leány zavaros előadása dacára, Mervin doktor lassanként megértette a lényeget:
Deboulier százados és ő, e kaland tervezői és irányítói csúfosan megbukott emberek! És ez nem is a legrosszabb. De 24 órán belül rajtuk nevet az egész világ.
Csendesen állt. Nézte a leányt.
– Félek – mondta azután -, hogy én önt előbb-utóbb letartóztatom.
– Hohó!… Én erre számítottam. Nekem eljött néhány barátom, aki tanú erre a levélre. Most várnak lent, és ha nem jövök, akkor elmennek a kormányzó elé, hogy bemártsák magát, mert le is fényképezték a fotokópiáját. Tehát nyugodtan a maga kezébe adom, pedig jól tudom, hogy most összetépi, és azonnal lenyeli.
Mervin doktor eddig csak homályosan látta az összefüggést. De most a saját keze írása kétségtelen világosságot derített a lényegre:
Mademoiselle!
Csavarja el a futár fejét, és jutassa el a levelet stb., stb., …
Prücsök legnagyobb csodálkozására a vizsgálóbíró nem fogyasztotta el a levelet.
Ilyen szörnyűséges, ostoba blamázs még nem volt a világon! Legalább ezt a nevetséges zenei aláfestést tüntethetné el. Végre is ez a lány csakugyan nem bűnös. Gyerek, aki könnyen tévedhetett, ha hozzájutott ehhez a levélhez…
– Szóval, a futár most a halaskofánál van?
– Hát hol lenne? – felelte, mintha Babette asszony kunyhójában alig múlna el nap, néhány fontos politikai futár elszállásolása nélkül.
– Amit lehet – mondta Mervin – megteszek majd, hogy levegyem magáról a végzetes ostobaság következményeit. Mert az én gondatlanságom az oka. Úgy írom majd a jelentést…
– Maga ne írjon jelentést! Mert avval tönkreteszi a századost. Én Szivart küldtem a furgonnal, és ha ő visszajön, és átadta a levelet, majd asszondjuk, nem volt semmi, és a százados a postán kívüli levél kézbesítője.
Sajnos, Prücsök ellenállhatatlanul rabja volt a magyarázás szenvedélyének, úgyhogy most a kormánybiztos előtt is homályos lett a világ.
– Mit csinált maga?
– Szivar ment a levéllel! És a futár nevében. Így azután lehet, hogy elsimul.
Mervin hirtelen felemelte a fejét. Valamit már sejtett.
– Ezt Deboulier is tudja?
– Igenis… Azért van így, mert beleszerettem, és a háromszáz éves rózsavállat aranyból megmentem!
– Elsősorban menjen, és tartsa titokban ezt az ügyet. Maga is és barátai is. Hogy ne legyen feltűnés.
– Az én barátaim nem csinálnak feltűnést. Nézze. Ott állnak – mondta a leány az ablaknál. Mervin melléje lépett, azután ijedten hátrakapta a fejét.
A házzal szemben, kerülve minden feltűnést, hetven hallgatag kikötői teherhordó és marcona kofaasszony állt, élükön Babette anyó a húsdarálóval.
– Idefigyeljen, kislány. A legkisebb ostobaság is nagyon nagy bajt csinálna. Menjen el az embereivel együtt, és várjon a kofaasszonynál, amíg intézkedem. Miért nem megy? – kérdezte idegesen.
– Nem szeretném, ha elmaradna a színhelyi szemlézés.
– Ezen a ponton nem biztathatom, kisleány. Mit vár attól a helyszíni szemlétől?
– Mindent. Nem tudom, hogy miért.
– Most menjen kérem. Viszontlát nemsokára.
A lány elment, és a kormánybiztos sokáig járkált fel és alá elgondolkozva. Éppen ő is menni készült, amikor megszólalt a telefonja. A kormányzó beszélt.
– Azonnal jöjjön hozzám, uram!
– Mi történt? – kérdezte Mervin.
– Nem olvasta a déli lapot?
– Véletlenül úgy adódott…
– Mindegy. Tudja meg, hogy veszítettünk. A levél már az ellenség kezében van!
– Talán nem… Én is értesültem, de úgy…
– Érthetetlen. Ön ilyen nyugodtan tárgyal erről, a hatvan halott dacára?
– Halló… Azonnal jövök…
Mervin falfehéren helyére tette a kagylót.
TIZENHATODIK fejezet—>>>