Elmennek a Nagy Döghöz, aki keményen megállja a helyét
– Gyerünk! Szortírozzuk a hölgyeket! – vezényelt Schulteisz, az Ikrek, aki elemében volt, mert ordítozni lehetett.
Egymás után, mint vámháznál a zsákokat, kidobáltak a fövenyre tizenkét Adrient, közöttük kettő önkívületben a részegségtől, de ezekről később kiderült, hogy egy hónap előtt érkeztek Casablancába, és nem lehet tudni, honnan szabadultak. Schulteisz, az Ikrek, mint a rakodási munkálat vezetője, üvöltözve intézkedett:
– Hé! Azt a jobbszélsőt ne rakjátok ide a centerbe. Adriane a neve! Sérült példány! Sajtóhibája van! A nagykalapúnál kíséreljen meg valaki mesterséges légzést!
Szóval, befutott tizenkét Adrien (kettő mélységesen részeg) ab halászkikötő, tárolva, kézitusákban elhasznált ruhák híján, élősúlyban nettó kilogrammal számítva, és egyszerre beszélve, egyenként tíz év bírói becsértékkel.
A halászok ijedten kalyibáikba küldték családtagjaikat.
– Akik egy évnél rövidebb ideje tartózkodnak itt, álljanak félre! – kiáltotta Mervin. Az Adrienek már ott, ahol voltak, úgyis elég nehezen álltak, tehát egy újabb pozíció előírása könnyen volt mondva, de ki hajtsa végre?
Azonban Schulteisz, az Ikrek és a Részes Mandarin fürge és hozzáértő intézkedésére elrendeződtek Mervin doktor kívánsága szerint. Volt egy Adrien, aki sírt és énekelt. Így közeledett Babetta anyóhoz, de a hajlott korú amazon a világbajnoki lavórtornára méltó szekondparáddal olyan pompásan tusolta, hogy a hölgy megfelelő helyére szédült.
– Az ilyeneket én összehordatnám egy várudvaron, és jól felpofoznám – dünnyögte a kofa.
– Kegyetlen dolog lenne – felelte Tülök Bull. – Ezek nem szokták meg, hogy összehordják őket.
Tülök Bull szakított Veuve Marie-val. Ő így mondta. A helyzet azonban az volt, hogy hajnalban kihunytak a lámpák, és az özvegy kofa más színben látta lovagját a világosításhoz elengedhetetlen hosszú gyújtórúddal, amely este olyan impozáns, ha végigsiet vele a dokkok mentén, az ívlámpasoron. De az este elmúlt, hajnal lett, és most új este van. Mert az esték változnak.
Veuve Marie Roppant Manóhoz vonzódott tehát, ki olykor szinte púposnak hatott, mivel magassága valószínűtlen arányokba ívelt, annyira, hogy hajlott háttal járt, e csontozat súlyát nyögve. Roppant Manó jól tudta, hogy meg kell vernie egy ügyből kifolyólag Tülök Bullt, de ezt odázta tőle telhetőleg.
Ezért dacosan álltak ott. Tülök Bull, mivel a drót megakadályozása miatt Mervin revolverrel gátolta az eltávozását, Rita Kaméliához húzódott, aki Korn Atyával közösen a bankongi filmrendező dobozából evett. Hosszú lámpagyújtó rúdját leszorította, és középen megmarkolva, kissé oldalt billentett fejjel, keresztbe tett cipőorral, mint Praxitelész árkádiai pásztora, kedélyesen mosolyogva szólt:
– Hihetetlen, hogy mennyi részeg Adrien van.
– Hagyjon enni – felelte Korn Atya, száraz beszédmódján.
– Azt hiszi – kérdezte Rita Kamélia -, hogy a keresztnevétől függ az iszákosság?
– Világos – felelte a lámpagyújtogató.
– Szép kis virágok… – dünnyögte Babette anyó. – Én jobban vigyáztam magamra. Ha így éltem volna, ma nem itt tartanék.
És nem lehetett tudni, hogy megelégedettség vagy keserű önvád csendül-e ki a hangjából.
Közben az autókról lerakodták valamennyi Adrient.
Legtöbbje sírva és sikoltozva elégtételt követelt, és amikor többen felismerték a vizsgálóbírót, még vadabb kiabálás kezdődött. Egy Adrien keserves szemrehányásokkal illette Kirúg Hümért.
– Szóval, te rendőrségi besúgó vagy?
Kirúg Hümér, Prücsök közbenjárására, Babette anyó harci lavórjában éppen bevert fejét mosta, és éktelen dühre gerjedt az Adrien nevűre.
– Fogd be a szád – ordította -, te részeges! Nesze! Hadd legyen egyszer vízzel is valami dolgod.
És a lavór teljes tartalmával leöntötte Korn Atyát, továbbá belerúgott a békésen táplálkozó, ősz orgazdába.
Nagy nehezen rendet csináltak, és elővették az első Adrient.
– Szeretném, ha elmondaná – kezdte Mervin -, hogy mit tud…
– Hát, kérem… Én tudok cigarettázni és énekelni, de ha kell, felszolgálok. Toulonban Pichonnál italos voltam.
– Most is az – említette Rongy Aurél, és félrefordult a pálinka dús odőrje miatt.
– Nézze csak, fiam – mondta Mervin. – Egy bűnügyben kell vallania most.
– Kérem, én nem is sejtettem, hogy honnan került a pénz, amit elosztottak. Ha tudom, hogy rablásból van, dehogy fogadom el. Én jobb házból kerültem ide a kikötőbe…
– Ez igaz… – bólintott Kicsit Bob. – A bermudai Palamasból érkezett, és ott csakugyan jobb a fegyház, mint másutt. Makarónit is adnak.
Prücsök, kissé távolabb, ijedten, összehúzódzkodva nézte e félvad menádok felvonulását.
Csak nehezen értették meg, hogy nem a Palais Longchamp-nál elkövetett rablógyilkosság tetteseit kutatják itt, a nyomokat várva tőlük (mert erre nézve megbeszélték, hogy mindent tagadnak), hanem más titokról van szó.
Mervin csellel próbálkozott:
– Idehallgassanak!… Egy Decoux nevű előkelő doktor meghalt, és egy bizonyos Adrienre hagyta minden vagyonát.
Az eredmény meglepő volt. Kiderült, hogy az előkelő párizsi doktor valamennyi Adrien nevű hölggyel a legteljesebb egyetértésben, hosszú időn át együtt lakott, és most valamennyien zokogva gyászolták. Egyik a haját tépte sikoltozva:
– Meghalt az én drágám! Meghalt Delebu, illetve Leroux… Egy másik zokogva búgta:
– Ő volt az én kis ügyvédem!
Most megjelent a vihar- és pofonvert matróz, a szakállas Adrien, és vadul verte a mellét:
– Én éltem évekig a legjobb barátságban az ügyvéddel, mert megmentettem az életét egy viharban.
Tülekedő, sikoltozó őrültekké váltak. Végül a vizsgálóbíró harsányan közölte álláspontját:
– Aki nem tudja a közjegyzővel bizonyítani, hogy ő az örökös, annak tisztáznia kell magát a csalás vádja alól.
A gyász egy csapásra megszűnt. Adrien, a matróz is hátrált, és hebegve mondta, hogy ő nem egy közjegyzői irodából mentette meg a doktort, hanem a viharzó tengerből.
– Maga miféle Adrien, férfi létére? – kérdezte Mervin doktor őexcellenciája.
– Részeg – felelte a Finom Török, és Kicsit Bob kabátját is magára terítette, a sós páráktól villogó celofán kabátra.
– Én, kérem… – hebegte a tömzsi kis szakállas, aki valami túlfelejtett, sudár törpe is lehetett volna Hófehérke történetéből. – Az utolsó… Adrien vagyok. Az elmerült Adrien gőzös matróza…
– Hol merült el?
– Az… öbölben… Rosszul rakodott… Elcsúszott benne a só és szépen a víz alá konyult…
Eredmény: semmi!
Két órára járt, amikor az Adrienek megviselt rakományát az apacsok feldobták elorzott járműveikre, és mindegyiket oda vitték, ahová kívánta, kivéve egy bronzhajú Adrient, aki szerette volna, ha útközben leteszik a gyarmat határán túl. A két önkívületben hortyogó Adrient, lehet hogy véletlenül, az “éljünk természetesen és tartózkodjunk a húsevéstől, vagyis ránduljunk ki!” egyesület kapuja előtt helyezték el. Adrien, a vihar- és pofonvert matróz elkallódott az ülés alatt, és a megkerült autóval együtt a rendőrségen ébredt fel a vizsgálati fogságban.
Ez az ember öreg napjaira jó útra tért!
…Szomorúan bandukoltak a város felé. A leány, a jó barátai és elöl mint magányos vezérbika a komor Babette anyó, nehéz lovassági lavórjával. Furcsa volt e sok lépés ütemes poroszkálása minden más hang nélkül, ahogy néma, komor, kissé lehangolt egyének vonulnak mint egyetlen vert sereg.
– Milyen sötét van – mondta Mervin a kikötőben. Mert vaksötét volt…
– Mivel revolverrel fenyegetett – szólt Tülök Bull -, nem mertem elhagyni a csoportot, pedig a lámpákat kellett volna gyújtanom. Ezért van sötét.
A kormánybiztos kissé ideges lett, amiért tévedésből a lámpagyújtogatót tartotta vissza.
– Sebaj! – szólt vidáman Tülök Bull. – Nyomban meggyújtom a lámpákat, és világos lesz!
És lőn…
– Hát felkeressük a jelmez- és szerszámkölcsönzőt – mondta Mervin. – Lehet hogy a Nagy Dög ismeri a megoldást.
– A Nagy Dög nem könnyű fiú – szólt Prücsök. – Bár nekem igen jó barátom.
Jó tízperces út volt, de végül ott álltak az egyemeletes háznál. Mervin emlékezett rá, hogy innen történt a lövés. Az illető, mire rendőrök kúsztak a házra, érthetetlen módon eltűnt, mintha a tengerbe ugrott volna.
– Csak hagyjanak engem kérdezni, és maradjanak hátra – mondta Prücsöknek és Babette anyónak, mert a kíséret lassanként elapadt mögöttük.
Mikor őexcellenciája a házmesternek azt mondta, hogy a Nagy Dögöt keresi, ez szomorúan legyintett:
– Nem hozták be a házba. Ezeket a kimúlt lovakat különben is elviszi a gyepmester. Tíz órakor még itt feküdt a kocsiúton.
– Emberről kérdeztem.
– Az embert elvitték a rendőrségre, a teherautó sofőrjével együtt. Szerintem a kocsis volt a hibás, mert szabálytalanul előzte meg az autót.
– Azt az egyént keresem, akit ebben a házban Nagy Dögnek hívnak!
– Az én vagyok. A feleségem szemrehányásai révén terjedt el. Pedig hát egy házmester mit dolgozzon? Természetes, hogy iszik.
Egyre mélységesebb csodálattal értesült a kormánybiztos érdeklődésének lényegéről. Nahát! Hírét sem hallotta… Jelmezkölcsönző? Ki jár itt álarcosbálba?
Ekkor megjelent Prücsök.
– Ez az úr feszítővasat meg hidegvágót akar kölcsönvenni üzleti ügyeihez. A Mondmár Fülöp unokaöccse.
– De kérem… – hebegte őexcellenciája, ám a házmester nagyot ütött a vállára:
– Terólad hallottam!… Mikor szabadultál?… Mit csinál odabent a félszemű Jankisch?
– Majd aztán megmondja – bíztatta Prücsök. – Most más miatt jöttünk. Műszer köll.
– Miért nem mutattad előbb magad? – szólt dühösen a házmester. – Mit hagyják itt az embert egy óráig ugatni. A Nagy Dög fent van, de a vaslétra síkos, vigyázzatok.
Mervin csodálkozva követte Prücsköt, és megindult mögöttük Babette anyó is, lavórjával csörömpölve. Az excellenciás úr nem szólt semmit. A rendőrség akkoriban tűvé tett itt mindent, de a Nagy Dögről nem hallottak. Pedig itt lakott. Egy kényelmesen berendezett kéményben.
A Nagy Dög!
Először csak a kémény látszott, amint füstöl. Aztán megjelent a füstölgő fej, pipástól. Majd az egész ember derékig. Lehúzogatta a kötött trikóját, mivel a kémény egyben a nadrágja is volt. Így állt ott, és a holdfényben kissé ijesztőnek tűnt.
Valószínűtlenül hosszú volt és sovány, mint valami fakír. A feje hegyes formájú, arccsontjai kiszögelltek, szemei eltűntek két sötét üregben, keze meg lába egy-egy ormótlan, hatalmas tepsi. Orrát egy szóváltás hevében tőből elvesztette.
Gyönyörű, aranydíszes sapkája a Matin felírást viselte, és új volt még, mert egy napja sem múlt, hogy lopta.
– Csak Prücsök miatt nem öntöttem le magukat lúgkővel – mondta. – Menjenek a fenébe.
– Én doktor Mervin vagyok, a kormánybiztos.
– Igazán? – kérdezte fáradtan. – Hogy van?
– Úgy látom, hogy nem aggódik látogatásom miatt.
– Ha megvártam? Ugyanis tudtam, hogy jön. Bőg Ferenc két Balila-köpennyel levágott egy mellékutcán, és bejelentette magukat. Azt hitte, ezzel kibékít. Tévedett. Beköptem.
És kiköpött.
– Idehallgass, Nagy Dög – lépett most előre Prücsök -, nem akarok itten elszámolni, de én hoztam neked ennivalót, amikor Prunoki késszúrással kezelt, és az ápolástól nagyon megbetegedtél. Hát itten az én papámról van szó, és ha ilyen modor nélkül leszöl, akkor megjárhatod!
– Te fenyegetsz engem? Te taknyos!
– Én tégedet nem fenyegetlek, de elmegyek Nannyhoz, megmondom, hogy karperecet vettél a Lopós Lizettnek… Jöjjön, Mervin!
– Mit szaladsz? – kérdezte gyorsan a Nagy Dög. De aztán gőgösen vállat vont: – Különben csak eredj.
Ekkor megszólalt Babette anyó.
– Nem akartam beleszólni, mert ha vizsgálat közben valami rosszat mondok, hát felemelik a helypénzt esetleg, de ha megengedi a fővádas úr, hogy csekélységem okosabb legyen magánál, én beszélnék ezzel!
Őexcellenciája lassanként belátta, hogy itt Prücsök és Babette anyó vizsgálata inkább szolgálja a célt, tehát kissé hátralépett, de nem esett le a háztetőről, mert megkapaszkodott egy sürgönydrótban.
– Te tán már nem emlékszel arra – szólt Babette anyó -, hogy valamikor fogtechnikus voltál Rouenben, és ez a ronda pofád akkor még emberi volt, mert a Ragyás Gottfried sem fricskázta meg az orrodat egy főárboccal. Akkor te angol lovagló bricsesznadrágot hordtál, kék inget és apró bajuszt azon az ócska képeden.
Itt egy kis szünetet tartott, mert az asztmás évjáratban volt, amikor a legerélyesebb kofák is már csak tőmondatokban káromkodnak. A Nagy Dög hökkenten nézte.
– Tánciskolába jártál – folytatta Babette anyó -, még a korzóra is kirángatott a nehézség. Akkor eljegyezted a patikus lányát, a szép Henriette-et, mert volt pofád mindehhez, mert nem veri meg az ilyet az Isten, és nem akasztják fel a lábánál, hogy égő benzinbe lógjon.
– A részletkérdéseket talán hagyjuk – jegyezte meg Mervin.
– De azután – szólt töretlen pátosszal a kofa -, mégiscsak addig jár a korsó a kútra, amíg utoléri a nehézség és a többi részletkérdések. Mer egy foghúzás után elvitte az ördög Póker segédszínészt. Akkor te meglógtál a szép Henriette-tel, meg a patikus összes pénzével, hogy nem égett tövig a kezed… És a leányt Lyonban elhagytad a vonaton.
– Te ismerted… – hebegte – a szép Henriette-et?
– Én ismertem, hogy a fene egyen meg! Tudod-e, hogy az a lány aztán Marseille-ben konyhán mosogatott, és mindig csak téged keresett, mert volt nála egy spanglivas? Hát én kérdezem most tőled, hogy felelj azonnal, te átkozott sintér, hogy gebednél meg, felelj, amíg szépen beszélek, mer különben kinyitom a számat!
A Nagy Dög igen szerényen mondta:
– Ha megmondom, hogy Decoux ártatlan, rendben van?
– Rendben van… – szólt remegve Prücsök.
– Hát figyeljetek. Ha helyszíni szemle van, úgyis kiderült volna. A rendőrség egy posztja állt a merénylet napján a vaslétránál. Más feljárás nincs. A gyilkos tehát csak egy módon jöhetett a háztetőre.
– Miféle módon? – kérdezte a kormánybiztos.
– Letette a part felé utazó daru. Így hát csak kikötőbeli ember tehette. Viszont Decoux a tett napján érkezett.
Mervin elszoruló szívvel érezte mulasztása súlyát. Ha kijön helyszíni szemlére, ő is látja mindezt.
– Jöjjön, Mervin… – mondta Prücsök, és megfogta a vizsgálóbíró kezét. – Azért maga jó ember. Csak az egész élete ilyen elmulasztott színhelyszemlézések miatt rossz. Mostan ne búsuljon. Én egészen megszerettem.
Mervin, nem szólt semmit. Megsimogatta a lány kemény, gubancos haját. A kémények felett dermedten állt a nyári ég. Elindultak a vaslétrán. De Babette anyó komor árnya nem követte őket. Még mindig ott állt a Nagy Dög előtt mozdulatlanul, még mindig ott állt az egykor szép Henriette, és nem szólt.
A Nagy Dög vigyorogni próbált, és megnyalta a száját idegesen.
– Szóval, te vagy a szép Henriette?… Te semmit sem változtál… Hehe!
– Te se. Ma is pont olyan hülye vagy, mint ötven év előtt – felelte a kofa, és követte barátait.
…A halovány ég ezen a napon úgy terült szét a rongyos háztetők felett, mint valami kikiáltóbódé durván festett, kék vászna, ezüst csillagokkal.
HUSZONHARMADIK fejezet—>>>