A vizsgálóbíró csak a tiszta igazat vallja
A halászkikötő népsége csendben várakozott.
Prücsök barátai is, élükön, Korn Atyával, aki néhány szendvicset vett elő egy brémai filmrendező vízhatlan anyaggal bevont turistadobozából. Valamivel távolabb, egy padon, amelyet időközben a halász felesége kihozott, a vizsgálóbíró ült, és mellette Prücsök. Finom szellő hordozta végig az apállyal szárazra kerülő algák és csigák nyers szagát a parton.
A tűz mellett néhány halász, az asszony és egy kis, öbölbéli gyerek egy gőzölgő üst körül kuporogtak.
– Maga, Mervin, egy nagyon különös ember, és ha a mamája lennék, megverném. Mert most már tudom, hogy maga nem is rossz, csak szégyelli, ha ez meglátszik, hát morog mindig. Mint a Szivar, akinek karika illik az orrába, és akkor olyan lenne, mint a denaturált medve.
– Csakugyan ennyire emlékeztetem erre a barátjára?…
– Az se szereti, ha a szívit látják…
– Hm… Kíváncsi vagyok rá, hogy milyen legény… Csak a levelet átadja simán.
– Az rém ügyes fiú.
– Mije magának?
– Olyan középút a rabszolga meg a magántitkár között. Megveri, aki nem vesz virágot tőlem, káromkodik, estélyiruha-beszerzést végez, verekszik, ha kell, meg verekszik, ha nem is kell. Szóval, mégis inkább titkár, mert már mosogatott is helyettem. Csak akkor nagyon morgott.
A titkári állás meghatározása eléggé pongyola itt a kikötőben, ezt máris látta Mervin.
– És maga… Maga tett már olyasmit, amiért büntetés jár?
– Abszolúte semmit. Engem azért szeretnek, mert viszek a fiúknak enni a fegyházba.
Hallgattak. A vizsgálóbíró jól tudta, illetve érezte, hogy Prücsök gyerek, ártatlan, becsületes kisleány, és ez csinálja itt a legendát körülötte. Mert ez a közvetlen kapcsolata teljesen romlott, bűnöző típusokkal, és ahogy rovott múltú egyének a becsületes ügy szolgálatába állottak érte, sok-sok különös, érthetetlen és misztikus feltevésre adott alkalmat.
Mi volt ez, ha nem Mirakel?
Erkölcsi nyomorékok e kislány érintésétől eldobják lelki mankóikat, és egy ideig újjászületett morállal járnak. Nincs-e itt a valóságban Kirúg Hümér, Rongy Aurél, Schulteisz, Gomb Riza és e kislány együttlétében a bibliai metafora: szelíd őzek az oroszlán közelében háborítatlanul és békében megférnek?
A vizsgálóbíró és az alvilág egy becsületes, közös szándékban találkoznak, rövid időre közös úton haladnak, az igazságszolgáltatás és a bűn antipólusa, mert egy kisleány kéri őket.
Tisztán látja az elmulasztott helyszíni szemle hibáját, amely mély sötétben rejtőzött a szeme előtt ennyi ideig.
A vakok ismét látnak.
És hányszor eszébe jutott ma Yvonne. Ez a gyászcsík, amely középen választja ketté a múltját és hivatalát: egy élő és egy holt részre.
Az alacsony égbolt mint földszintes ház teteje közelinek tűnt, és ott volt az ijesztően jelképszerű valóság: Korn Atya, az apacsok, továbbá Babette anyó, mozdulatlan, szépiaszínű, ormótlan banya, maga elé nézve, lavórjával, fejkendőjének bágyadt csücskeivel, talán éppen ama tengerészen merengve, akinek szüleit egykor felkereste taftruhájában, amilyent már-már csak a léggömbök viselnek, és öve mellé bizonyára egy harcias mozdulattal lornyonját szúrta a nyakából lógó, hihetetlenül vastag aranylánc végén. És a tenger visszfényeinek ezüstös színű sugárzásában ott állnak a halászok, akik suttogni kezdték a legendát…
Hogy Decoux ártatlan.
– Hé! Ha még egyszer mozdul, lelövöm!
Tülök Bull ismét visszaállt a sorba.
– Maga minek vált el? – kérdezte csak úgy aperté és minden átmenet nélkül Prücsök. Mervin eddig még senkinek sem beszélt magánéletéről. Hozzáférhetetlen, zárkózott ember volt. És most megszólalt. Miért éppen ma és egy gyereknek?…
– A feleségem, Yvonne, egy másik embert szeretett.
És megszólalnak a némák.
– Maga honnan tudja? A papámról is azt mondta, hogy bűnös. Végül kiderül majd, hogy nem az. Csak szándékosan elfelejtette a helyszínszemlét, mint ahogy Szivar nem mondja be az összes kiflit.
– Olyan jellegzetesen emlékeztetem erre a barátjára, hogy másvalakit nem tud példának?
– Tudni éppen tudnék, mert a Schulteisz is be is szokja csapni a pincéreket, de minek fáradjak különféle hasonlatokkal?
– Nincs mit kutatni azon, ha egy asszony úgy érzi, mást szeret.
– Akkor maga ehhez abszolúte nem ért semmit. Schulteisz, az Ikrek, képkeretező volt, és tízévi házasélet után a feleségit elítélték bigámiáért. Volt már egy férje Ajenosz Bujenosz, illetve Arjesz Bujen… Szóval, az Egyesült Államokban. Ő is azt hitte, hogy nincs mit kutatni. Maga is olyan, mint a Schulteisz.
– Igen? Gondolja, hogy jobban járok, mintha a Szivar nevűvel említ párhuzamba?
– Itt csak a tévedés tipikus. Mer maga sem tudja, hogy az asszony szíve éppolyan, mint a tenger: nyugodtan, simán dobog, de senki sem lát a mélyére, és ha igen, úgy annak jaj. Remélem, ez igen szép volt.
– Igen, igen… Nagyon festői és költői – felelte szórakozottan. – De mit szól például ehhez?
Elővett egy kettétépett fényképet a tárcájából. A kép Yvonne-t, az asszonyt ábrázolta. Mosolygó, szép nő… És egy férfi kabátja látszott az elszakított papír mentén, éppen csak az alsó karja.
– A nő szép. Kicsoda a könyök?
– Sohasem fogom tudni. Ez a kép feküdt az asztalon, amikor megérkeztem a nyaralóba, és ő már elutazott. Egy kis levél várt, amelyben ezt írja.
És kivette a levelet. És odaadta Prücsöknek.
“Örökre búcsúzom. El kellett mennem egy másik férfival.
Yvonne.”
Prücsök elolvasta. Azután visszaadta, és kezeit a viharkabát zsebeibe süllyesztve, összehúzódzkodva ült.
– Milyen nagyon szerethette magát ez az asszony, és milyen nagyon szeretheti még most is! Mert örökre búcsúzik. Csak ami nagyon szép, az szokott olyan lenni, hogy örökre búcsúzik tőle az ember, mert örökre fáj… És azt írta, hogy “el kell menni.” Muszáj volt tehát neki, a lelkemnek. Amit kell, azt nem csinálja szívesen az ember.
– Mondja… – kérdezte Mervin idegesen a leányt. – Ki maga?
– Prücsök – felelte ijedten. – De az iskolában Bőgő Majomnak is neveztek.
– Maga… nem beszélt rólam… valakivel?
– Itten sokat beszéltek velem magáról, de azt én nem mondom vissza.
Őexcellenciája döbbenten állt.
Lehetséges, hogy ez a kisleány, egy tiszta szív lencséjén keresztül, az ultramikroszkópnál is élesebben lát mindent?…
Prücsök megijedt Mervin ónszerű arcától.
– Kérem… én most valami rosszat csináltam?
– Nem… nem… Sőt… Csak mondja tovább… És megveregette a nyirkos kis kezet.
– Az is lehet, hogy zsarolták a feleségit – folytatta Prücsök. – Itt a kikötőben is előfordul ez. Talán mint leány levelezett valami gróffal, és egy Zöld Kacaj ellopta az írásokat… Vagy talán éppen magáért tette. Nem lehetett olyan ügye akkoriban, ami titok volt, és ha elköpi valaki, akkor jól néz ki?
– Mit… – dadogta falfehéren. – Mit mond?
– Aha! Ne tessék gondolkodni!… Csak a tiszta igazat vallja, vizsgálóbíró úr!
A halászasszony oldalt billentette a kondért, kidöntötte a vacsorát, és a réz mögül felszabaduló lángok libegő vörös színnel világítottak a csecsemőre.
És szemben, az óceán felett végig millió csillag.
– Volt akkoriban egy titkom – gyónta Mervin. – De aki tudott róla, az nem zsarol. Úgy hívják itt, hogy Ész Lajos.
– A Lajos?! Az csakugyan nem zsarol. Hisz nincsen ruhája sem, és amit helyette hordott, azt nekem kikölcsönözte, hogy pusztára monokliban maradt, bizonyosan csak azért, mert a monoklija senkinek sem köll, ő meg azzal sem lát, hát magának tartotta.
Mervin szórakozottan megveregette az apró kislánykezet, Prücsök meg hagyta, mert tudj’ Isten hogy volt vele: szerette ezt a komor embert, aki semmiről sem tehet, és mindenben hibás.
– Sok-sok év előtt Gabrone eltűnt. Előzőleg átadott nekem egy könyvet, és azt mondta: A jog és az igazság között elveszett az összefüggés, és ha meglelem, visszatérek. Őrizze meg ezt a könyvet, Mervin. Azután úgy hallottam, hogy meghalt. … És… Ez borzasztó inkorrektség volt: én kiadtam a könyvét, mint a sajátomat…
– Plagizált – bólogatott Prücsök. – Ismerve. Ez olyan, mint amikor Kirúg Hümér a Zola könyvéből kimásolt egy levelet Kenyeres Zizinek: végül azt írta, hogy: szeretettel jegyzé a maga Kirúgja. És úgy is lett. A lány kirúgta. Mert rájött egy napon, hogy a csapos nem a Zola Frigyes, illetve Ervin.
– Emil.
– Oly mindegy, hogy ki volt az a bizonyos Zola, ha egyszer legjobb akarat mellett se azonos Kirúg Hümérrel. Hát maga is éppen ilyen.
– A történtek után most már sajnálom, hogy hasonlatait illetően Szivar nevű barátjáról lebeszéltem.
– Az nem ír verseket a nőknek, hanem megveri őket, ami sokkal jobb. Mert félnek. Ezzel szemben áll minden írott mű. Most is az a baj, hogy nem maga a Zola. Kirúg Hümért is nyomban elhagyta a nő. Elannyira, hogy fejbe ütötte a retiküljével, amiben kulcsok vannak és egy félkilós kompakt meg többféle kínos fémtárgy.
– Igaza lehet – tűnődött Mervin. – Kár, hogy nem utaztam a feleségem után Párizsba.
– Itt is elmulasztotta a színhelyszemlét.
Mervin ráncolt homlokkal hosszan nézett valamerre, és tűzpiros volt az arca.
Cefi, a vízfejű Drót jött rohanva egy újsággal.
– Az az útburkoló munkás, aki Babette anyónál lakik és biceg, ezt az újságot küldi.
Mervin kinyitotta a lapot, és rémülten meredt a hatalmas, ordító betűkre:
VILÁGSZENZÁCIÓT VÁRNAK TANGERBEN
A gyarmati kongresszus megnyitása! – Egy néger uralkodó rágalmai
Franciaország ellen! – Helyszíni közvetítés hajnalban a Felkelő
Nap ünnepségről! – Egy beígért leleplezés. – Olyan híreket
terjesztenek, hogy Franciaország háborúra uszít!
Külön tudósítónktól. Tanger, VIII. 9. A Sunday Evening Post levelezője
botrányos szenzációt robbantott ki Mambiktu király érkezésekor közölt interjújában.
A király nagy leleplezést ígér a megnyitó ünnepségre, amelyet
hajnali 4.45-kor a világ valamennyi rádióállomása kapcsol.
Sürgősen meg kell állapítani, hogy kik azok, akiket a felelősség terhel, és nem a gyarmati
közigazgatás Machiavellijeinek egyike követett-e el illetéktelen diplomáciai akciót?
Ha igen, úgy súlyos felelősségre vonásnak kell következnie!
És ebben a hangnemben két hasáb!… Szörnyű! Mindennek vége! A kormányzó érzéke nem csalt. Beugratták őt és Deboulier-t.
– Mutassa.
Prücsök egyszerűen elvette tőle az újságot.
– Ezt a szemtelenséget! És ki az Makkaivella nevű köz- és gyarmatügyi igazgató? – mikor nem kapott választ, halkabban mondta, – fél, hogy összeszidják?… Tudja mit! Maga azt hazudja majd, hogy én írtam a levelet, és Szivar azért csinálta a dolgot, mert ingyen akarta végignézni a gyarmati közgyűlést… A legokosabb, ha rákenünk Szivarra mindent, ő majd morog, de olyan a presztízse; hogy sokat kibír.
Mervin szórakozott mozdulattal megsimogatta a leányt, azután felírta egy lapra a következőt:
“Lucas prefektus közölje azonnal a sajtóval, továbbá a tangeri Havas ügynökséggel, lehetőleg a gyűlés előtt, hogy a Tanger felé haladó furgont feltartsák, és Casablancába, az ügyészségi fogház udvarára hozzák.”
Amikor befejezte, körülnézett Prücsök barátainak komor csendben várakozó, marcona csoportján.
– Ki akar maguk közül a főkapitányságra menni?
Riadt hangzavar támadt, és páni rémülettel óriási körré tágult az egész társaság. Korn Atyának torkán akadt a szendvics, és amikor befejezte a köhögést, indignálódva mondta:
– Kérem, hogy az ilyen megjegyzésektől lehetőleg tartózkodjunk. Mindennek van határa!
Végül Kmetter Bubi, az ősz halász vitte el a levelet Lucas kapitányhoz…
Egy óra múlva Tanger utcáin harsogtak a különkiadást áruló rikkancsok, rádió- és távírójelentések röpítették a hírt, és ideges különtudósítók kézitusát folytattak egy-egy telefonfülke előtt, hogy közölhessék a szenzációt:
Afrika Cárja lemondott!
…És ekkor befutottak eltulajdonított járműveiken Prücsök haverjai, frissen beszerzett külsérelmi nyomokkal és egy tucat Adriennel.
HUSZONKETTEDIK fejezet—>>>