Nem az a legény, aki állja, hanem – aki üt!
Amikor Debouiler a töltés aljához ért, Prücsök egy facsoport felé futott. A futár kezében revolver csillant.
– Azonnal álljon meg, mert lelövöm!
– Kérem! – kiáltotta vissza Prücsök, úgyszólván már csak egy ingben, de aktatáskával a hóna alatt. – Erről én nagyon lebeszélem!
És hátrált. A százados nagy léptekkel sietett. Futni nem mert, mivel félő, hogy a leány elszalad.
– Tiszti szavamra, hogy habozás nélkül keresztüllövöm, ha szökni próbál.
– Mit akar kegyed tőlem?
– Csak ennyit!
Egy ugrás… És elkapta a csuklóját.
– Adja ide a táskát!
– Kérem… Miért veszi el? Ezt kompakt helyett hordom, piperecikkeimnek. Púder van benne, rúzs, kölni meg egy franciakulcs. Egyszerű pudrié.
A tiszt azonban nem is érdeklődött a minden eshetőségre franciakulccsal is ellátott pudrié felől, hanem erélyes mozdulattal kiragadta a leány karja alól a címeres, sárga táskát. Ekkor a vonat elrobogott.
– Megkeserüli, hogy a vonat elment! – kiáltotta a lányra.
– Miért? Hát fütyültem én? Most már az állomásfőnök helyett is engem büntet a hadsereg? És tessék a táskámat ideadni!
– Ez a táska a…
Elállt a szava. A sárga táska közepén, a francia címer helyett egy keretben ez állt:
Ha van benned tisztelet,
ne lopd el a készletet,
Jegyezte Prücsök.
Nem az ő táskája!
Nem az igazi, amiben a levél van! Hiszen ez sokkal vastagabb bőr.
– Miféle táska ez?
– Az én magántáskám. Mit veszi el? Magának is van! Láttam!
Deboulier tanácstalanul és dermedten állt. A vonat már messze volt.
– Na megállj! Ezért agyonlövetlek, te kis boszorkány!
– Mit hencegsz? Te senkit sem lövethetsz agyon! És még mindig nem tudom, mit akarsz tőlem, pedig, ha nem eresztesz, akkor sípcsonton rúglak! – lihegte vadul, és szerette volna a kezét kiszabadítani.
– A maga cinkosa lopta el a táskámat!
– Semmiféle cinkosról nem tudok. Beszálltam kedélyesen, mire te brutalizáltál. – Ez a táska ugyanolyan, mint az enyém.
– Na és? Talán tilos a formája? Ezt hordom, mert sok púder kell, miután bálozom.
A százados dühösen megrázta a két karjánál.
– És miért kezdett el szaladni?
– Mert hogy te utánam futárkodtál. Erre megrémültem.
– Miért nem állt meg, amikor kiáltottam?
– Ijedt embert nem nyugtat meg egy ordítás. Nem szólva arról, hogy a fegyverviselési jogodat se korlátoztad. De most már eressz, mert biz’ isten bokszolok, és hiába fogod a karomat, mert köpni is tudok.
Azonban a harmadikat választotta, és sípcsonton rúgta a századost.
Ez kriminális helyzetben állt itt, vonat nélkül, levél nélkül, egy szilaj kölyökkel.
– Majd az ügyészségi fogházban többet beszél.
– Azzal akar ijeszteni? Ott én törzsvendég vagyok. Egy vörös csirkefogó meg a Mervin nagyon jó barátaim – és mint egy megvadult párduc, sivalkodva rángatózott. Jóformán már csak a lornyonba volt öltözve. Piszkos, kipirult arcából vad dühvel villogott elszánt fényben lángoló szeme. Rendetlen, makrancos, pápua fürtjei, rugdaló lába, tekergő karja egyetlen viharosan vonuló hullámfelületben vergődtek Deboulier szorításában.
– Te egy pimasz, komisz kölyök vagy! – konstatálta a százados aránylag későn, de máris a helyzet egyetlen előnyét felfogva, ami a hölgyekkel szembeni kötelező jó modort gyermekekre nem vonatkoztathatja a gentlemannél.
– Veszteg maradj, mert…
– Nem ereszt el?
Puff!… Fejével mellbe csapta a századost!
Erre kapott egy pofont.
És akkor a százados maga is megrémült, mert a gyerek a szó bakteorológiai értelmében egyszerűen megveszett. Azt visította artikulálatlanul:
– Megütőőőőőttél!… Ezért meghalsz!…
Egész testsúlyát a levegőbe vetve, hogy orráig omlott a haja, kirántotta magát a rémült Deboulier szorításából, és ahelyett, hogy elfutna, tíz körömmel egyenesen az arcába, a szeme közé csimpaszkodott, lerántva a bőrt, és rúgott, csapkodott, amíg a döbbenetéből felocsúdó Deboulier ismét hozzálátott, hogy alaposan elnáspángolja.
Bal keze azonban, mint valami csavarszorítóba préselt fém: a leány két kemény szájpadlása között mozdíthatatlan volt, és az apró, éles fogak kímélet nélkül hatoltak a húsába mélyen.
Nyakon ütötte!
– Eressz el…
Prücsök tagadóan megcsóválta fogai között a kezet. A kilencedik nyakleves után kevésbé állhatatos volt a tagadó rázás, és úgy a tizennegyedik táján kinyitotta a száját.
Csendesen lihegve fölegyenesedett.
– Mit akar? – kérdezte halkan, de komoran.
– Eljön velem a legközelebbi állomásra – lihegte a százados, és uniformisának foszlányos maradványai egész jól illettek kék szemealjához és lekapart arcbőréhez.
– Minek magának díszkíséret? Én csendben sétáltam itt a táskámmal, amikor maga belém kötött.
– Hát ezt fogja elmondani az ügyészségen. Most már ne kezdje újra, vagy akar még verekedni?
– Hogyne. Csak előbb egy kicsit pihenek.
Zihálva nézte Deboulier-t.
És Debouiler is nézte őt. Pedig a további pályájától megfosztotta ez a leány, bizonyára Mervin doktoréval együtt. Eleve tudták, hogy a gallérjukkal kapcsolatos fejük volt a tét ennél a játszmánál.
És most már biztos, hogy veszítettek…
De még így sem fojthatta el az érdeklődését e különös, veszett kamaszlánnyal szemben, aki ott a bálteremben e földrész első urait meggyőzte és meghatotta, azután rejtélyes módon ellopta, illetve segített ellopni a táskáját.
Gyerek? Gonosztevő? Kémnő?
Hogy őrült, amikor felingerlik, az biztos.
– Jöjjön, kérem, és ne kényszerítsen olyasmire, amihez e pillanatban legkevésbé van kedvem.
– Jövök, kérem… – felelte szomorúan – úgysem tudnám magát meggyőződéssel verni most.
És eltűnt báli cipőjét kereste, az egyetlent, amely megvolt még. De hiába.
– Úgy?! És miért nem tudna erőszakos lenni velem? – kérdezte a százados.
– Minthogy megalázott és legyőzött, tehát teljesen szerelmes lettem magába. Engem még sohasem vertek meg.
– Ez lett a vesztem – dünnyögte a százados, és tragikus helyzete dacára, szinte elnevette magát.
– Szeretném, ha kényszer nélkül követne. Lehetséges önnél ilyen hirtelen változás?
– Nálam rém hirtelen változások lehetségesek – szólt egészen halkan Prücsök, és ezt felesleges volt mondania, mivel éppen a százados ismerhette fel erről az oldaláról legkézzelfoghatóbban.
TIZENKETTEDIK fejezet—>>>