Vigyázz, ha áll a vonat!
Most aztán kitört a fergeteg. Kitört, de úgy, hogy a rádió, telegráf, telefon éjjel-nappal működésben volt miatta. Magas rangú diplomaták és világhírű forgatókönyvírók naphosszat megoldáson törték a fejüket.
Hiába!
Prücsöknek, mint ezt a regényben említettem, az volt ugyan a nézete, hogy egy magányos leány nem hadakozhat a sors ellen, azonban ezt a nézetét ő maga részéről nem osztotta. És elkezdett a sors ellen fellépni. De úgy, hogy megemlegette.
A sors!
Mert bizonyára a sors is meglepődött attól, amit ez a leány embertársaira zúdított!
Nézzük csak.
Elindul a futár Tangerbe az expresszvonattal, hogy egy életbe vágóan fontos levelet vigyen.
Semmi baja. Harmincöt éves, gyönyörűen dekorált, egy méter nyolcvan magas, kitűnően minősített katona. Elsőrangúan megvacsorázott, és most beszállt a vonatba, címeres sárga táskáját a szemközti ülésre teszi, majd rágyújt egy szivarra.
Érverése: nyolcvanegy.
Vonat indul: három óra tíz.
És három óra ötvenkor: nyugalomba vonult, bukott, nevetséges, kifosztott ember.
Csakhogy nem földönfutó.
Magassága nincs. Érverése százhetven. Nyugdíjas.
Hogy történt? Így:
Deboulier százados csodálkozva nézett ki az ablakon. Nyílt pályán vesztegelt a vonat, és megfontoltan pöfögött, mintha valami jóllakott sziesztázó szörnyeteg volna.
Mi történt?
– Tilos a szemafor… – kiáltotta a kalauz.
A százados visszaült. Szemben vele a világossárga táska francia címerrel, és fogóján kis bőrkeretben ott fityegett a névjegye. Egy furcsa, nyávogó hang szólalt meg ekkor:
– Eló boy!
Marlene Dietrich állt az ajtóban!
Prücsök kivitelében természetesen.
– Eló boy! – kezdte újra. – Szép idő van!
Vállával a kilincshez dőlt, térde és nyaka között görbe ívben domborult a teste, bal vállát az álla mellé húzta, jobb kezét csípőre tette, és a fogai között hosszú szipkát tartott, hogy dohányozzék. Valaki szájon vághatta előzőleg, mert ajkai hegyét rémületes torzképpé terjesztette a szétmázolt rúzs. Az orrára is kenődött ebből, és így idült férfialkoholisták külsejét vette fel.
Sok gondot jelentett számára, hogy mit mondjon elsősorban, és ezt a kiáltást, hogy “Eló boy”, a legeredetibbnek találta. Csípőjét még jobban lefelé szorítva, vállát még magasabbra húzva elmosolyodott, és ettől olyan lett, mint egy szájon lőtt tigris. A százados dermedten ült a helyén, minden pillanatban várva a támadást.
– Szép idő van – mondta a lány, és még kacérabban akart mosolyogni, de egy megfontolatlan szippantás fullasztó köhögési rohamában olyat csapott a mellére, hogy fejét nekivágta az ajtó szélének, amitől hirtelen leszédült a bársonyülésre.
– Vizet… – hörögte, de azért kacér is akart lenni.
A százados vizet töltött kulacsából egy pohárba és megitatta a leányt. Most kiderült az is, amit Prücsök az ajtónál hátrahúzott lábával leplezni óhajtott, hogy elrepült báli topánkája helyett negyvenötös trottőrcipőjét viseli, amely alsós játék esetén egy ötvenes értéket képvisel a lyukas talp mögött raboskodó kvart vörös királlyal.
– Kicsoda ön és mit óhajt? – kérdezte a százados.
Prücsök boldogan sóhajtva visszaadta a poharat. A nedvességtől a szétmázolt rúzs e mosoly közben olyan duzzadt szelídségűvé torzult, mint a Tihamér vagy Ödön nevű bölcs bivaly arckifejezése egy verses rajzfilm szerint. A százados most már határozottan szól:
– Hogy kerül ön ide? Honnan szökött meg, mi?
– Köszönöm, de ez marhaság. – Ég felé emelte szemeit, és két vállát, mint egy szandolinevezős, előre-hátra illegette.
Az arcán, pontosan hossztengelyének irányában, homlokától az álláig egy fekete vonal látszott. Ez a precíz olajcsík akkor maradt rajta, amikor mellére csapott, és fejét a tolóajtó éléhez verte.
– Érthetetlen, hogy milyen módon került a vonatra?
– Ó, maga bumfordi – mondta lesütött pillával, legalább félméteressé olvadt ajakkal, amilyen még Walt Disney-nél is csak akkor fordulhat elő, ha rajzlapjára könyökölve elalszik Adalbert, a játszi hízómarha száján. – Hiszen mi együtt andalogtunk a bálon. Azóta elfelejtett a futár úr?
– Ön az? – álmélkodott a százados. – Nem felejtettem el, de azóta, kisleány, maga sokat változtatott emberi külsején.
– Százados úr! Én éjfél óta egy percig sem szűntem önt feledni. – Érezte, hogy nem közvetlen, tehát Ész Lajos figyelmeztetésére emlékezve, keresett egy nagyon egyszerű kifejezést, és így szólt: – Hovatovább…
Azonban nem tudta folytatni, de úgy vélte, hogy ez egymagában is elég közvetlen és egyszerű, tehát egy sóhajjal ismételte:
– Hovatovább…
– Kedves kisasszony – felelte e megjegyzésre a százados, kissé idegesen -, ön a túlzott kiskorúság sűrű orrfúvással járó prédikátumát igényli meg, és ez futárszakasz, ahová tilos az illetéktelennek beszállni…
– Százados Úr! – kiáltotta fájdalmasan. – Kegyed egy delnőt csak úgy szanzsén kirúg?
– Sajnos – ismerte be búsan a futár. – És még az is előfordulhat, hogy fülénél fogva viszem a gyerekszobába, ahonnan megszökött.
De nevetnie kellett, mert Prücsök előhúzta kebeléből a lornyon nyelét, és ezt mondta:
– Fi donc!…
Közben a kisujját teljesen eltartotta a kezétől.
– Hé, kalauz!… Itten van egy tiszti futárfülke… – kiáltotta most valaki lent. – Autós küldönc vagyok. A százados urat keresem.
– Erre jöjjön! – szólt a kibontakozó bőrkabátos alak felé Debouiler, mielőtt az odasiető kalauz felelhetett volna.
De most neszt hallott a háta mögött, és megfordult.
– Hoppla!… Nézd csak, a kis bestia!
Prücsök éppen indult. És a sárga, hatalmas, címeres táskát jobb kezében fogta. Deboulier feléje ugrott, de szitkozódva hátrakapta a fejét, mielőtt orra a becsapódó ajtóhoz ütődött volna. Mire felrántotta az ajtót, Prücsök már a lépcsőn volt. A százados itt is kis híján beverte a homlokát.
Micsoda fürge mókus!
A töltésen már nem is látszott, mire Deboulier a nyomába ért. De guruló kövek lavinája még pergett utána, ahogy az estélyi ruha roncsainak megadva a kegyelemdöfést, legurult. Debouiler nem vette tréfára a dolgot. Kezében volt már a revolvere, és futólag visszakiabált a lépcsőn megjelenő bőrkabátos küldönchöz.
– Szóljon, hogy a vonat várjon!
– Nyugodt lehet. Ne zavartassa magát a futár úr! – És alighogy a futár eltűnt a látóhatárról, Szivar, mert ő volt a küldönc, odaszólt az érkező kalauzhoz: – A százados úr azt üzeni, hogy nem tér vissza. Felkeresi vidéken élő rokonait.
A szemafor közben szabadra állt, mivel Schulteisz, az Ikrek adott egy muttert, amit különben mint címzetes kabátgombot használt, és így üzembe hozták a jelzőkészüléket.
Szivar a vonat lépcsőjén állva, a távolodó futár után integetett megindultan. És mivel az érzések ragadósak, a vonat is megindult.
TIZEDIK fejezet—>>>