Kröger másnap tapintatosan közölte a három testvérrel, hogy járandóságukból levon majd valami csekélységet lakbér fejében.
– Én igazán megértem lelkiállapotukat, dehát mint háztulajdonos…
– Nézze, Kröger úr, még érhetik meglepetések – mondta dühöngve Bob.
– Ugyan miféle meglepetések érhetnének?
– Hátha az öreg meg sem halt – fenyegette látnoki ihlettel Henry. – Talán valami rossz viccet csinált? Hiszen a holtteste nem került elő.
– Dehogynem – felelte sóhajtva Kröger. – Szegény Farlane tetemét ma délben kifogták az alsó rakpart mentén. Az előbb mesélte a fűszeres inasa.
A három testvérnek mintegy vezényszóra kinyílt a szája, és úgy maradt. Hideg bizsergés futott végig rajtuk. Ekkor lépett a szobába Nelson.
– Sajnos – szólt Kröger – már bizonyos, hogy Farlane öngyilkos lett.
– Nem! – szólt közbe Nelson. – Itt az esti lap. Johann Farlanet megölték, és csak azután dobták a vízbe.
– Mit mond? – kiáltott Kröger mély megdöbbenéssel.
– Hallhatta! Mielőtt Farlanet a vízbe dobták, már halott volt. Valami súlyos, éles tárggyal széthasították a fejét… Vizet! Vizet!… – ezt kifelé kiáltotta, miközben felfogta az elájuló Jojót, és a díványra fektette. Henry dúlt arccal legyezte a húgát, és az ijedt arcú, kövér Bob úgy állt ott, mint egy hatalmas, rémült csecsemő.
– Köszönöm… már jobban vagyok… – sóhajtott Jojó, és felült.
– Hol az esti lap… – Bob átvette Nelsontól az újságot. E lap talán fennállása óta először használta ezt a természetellenesen hatalmas betűtípust, amely egyébként csak színielőadásokat hirdető falragaszokon szerepel:
JOHANN FARLANET
MEGGYILKOLTÁK!
A tudósítás azután részletesen leírta, hogy a szárazdokk közelében kifogott, erősen oszlásnak indult tetemet, amelyről megállapították, hogy Johann Farlaneval azonos, a rendőrorvosi vizsgálat szerint már holtan dobták a vízbe, miután előzőleg valószínűleg egy súlyos fémtárggyal szétzúzták a fejét.
– De hiszen én láttam a levelet – mondta Kröger – amelyben bejelenti az öreg, hogy öngyilkos lesz. Ez az ő kezeírása. És a kabát meg a kalap a levél mellett szintén az ő tulajdona volt.
– Ez a rendőrség dolga. Abban a levélben, különben nincs szó öngyilkosságról. Isten tudja, kinek írta és miért? – felelte Nelson. – Valószínű, hogy a gyilkos tette ki a ruhákkal együtt a partra.
– Mindenesetre meg fogom nézni az öreg másolókönyvét! – mondta hirtelen Kröger. – Hátha nyoma van benne a levélnek!
Izgatottan elsietett. Nelson vállat vont, és szintén elment.
Mondanunk sem kell, hogy Farlane nem alkalmazott gépírónőt. Leveleit kézzel írta. Volt egy hatalmas könyve, másolópapírral. A könyv egyik lapja perforált volt, a másik fix. A perforált, vagyis az oldalán végiglyukasztott lapot kitéphette, és a másolópapír alatt lerögzített úgynevezett fixlap megmaradt a kópiával.
Ha megírt egy levelet, kiszakította a könyvből, és elküldte. A másolat ott maradt.
– Mi lesz – suttogta Bob -, ha megtalálják a levél másolatát, és az öreg odaírta, hogy nekünk szólt?
– Világos – mondta Henry -, akkor felelni fogunk a gyilkosságért. Mert Nalayát kinyomozni és kivallatni gyerekjáték. Ő hordta ki a bácsi holmiját. Az pedig igazán nem kétséges, hogy aki a levelet és a holmikat a parton elhelyeztette, tudott a bácsi haláláról. És ki tudta a halálesetet, mielőtt kifogták a tetemet? A gyilkos. És ha a levél elhelyezői mellékesen az örökösöknek hitték magukat, akkor a napnál is világosabb, hogy mi öltük meg a bácsit. Elsősorban én, aki Nalayától a levelet átvettem, és később négyszemközt rábeszéltem, hogy tegye ki a holmikat a rakodópartra.
– Dehát… – töprengett Jojo – ki ölte meg szegény bácsit?
– Mi öltük meg – felelte Henry. – Igenis mi vagyunk a tulajdonképpeni gyilkosok. Nem gondoltunk arra, hogy Dickmann véletlenül rátalálhat rejtekhelyén az öregre. Az a féltékeny barom agyonverte a bácsit, és a tengerbe dobta.
– Ezt azonnal jelenteni kell a rendőrségen…
– Hülye vagy, fiam – mondta nyugodtan Henry, bár igen sápadt volt. – Azt fogják mondani, hogy ostobább mesével gyilkosok még sohasem álltak elő.
Meggondolatlanságuk tragikus következménye másodpercek alatt megölte bennük a gyermeket, amely olyan csökönyösen ellenállt az életnek. Tulajdonképpen rosszak és kegyetlenek csak abban az értelemben voltak, amelyben minden gyermek hajlamos arra, hogy néha megdöbbentően önző legyen.
– Hátha nem is a másolókönyvbe írt az öreg – próbált reménykedni Bob. – Hiszen nem vett minket annyira komolyan. Vagy nem jelezte, hogy nekünk szól.
– Csak ábrándozzál – felelte Henry. – Mindent lehet mondani az öregre, csak azt nem, hogy felületes volt. Majd megtalálják a te híres “memorandumodat” is. Annál több bizonyíték igazán nem kell.
– Dehát mit csináljunk?! – kérdezte Jojo.
– Azt hiszem, legokosabb lesz, ha elmenekülünk – mondta Henry, és ábrándosan nézett ki az ablakon. – Ugyanis Kröger épp most megy ki a kapun, egyik kezében egy könyvet visz, másikban Nalaya nyakát.
Harmadik fejezet—>>>