A drótnélküli gyilkosság

Egy este, mikor a két férfi vacsora után rágyújtott, Jojo váratlanul megszólalt:

– Holnaptól kezdve az én szobámban fogunk ebédelni – mondta határozottan. – Ezt a helyiséget berendezzük az ambulancia számára. A könnyebb sérültek ide járnak kötözésre, és itt végezzük majd el a műtéteket.

– Ez igazán jó ötlet – mondta Nelson.

– De hová fektessem az operáltakat? A zsúfolt barakk a biztos halál – vetette ellen Bob.

– Van néhány sátrunk, azokat felállítjuk itt a ház mellett. Gyékény is akad, és néhány heverőszék – mindezt valami ellentmondást nem tűrő hideg, nyugodt hangon közölte a lány. – Engem megtanítasz asszisztálni.

– Csak nem akarsz itt operációknál …

– Mindent meg kell tenni, Bob! A háborúban még többet is tettek a nők. Én nem érzem magam gyöngének.

A hőség ötven fok fölé emelkedett, a munka lázas iramban folyt, és közben az ebédlőből átalakított műtőben egy közönséges, hosszú faasztalon fekélyt operáltak, amputáltak, csontszilánkokat szedtek ki bezúzott koponyákból, és a chlorethyl átható párája összevegyülve a vér szagával szinte láthatóan rezgett a forró levegőben. Helena nővér adogatta a műszert, altatott, előkészített, és egyre ügyesebben csípte el a metszés közben megnyílt ereket.

A forróság egyre nyomasztóbban szorult meg a “műtőben”, amelyet Helena nővér hihetetlen munkával igyekezett tisztán tartani a mindenfelől özönlő férgektől, repülő sváboktól, penésztől. És ha mindezzel elkészült, akkor vigasztalhatta a kétségbeesett Bobot. Mert Bob keze eleinte nagyon ügyetlen volt. Jól tudta például, hogy a középfülnél meglékelt asszonyt egy rendes sebész megmenthette volna… Igen, igen. Az ő hibája volt…

Ha nem operálod meg – vigasztalta Jojo -, akkor is meghalt volna. De elpusztult volna a gyomorfekélyes is, aki így meggyógyult. És meggyógyult az is, akit bokában amputáltál…

Bob lassanként megtanult operálni.

Azután már Nelson egy szobában aludt Bobbal, és az ő hálókamráját is súlyos betegeknek rendezte be Helena nővér. Később átadta a saját szobáját is, és a műtőben aludt éjjel. De a fájdalom, a kín, a könny, a vér csak olyan dúsan özönlött az őserdő penészszagú talajából, mint a férgek megszámlálhatatlan sokasága. A három ember mégis folytatta kilátástalan harcát a halál ellen, élükön Jojóval. Míg egy napon a döntő ütközetben vereséget szenvedtek! Bob későn jött haza este, sárosan, kimerülten. Benne voltak az esős évszakban. A malária már hetek óta olyan erővel lépett fel, hogy a törvények értelmében minden egészséges munkaerőt igénybe véve be kellett volna szüntetni a munkát, kiszárítani a rizsteraszt, a folyó partján kiirtani minden termést, hogy a halált hozó szúnyog, az anopheles amennyire lehet, kipusztuljon. De itt senki sem gondolt arra, hogy a terméshez nyúljon, állati módon hajszolták a beteg kulikat, akik együtt laktak összezsúfolva az egészségesekkel. Ezen az estén a különben is elcsigázott Bob elkeseredetten roskadt egy székre, és tenyerébe hajtotta a fejét.

– Mi történt? – kérdezte Nelson

– Mindennek vége… – felelte apatikusan. – Vérhas és tífusz.

Hallgattak.

– Mit lehet csinálni? – kérdezte szinte önmagát Nelson. – Persze másutt tizenötévi fegyház és húszezer fontig terjedhető pénzbüntetés elég fenyegetés ahhoz, hogy ne merjék megszegni a járvány esetére előírt egészségügyi intézkedéseket. De itt az őserdőben fütyülnek minden törvényre.

– De legalább elkülönítenék a vérhas- és tífuszbetegeket. Ha egy barakkot építenének… Hát ez mégsem lehet…

Jojo ragaszkodott ahhoz, hogy beszéljenek a négy európai munkavezetővel. Nelson előre tudta, mit fognak felelni.

– Ugyan kérem! – kiáltott Szemjon. – Ez minden évben így van esős évszak idején. Különben is Krögerre tartozik, hogy ő milyen törvénysértést reszkíroz meg. Nekünk nem ad pénzt semmire!

– Minket azzal csalt ide az öreg Farlane – jelentette ki Rainer -, hogy többet fogunk keresni, mert százalékra szerződtünk, és nem kell tekintettel lennünk az őserdőben semmire!

… Csüggedten tértek vissza a meddő vitából. Jojo nem beszélt többet az ügyről. Gondolkozott.

– Holnap elindulok a munkabérekért és a következő négy hónapra szükséges árukért – mondta Nelson, mielőtt aludni tértek. – Nincs szüksége valamire a városból?

– Nagyon megkérem valamire – felelte a leány. – Érdeklődjön a testvérem után. Tudja meg, ha lehet, hogy mi történt Henryvel.

– Kérem. Mindent meg fogok tenni, ami módomban van. Ne hozzak valamit?

– Köszönöm. Semmire sincs szükségem.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.