Beismerem, hogy a három ifjú az elmondottak után nem éppen előnyös színben tűnhet fel az olvasó előtt. Mégsem állítom róluk, hogy gyilkosok voltak. Ők mindössze örökölni akartak. Ez kétféleképpen lehetséges. Vagy meghal Farlane, vagy a hatóságok abban a hitben, hogy meghalt, felbontják a végrendeletét, amelyben rokonai vannak feltüntetve mint örökösök. Ők a második módon akarták eltenni nagybácsijukat láb alól. A feladat ez volt: Hogyan lehet holttá nyilvánítani valakit, aki él? Elsősorban el kell tűnnie, úgy, hogy ne adhasson életjelt magáról. Erre vonatkozott Dickmann kapitánnyal kapcsolatos tervük. Ha Farlane eltűnt, a hatóságokkal el kell hitetni, hogy meghalt. E tekintetben Henry valami misztikus eljárást javasolt, amelyhez egy holttestet kell lopni. (Ezt úgy mondta, mintha jobb házaknál sűrűn lennének heverő holttestek minden felügyelet nélkül.) Mikor azonban Bob “memorandumára” megkapták a nagybácsi válaszát az élet örömeiről, Henrynek nagyszerű ötlete támadt.
– Gyerekek! – mondta -, azt hiszem, én megtaláltam a drótnélküli gyilkosság nyitját. Ahogy a rádióleadó és a vevő feleslegessé tette a drótot, ugyanúgy a haláltól a holttá nyilvánításig, amelyhez mindmáig mint összekötő közeg egy tetem szerepelt közbeiktatva, holttest nélkül jutunk el találmányom révén, amely mint “drótnélküli gyilkosság” idővel még közkincse lehet az emberiségnek.
– Kevésbé hülyén ez hogy hangzik?
– Be fogom avatni a tervünkbe Nalayát.
– Ez még nagyobb marhaság, de ideje, hogy valamit kitalálj – mondta Bob -, mert íme, most jön át a kerten Dickmann kapitány.
A kerti úton csakugyan Dickmann kapitány lépkedett, az öreg tengerésznek azzal a tipikusan ingadozó, hajóhoz szokott járásával, amely a kapitány szerint büszke jellege minden igazi matróznak. Bizonyára csak ez volt az oka, hogyha partra szállva, úgy vette észre, hogy járása nélkülözi a megfelelő ingadozást, nyomban némi alkohollal hozta helyre a hibát.
Farlane a tornácon fogadta igen régi és igen piszkos barátját. A kora délutáni órákban beszélgettek, és mindössze egy-két üveg pálinkát ittak, inkább a tessék-lássék kedvéért, mert komoly ivás csak vacsora után kezdődött, az úgynevezett toronyszobában.
– Hogy vagy Dick?
– Fene tudja. És te?
– Ugyanúgy – felelte Farlane.
Dickmann elpanaszolta a csempész szomorú sorsát. A régi nóta: Kivert kutyaként bitangol a kokain vagy puskapor-rakományával az óceánon, minden kikötőt kerülnie kell, amíg célhoz nem ér. Hetekig, hónapokig csak a tenger és ég, pedig milyen jó lenne közben megállni egy-egy vidám helyen.
– Most mit viszel? – kérdezte Farlane.
– Semmiség. Csak néhányezer revolvert Észak-Kínába. Kiselejtezett angol buldog-pisztolyok a világháborúból.
– És jó fegyverek még az ilyen régi holmik?
– A legjobbak. Nem ártanak a légynek sem. De ha elcsípnek, mégis két évet tölthetek miatta Szumbaván. Hé Kröger! Hogy van, maga bennszülöttpecér?
– Ön, uram, egy ellenszenves, ronda fráter! – felelte idegesen Kröger; aki Farlane első intézője volt, és éppen elsétált a tornác előtt. Nem szerette ezt az undok kapitányt. Kröger smokk volt. És azt tartotta, hogyha valaki birkapásztorból harminc év alatt főintéző lett, igyekezzék úri modorával fátyolt borítani a múltra. Különösen sértette a “bennszülöttpecér” megjegyzés. Még maradibb ember volt, mint a régimódi Farlane, és szívből gyűlölte az új idők álszenteskedő törvényeit. Éppen rendkívül ideges volt. Előzőleg Mr. Nelsonnal vitatkozott hevesen. Ez a harmincéves “amerikai tacskó” mindenáron meg akarja honosítani itt a modern ostobaságokat. Az őserdő közepén megmunkált hatalmas ültetvény intézője, tehát alárendeltje Krögernek, nem is szólva arról, hogy egy tacskó. És mégis a leggorombábban szembeszállt Farlane mindenható intendánsával! Ezt a Nelsont, mint árva gyereket vette magához Farlane a háború után, itt nőtt fel a birtokon. Most meg állandóan tiltakozik, modernizálni akar, és ha bejön egy hétre az őserdőből, egyre agresszívebben követel mindenféle egészségügyi beruházásokat. Így érdemes jót tenni!
Ebben a hangulatban találta Dickmann a birkapásztorból gőgös polgárrá érett Krögert, aki ötvenfokos melegben is kemény gallért hordott.
– Csak ne ordítson! Maga vén díszpáva! – felelte Krögernek röhögve.
– Nem is tudtam Mr. Dickmann, hogy ilyen jóban vagyunk!
– Marha! – mondta Dickmann tömören.
– Egyszer nagyon megjárhatja velem! – kiáltotta Kröger, és emelt fővel elsietett.
Henry ott ült velük az asztalnál. Miután az intéző elment, aggódva mondta a kapitánynak:
– Ne kezdjen ki ezzel Dickmann! A hiú ember bosszúálló.
– Ugyan! Nem rossz fiú a Kröger – legyintett Farlane nevetve.
… Vacsora után a két barát visszavonult a “toronyszobába”. Itt hozzáláttak kedvük szerint az iváshoz. Még suhanckorukban barátkoztak meg, és az idő múlásával társadalmilag, lelkileg, szellemileg egyre távolabb kerültek egymástól. De a régi barátságot híven ápolták, valahányszor Dickmann hosszújáratú csempészhajója kikötött Colombóban. Éjfél felé, a rendes program szerint Dickmann két vastag, szőrös alsókarjára borult, és a nagy mennyiségű pálinka hatása alatt igazi könnyeket sírt. Azután beleütötte kését hegyével az asztalba, és ismét meggyónta Farlanenak kínzó féltékenységét, Lóri megcsalja! Lóri volt a felesége, aki a Colette nevű hajójukon lakott. Ideje nagy részét egy bennszülött fiúval és egy rádiókészülékkel töltötte el. De Dickmann esküdözött, hogy minden hiába. Ő tudja jól, hogy Lóri megcsalja, tudja jól, hogy egyszer majd meg kell ölnie az asszonyt és ismeretlen csábítóinak egyikét. Ezután megkérte barátját, hogy engedelmével előadhassa a “Jer vidám csónakos!” című dalt. Rekedt vibráló hangján nyomban bele is kezdett. Farlane tudta, hogy a “Jer vidám csónakos” című dal az alkoholmérgezés pregnáns tünete Dickmann-nál. És valóban, éppen a dal legérdekesebb részénél, amikor a szélvihar elkapta a csónakot, Dickmann nagy robajjal az asztal alá zuhant. Az ötvenhat éves hollandus könnyedén kapta karjaiba Dickmannt, és mint valami csecsemőt a kanapéra fektette, ahol huszonnégy óra múlva csak kemény ütésekkel és néhány csöbör jeges vízzel lehet majd magához téríteni. Farlane egy korttyal sem ivott kevesebbet, mint Dickmann, de azért nyugodt léptekkel hagyta el a szobát. Kiballagott a partra, eloldozta a csónakját, és erőteljes, tempós evezőcsapásokkal elindult a nyomott, párás éjszakában a Colette nevű vitorlás felé, amely távol, az egyik bójánál vesztegelt. Halk kiáltására a maláji suhanc ledobta a kötéllétrát, és Farlane felment a fedélzetre. Dickmann-né az egyetlen tágas kajütben vacsorával várta. Az asszony, közel a negyvenhez és kissé megtörve egy rossz házaséletben, még mindig sokat megőrzött régi híres szépségéből. Csendesen, szeretettel és szomorúan beszélgetni kezdtek. A lehalkított rádió a Grand Oriental Hotel zenekarát közvetítette… Szép indiai éjszaka volt…