A drótnélküli gyilkosság

Harc a halál ellen

Múlt az idő… Hetek, majd hónapok egyformán keservesen…

Együtt szoktak vacsorázni hárman a közös ebédlőben. Csendes, szomorú étkezések voltak ezek. A gömbölyű arcú, hízásra hajlamos Bob szikár, barnára égett férfi lett. Rengeteg munkája volt, és egyre reménytelenebbnek, hiábavalóbbnak érezte a szenvedés elleni küzdelmet.

Egy napon Nelson már az asztalnál ült, Jojo elosztotta a vacsorát. Bob szokatlanul későn jött. Szó nélkül ült le, eltolta a tányérját, azután az asztalra csapott.

– Tíz ember halt meg ezen a héten. Terjed a bélhurut, sok a bélfekély, és nem lehet operálni… Újabban fellépett a szemgyulladás, rengeteg a tbc… Kétszer annyi ember van egy barakkban, mint amennyinek szabadna lennie… Minden gyékény férges, tele legyekkel, ételhulladékokkal, és a gyerekek ide-oda csúszkálnak az elviselhetetlen piszokban… Reménytelen …

– Tisztán fogjuk tartani a barakkokat – mondta Jojo.

– Nem lehet – sóhajtotta Nelson. – A kulit nem tudjuk kényszeríteni arra, hogy munka után még takarítson is. Kevés a barakk, még egyszer ennyi kellene, és nincs felvéve a költségvetésbe sem a takarítás céljaira előírt tizenkét munkás, sem az építkezés.

– Ezt sosem hittem volna… Az emberek halnak, és az erdő belsejéből egyre jönnek helyettük új kulik, mintha az életnek nem lenne értéke – tűnődött Bob, és még mindig nem nyúlt a vacsorájához. – Hányat lehetne megmenteni egy-egy kisebb műtéttel! És itt meghal. Dehát hol lehet operálni, és hová fektetné az ember az operáltat? A zsúfolt barakkba? Ahol hárman alszanak egy gyékényen?

– Sajnos, az őserdőben mindent lehet, amíg egyszer a törvény nem csap le rájuk – fejezte be kedvetlenül Nelson. Azután ment mindenki a szobájába lefeküdni…

… Másnap, mikor az intéző délelőtt az első körzet barakkjához ért, megdöbbentő látvány fogadta. Jojo és a két bennszülött boy lemosott gyékényeket raktak ki a napra. A lány már a két fiúval együtt tisztára sikálta az egész barakkot, és új moszkitóhálókat is tett fel.

– Ezt ne tegye többé! – kiáltott rá Nelson. – Istenem, micsoda gondolat! Ezekbe a barakkokba bemenni!

– Állandóan takarítani fogom a barakkokat. Ez mint missziósnővérnek kötelességem – mondta Jojo nagyon nyugodtan.

– A fehér faj tekintélye…

– Ugyan, Mr. Nelson! Hagyjuk ezt a trópusi dajkamesét – mondta Jojo kiegyenesedve, és a férfi szemébe nézve. Most igazán olyan volt, mint egy elszánt kedvesnővér. – A fehér faj tekintélyét azok járatják le, akik a törvény ellenére ezt a gyalázatot előidézték. Hagyjon kérem dolgozni!

Nelson csodálkozva nézett rá, azután csendesen elment. És többé nem hozta szóba a fehér faj tekintélyét, pedig Helena nővér naponta sorra járta a barakkokat, és folytatta reménytelen küzdelmét a tisztaságért a halál ellen. A bennszülöttek is megszokták lassan, hogy egy jóságos fehér angyal jár közöttük, lemossa hideg vízzel a betegek arcát, megújítja a kötést sérüléseiken, és karjaiba veszi a síró, gyulladt szemű kisgyerekeket. Csak ilyenkor hagyta békében Jojót az a két arc, amelyet állandóan maga előtt látott, egy élő és egy halott arca: Henry és Farlane.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.