A kormányzó a hosszú út alatt egy pillantást sem vetett Farlanere. Két tiszt és a vizsgálóbíró mellett lovagolt igen fagyos hangulatban. Lelki szemei előtt nőtt és dagadt az ügy. Látta a gyarmatügyi államtitkár “bizalmas” megjelölésű titkos kábeleit végtelen udvarias és kínos tartalmukkal. Látta a Népszövetségbe tömörült “Emberi Jogok”, “Gyarmati Kultúrkutatás”, “Szellemi Haladás” és egyéb ligákat összes albizottságaikkal, amint boldogan és mohón csapnak majd le az ügyre, hogy havi fizetésük létjogosultságát indokolják. De megállj! Megállj, konok Farlane! Ezért a szumbavai fegyenctelepen fejezed be az életed.
Farlane és Kröger a két detektív között ment, és bár nem voltak gondolatolvasók, nagyjából tisztában voltak a kormányzó meditációival.
A menet végén mint magánszemély lovagolt Henry. A foglyokkal nem érintkezhetett.
… A fárasztó út végén növekvő világosság jelezte az ültetvényre nyíló ösvényt. Még néhány lépés, és eléjük tárul a telep.
– Önök itt maradnak! – mondta a kormányzó a foglyoknak. Azután kíséretével kilovagolt az erdőből. Farlane és Kröger szomorúan ültek őreik között. Henry szolidaritásból velük maradt.
– Mondd Henry – szólt hozzá Farlane sóhajtva -, nagyon rossz ott bent?
– A koszttal nincs baj. Csak a koránkelés! De ezt néhány hónap alatt megszokja az ember. – Hirtelen holland nyelvre fordította a beszédet: – Ha a jobboldali detektívet leütöm, fussatok rögtön a lovakhoz, a másikat sakkban tartom.
– Leidenben tanultam, uram – mondta az egyik detektív irodalmi holland nyelven, és egy nagy revolvert húzott elő a zsebéből. Egyenesen Henryre szegezte.
– Csakugyan? – felelte lelkesen Henry. – Leidenben lakott a nagynéném…
– Az könnyen lehetséges, uram. Leiden nagy város, de ha még egy centiméterrel közelebb csúszik, legalább négyszer belelövök magába.
Ezután valamennyien hallgattak, szomorúan, nehéz szívvel. Az őserdő egyre mélyebb árnyékba süppedt.
Lódobogás! Elsőnek a kormányzó ugrott le a nyeregből. Kissé lihegett és kócos volt. Az arcán zavar látszott. Farlane nem látta, mert mélyen lehorgasztott fejjel a földre nézett.
– Mr. Farlane… Ez rendkívül kínos… Itt, úgy látszik, valami szándékos beugratás… Gratulálok magának, és egyben ezért a hm… ezért az izéért… természetesen elégtételt kell kapnia.
Farlane felemelkedett. Két szeme akkorára nyílt, mint egy kisebb csészealj.
– A rágalmazónak meg kell bűnhődnie – kiáltotta a vizsgálóbíró. – Jegyzőkönyvbe vettem, hogy nemcsak minden törvényes előírást betartanak, hanem ezenfelül a kultúra és civilizáció valóságos himnusza ez az őserdei ültetvény! Gratulálok!
– Köszönöm a gratulációt – felelte Farlane önérzetesen. – De ez talán mégsem megfelelő kártalanítás egy ártatlan ültetvényes nyilvános meghurcolásáért!
És úgy állt ott emelt fővel, mint valami vértanú.