Dickmann-né és Farlane csendesen beszélgettek. A bennszülött matrózfiú egy kötélcsomóra támasztotta a fejét, és elnyúlt a fedélzeten. A csillagokat nézte.
A kabinból kihallatszott a rádió halk muzsikája. Igazán szép éjszaka volt. Ilyenkor az ember arról álmodozik, amit legjobban szeretne. A fiú azzal a szenvedélyes gyűlölettel foglalkozott gondolatban a gazdájával, amely az ilyen alázatos, elkínzott bennszülött számára lehetővé teszi, hogy miután fantáziákkal levezette gyűlöletét, továbbra is szolgálni tudja kínzóját. A matrózinasnak bőségesen kijutott rúgásból, ütésből, és ha ilyenkor a csillagokat nézte, arról álmodozott, hogy valahol az őserdő közepén egyedül hagyják a fához kötözött Dickmann-nal. Ő tetőtől talpig egész kis bevágásokkal sebzi meg a kapitány bőrét, és elébe ülve a földre két napon keresztül nézi lassú kínhalálát.
– Hé, te ördög! – hangzott lentről Dickmann rekedt üvöltése – A létrát!
… Pillanatok alatt tűnt el minden a terített asztalról. A rádió elnémult. Ezzel szemben Dickmann, mint egy megsebzett víziló ordított a hágcsóért; és jól belerúgott a bennszülöttbe mikor a fedélzetre ért, amiért megvárakoztatta. Farlane ekkor már a hajófenékbe bújva döbbenten ült a csempészáru között érthetetlennek találva az eseményt. Tíz perc múlva felvont vitorlákkal, teljes sebességgel útban volt a hajó Dickmann-nal, Lóri nevű feleségével, egy bennszülöttel, egy konzervatív nagybácsival és néhány ezer kiselejtezett revolverrel Észak-Kína felé.
Második fejezet—>>>