A bizottság vizsgálata így folyt le:
– Ön az intéző? – kérdezte a kormányzó Nelsont.
– Én vagyok, Sir.
– Van a telepnek orvosa?
– Természetesen. Ezerötszáz munkáshoz egy orvos és egy kórház tartozik.
– Önöknél malária-, vérhas- és tífuszjárvány volt? Figyelmeztetem, hogy hiába tagad…
– Eszem ágában sincs tagadni. Az előírásoknak megfelelően a rizsteraszt kiszárítottuk, a folyómenti bokrokat kiirtottuk, berendeztünk egy elkülönítő barakkot. Van ezenkívül ambulanciánk és műtőnk, ami az előírásban nem is szerepel. Talán leghelyesebb lenne, ha excellenciád megtekintené.
A tiszta, szép kórházbarakkban egy fehérruhás missziósnővér és egy orvos éppen sorra járták a betegeket. A bizottság csodálkozott. Tökéletes kis kórház volt. Ezután a munkásházakat nézték meg. Rendes, egészséges blokkházak voltak. A távolabb álló elkülönítőépület minden előírásnak megfelelt, a rizsterasz kiszárítása, a folyómenti rész irtása mintaszerű, és mindenütt tisztaság, rend. Mindenütt a civilizáció igazi szíve: a higiénia.
A bizottság nem is tett fel további kérdést. A kormányzó kezet szorított Nelsonnal és a négy fehér intézővel, akikről nem sejtette, hogy a gyarmatról kitiltott emberek. Azután ellovagoltak. A felügyelők nem szóltak semmit. Helena nővérre néztek valamennyien, aki éppen egy bennszülött karján újította meg a kötést.
– Helena nővér… most mind a börtönbe kerültünk volna, ha maga nem jön ide – mondta csendesen Collins.
Jojo nem érzett örömet. Őt már régen csak a betegei érdekelték…
Esteledett. Bobbal együtt elindultak a ház felé.
Két ember közeledett feléjük a szürkületben. A homályban mozgó körvonalak ismerősnek tűntek… Megálltak.
Azután a szemük megszokta kissé a homályt…
– Nézd… – suttogta Jojo -, nézd! Mindig őket látom… Istenem!
Sajnos a legszebb események éppoly kevéssé tűrik a nyomdafestéket, mint a legrútabbak. Szavak, szavak, amelyek egy válságos pillanatában életünknek nevetségessé, semmivé, elcsépeltté válnak. Ahogy a három ember részint ölelgette egymást, részint rázta az ájult leányt, ahogy azután megint ölelték, szorongatták vállukat, karjukat, nevettek, sírtak, ez mind leegyszerűsödött, elkoptatott szimbóluma annak a belső szenzációnak, amely képben, szóban, sőt tettekben sem nyilatkozhat meg.
– Mr. Farlane… – ismételte Nelson is vibráló hangon és szédülve, mint aki részeg.
– Farlane bácsi… Farlane bácsi… – suttogta folyton Jojo.
– Azt hiszem, bácsi – mondta Bob -, ezután nyugodtabban élhetsz öreg napjaidra.
– Hülye! – mondta Henry – Kisöcsénk, Manfréd atyjával állsz szemben. Az öreg napoknak vége. A bácsinak sokat kell majd négykézláb járni, ugyanis, ha nem tudnátok, időközben szert tett egy úrlovasra, akit majd ebben a nevetséges helyzetben kell körülvinni a szobában.