Ebben a pillanatban Kröger jelent meg két úrral. Lassan jöttek fel a tornác lépcsőjén. Az intézőnek félrecsúszott a nyakkendője, és kezében tartotta a kalapját.
– Kröger! Csakhogy látom!… Nem is örül nekem?!
– Uram, még ritkán örültem ennyire önnek! Már úgy volt, hogy engem tartóztatnak le – és a két civil úrhoz fordult. – Kérem, itt a birtok tulajdonosa, én mint alkalmazott nem vagyok felelős…
– Valóban ön a birtok tulajdonosa? – kérdezte az egyik zord vendég, és miután Farlane meglepetten bólintott, így szólt:
– Letartóztatjuk önt.
– Szerencsétlen dolog, uram… – siránkozott Kröger. – Nem olvasta a lapokat? Az a gazember Mansur! Valamelyik barom elverte… Felment az egyik laphoz, s aljas dolgokat mesélt a telepről… hogy járvány van, és… szóval, hogy az egészségügyi és egyéb törvények… szörnyűségeket mesélt… megírták…
– És ha ezt írják – mondta nyugodtan Farlane -, akkor is megkívánhatom, hogy küldjenek ki bizottságot, mielőtt letartóztatnak.
– Meg fog történni – mondta az egyik rendőrtisztviselő -, de ebben az esetben még ma, és indulásig is őrizzük önt. – Mintegy mentegetőzve tette hozzá: – Ez a lap azt is megírta, hogy ön már néhány esetben pénzzel elsimított hasonló ügyet, de legalábbis időt nyert a bizottság kiszállásáig. Egy órán belül elindulunk az ön őserdei ültetvénye felé. Addig nem hagyja el a lakását.
– Nézze, barátom, talán lehetne…
– Mr. Farlane – vágott közbe tapintatosan a rendőrtisztviselő -, kár próbálkozni. Az újságkampány olyan komoly dolog, hogy a kormányzó úr őexcellenciája személyesen vezeti az ültetvényre induló bizottságot.
Farlane halálsápadt lett, és miközben visszaült a helyére, az asztalban kellett megkapaszkodnia.