Mikor a három Morgan-gyerek édesanyja meghalt, a testvérek együtt maradtak Londonban. A két iker gimnáziumba járt, Bob egyetemre. Anyjuk fivére, az öreg Farlane gazdag ültetvényes volt Ceylonban, és a temetés után kezébe vette a három gyerek sorsát. Nem volt más rokona rajtuk kívül. Sajnos a különben okos, egészséges gyerekek egy túlságosan hiú anya rossz nevelését nyögték. Morganné minden kívánságukat teljesítette, valósággal a rabszolgájuk volt, amíg élt. Mikor a nagybácsi intézkedésére iskoláik elvégzése után hozzáköltöztek Colombóba, bizony nagy változást jelentett számukra a régimódi, garasos hollandus, akinek igen maradi elvei voltak ifjú emberek büdzséjéről, és minden módon igyekezett a három elkényeztetett Morgan-testvért kordában tartani. Vagyonához mérten ezt talán túlzásba is vitte. Az öreg Farlane saját egyénisége szerint ítélt meg mindenkit. Ő viszont naphosszat a földeken járt.
Egyetlen szórakozása volt, hogy háromhavonként egyszer a “toronyszobának” csúfolt emeleti helyiségben vendégül látott egy öreg részeges matrózt, régi barátját, bizonyos Dickmann kapitányt. Hajnalfelé Dickmann kapitány a sok pálinkától lefordult a székről, és huszonnégy órára elájult.
Ilyenkor lefektették a díványra, ahol egy napig horkolt, azután visszament a vitorlásra, és ismét eltűnt két-három hónapra. Jól megépített háromárbocosa volt Dickmann kapitánynak. Csempészforgalmat bonyolított le az Óceánon. Ezen a vitorláson lakott feleségével és egy maláj suhanccal, aki hajósinasa volt. Felesége jóval fiatalabb volt nála, amellett nem is csúnya, úgyhogy jobb sorsot érdemelt volna, mint a kapitánnyal egy vitorláshajón tölteni az életét. A hatalmas, brutális vén tengerész igazán elviselhetetlen tudott lenni iszákosságával és féltékenységével.
Miután a kapitány önkívületben horkolt a díványon, az öreg Farlane, aki – úgy látszik – immunis volt az alkohollal szemben, vette a kalapját, és elballagott az éjszakában a földek felé.
Henry azonban egyszer megleste nagybácsiját, és csodálatos felfedezést tett. Farlane letért a földek felöl, és szépen a kikötő felé haladt. Itt csónakba ült, és kievezett a távolban vesztegelő “Colette” nevű vitorláshoz, ahol Dickmann kapitány neje és a maláji fiú mint kedves ismerőst fogadták. Henryt ez a felfedezés nagyon meglepte. Farlane valamikor udvarolt Dickmann-nénak. A Kapitányné még leány volt akkor. Lehetségesnek tartom, hogy egy bölcs, hajlottkorú hollandus és egy rosszsorsú asszony titkos, de igazán csak baráti kapcsolata volt közöttük. Mondom, ez is lehetséges. Farlane talán apróbb ajándékokkal kedveskedett ilyenkor az asszonynak, aki valamikor elég balga volt Dickmannt választani helyette férjül. Valószínűleg elmondták egymásnak helyenként elhibázott életük panaszait. De lehet az is, hogy a különben mogorva Farlane egy ilyen barokkízű gáláns kalandba mentette át sivár, prózai életének maradék romantikáját. Végeredményben ez nem is fontos. Történetünkre csak az tartozik, hogy Farlane rendszeresen leitatta Dickmannt, és miután huszonnégy órára életen kívüli állapotba helyezte a féltékeny férjet, titkos látogatást tett a vitorláson. Egyedül evezett oda, és egyedül tért vissza hajnalban. És ez a minden lében kanál Henry nem átallotta egy öreg szív szomorú másodvirágzását kilesni, és profán szavakkal közölni hasonlelkű cinikus testvéreivel, hogy: “Halló, gyerekek! Az öreg Farlane éjszaka kievez a tengerre a zavarosban halászni!”
Ezen azután sokat súgtak-búgtak, míg végül megszületett a terv: az öreget Dickmann révén elteszik láb alól, hogy birtokába jussanak az örökségnek.