Egy hét múlva, mikor Nelson visszatért, kis híján leesett a kordéról, ahogy az ösvényen túl megpillantotta a telepet… Ameddig ellátott a szem, minden bokor, cserje, törpefa kivágva, a rizsültetvényt mintha letörölték volna a domboldalról, és fákat döntöttek egy megkezdett épület körül. Besietett a házba…
– Az Istenért! Mi történik itt? – kérdezte riadtan. Bob röviden elmondta az eseményeket. Az intéző nem szólt semmit. Odament a lány elé, és a szemébe nézett. Jojo egész idő alatt ezt várta. Erre gondolt, hogy milyen lesz Nelson szeme, mikor majd megtudja. Gyengédség, szomorúság és csodálat ült a férfi tekintetében. A lánynak ettől kipirult az arca.
– Mr. Nelson! – kérdezte gyorsan -, megtudott valamit Henryről?
Nelson néhány másodpercig habozott. Képtelen volt arra, hogy hazudjon.
– Ugye elfogták – kiáltotta a lány – és ő magára vállalta!
A férfi szomorúan rábólintott, és kerülte Jojo tekintetét.
– Mondja meg… mi van… Elítélték?
Nelson hallgatott.
– Nyugodt lehet – szólt Jojo -, nem ájulok el, nem kapok sírógörcsöt. De követelem, hogy megmondja, mi van Henryvel!
– Én is azt hiszem… jobb, ha megmondom… előbb-utóbb úgyis…
– Mondja ki! Mondja ki, mi van Henryvel?!
– Halálra ítélték!
A dermedt csöndben egy műszer hullott le csörömpölve. Bob elzsibbadt kezéből esett ki. A lány nem sírt, nem ájult el, csak állt, és valahová a levegőbe nézett.
– Azonnal indulunk… – mondta rekedten Bob. – Vallomást kell tennünk…
– Ezt nem szabad – felelte Nelson nyugtalanul. – Az ő sorsán nem enyhít az, ha magukat is elítélik.
– Dehát Dickmann! Dickmann a gyilkos!
– Ezt nem lehet bebizonyítani.
Egyhangú kopácsolás hallatszott távolról. Helena átadta fivérének a rendberakott táskát.
– Menjünk – mondta fátyolozott hangon -, menjünk a betegekhez. Bob… a betegekhez…