Az előkészületek befejeződtek! Az újságok dicshimnuszból támadásba mentek át. A Saturday Pictures Post mérgezte a levegőt. Egy újabban feltűnt humoros rajzoló és író riporterét, A. Wintert akarta rásózni az expedícióra. A geológus lemondott. A meteorológus beteg lett, a bakteriológus számára kedvezőtlennek bizonyult az időjárás. Kormányos még nem volt, és az orvos, a rádiós szintén hiányoztak.
A műötvös, a portás, a szerelő, a futballbíró a feleségével és a szép hangú kórboncnok képezték szilárd alapját az expedíció résztvevőinek. Meg kell, hogy értsük Mr. Theo idegállapotát, mikor mindezekhez a Pictures Post egy újabban feltűnt riportert is ajánlott, aki humoros rajzokat készít. (Sohasem lehet tudni, mire jó az ilyen egy expedíciónál).
– Újságírót nem viszek! Szíveskedjék megmondani annak a bizonyos A. Winternek, hogy az egyetlen szakember, Sir Arthur Maxbell, kizárólag a száraztésztát és a cipőhúzót ajánlotta figyelmembe.
Nevetséges! Majd bolond lesz egy szaglászót odavinni, aki esetleg leleplezi az egész ügyet.
– Meg fogom mondani A. Winternek – felelte epésen a főszerkesztő -, azt hiszem, illő választ kap majd a nyilvánosság előtt.
Lecsapta dühösen a kagylót. Másnap azután megkapta a választ. A. Winter kéthasábos rajzos riportot írt. Közölte az olvasókkal, hogy a cipőhúzó- és száraztészta-rakománnyal induló ifjú milliomos nem veszi tudomásul a tényeket. Tsiui szigete közel van, és Sambi-Sumbi, ahol Gustav Bahr a Tulangók nyomát kereste, messze. Ám kérdés, hogy reklámhajhászás-e a cél, vagy a tanár felkutatása?
Mellesleg néhány jól sikerült karikatúra is következett. Az első mindjárt ez, hogy: “Mr. THEO COLUMBUS VIHAROS ÚTJA VÉGEZTÉVEL MEGPIHEN AMERIKA PARTJÁN.”
A képen Mr. Theo látható szmokingban, amint a rakpart lépcsőjén végigterült és elaludt. Azután Mr. Theo, mint Hannibál, A. Winter elképzelésében átkelt az Alpokon. Áramvonalas elefántja félig tipróláncos autó, de hárommotoros repülőgép is egyben. Az Alpokat, amennyire lehetett, Mr. Theo atyja munkásaival lehordatta félmagasságnyira, úgy, hogy most alig nagyobbak a környék lágyvonalú dombvidékénél, és Mr. Theo könnyedén kitűzi a büszkén lengő, amerikai színekkel ékes cipőhúzót. Végül említi a riporter, hogy komoly tárgyalások folynak Chaplinnel, aki az expedícióról készülő film főszerepére a legalkalmasabb, és a szeplős Mr. Theo-Stanleyhez stílszerűen “COLUMBUS PULYKATOJÁSA” címen rövidesen forgatják.
Mr. Theo legszívesebben lemondott volna az expedícióról, mert ez esetben nyugodt lélekkel megverhetné ezt az A. Wintert. Idegesen kérdőre vonta a szekrényben akklimatizálódó Gustav Bahrt.
– Lehetségesnek tartja – kérdezte a tudóst -, hogy maga Sambi-Sumbin van?
– Végre is semmi sem lehetetlen. De hogy Sambi-Sumbiban rám akadjanak, ez számomra is nagy meglepetés volna.
– De hogy az ördögben terjedt el magáról ez a hír?!
– Én is olvastam már a lapokban, hogy állítólag Gustav Bahr itt is, ott is feltűnik. Valamiféle csempész könnyen visszaélhet a nevemmel. Mindezek ellenére, ha rám hallgat, Tsiuiban keres, és meglátja, hogy eredményesen.
– A szekrény megfelel? Nemigen járhat majd ki belőle a hajón. Remélem, kényelmes?
– Elég kényelmes szekrény. Csak kellene egy polcokkal, fogasokkal ellátott lakószoba is, a ruháim és fehérneműim számára.
– Vállalnám az összes kényelmetlenséget maga helyett, csak csinálná egy napig a szervezést… De ezt az A. Wintert, ha visszatérünk, szilánkokra pofozom.
– Mr. A. Winter van itt – jelentette Sigorszki, és a szeplős ifjú elsápadt.
…Mr. A. Winter a másik szobában várakozott jámboran. Sejtelme sem volt Mr. Theo idegállapotáról. Nem is lehetett. Mindig lesznek véletlenek. Ez az A. Winter orvos volt, kit Thorn, a titkár titkos ajánlatára a teljhatalmú Watson kapitány szerződtetett, és most eljött bemutatkozni. Épp elég Winter él az Államokban, de hogy ez a hajóorvos éppen Arnold, tehát szintén “A.” Winter volt, az már különleges játéka a balszerencsének.
Azonfelül ez az orvos a világ legszomorúbb emberének látszott, és joggal. A Floridában Old Winter néven közismert, gyengéd lelkületű levélhordónak egyetlen unokájaként nevelkedett a postán. Egyetlen gyermeket is érzelgőssé kényeztetnek, hát még az unokát, ha egyetlen. De hogyan lehet valaki a természet törvényei ellenére született unoka? Lehet! De mennyire!
Dr. A. Winter atyja egy vándorcirkusznál működött az ifjú anyával közösen, mint bűvész. Csak egy éjszaka vesztegelt Floridában a cirkuszkocsi, amíg az újszülött világra jött. Azután a gyermek A. Wintert leadták a postán, és máris továbbindult a ponyvásszekér, amely azóta is úton van, vagy tán régen átszálltak a szülők Illés próféta, minden idők felülmúlhatatlan, elsővonalbeli szekerére. Tény az, hogy Mr. A. Winter sohasem volt gyermek, és egy örökös unoka idült lelkiállapotában szenvedett, ami sűrűn nyilvánult könnyezésben. Időnként fátyolos lett a hangja, és ujjait egymásba kulcsolva, kétségbeesetten tördeli a kezét, de ez inkább beidegződött szokás és szinte öntudatlan.
Enyhe vonalú, kissé kerekded alakján gallérja fölé boruló, lágyívű toka jelzi, hogy bánata ellenére jól táplálkozik és kiegyensúlyozott, higgadt, műértő egyéniség az étkezésben. Így áll most, gondosan ápolt, gömbölyű kezeit tördelve, és a falon függő képeket nézegeti közben szórakozottan. Sejtelme sincs persze arról, hogy egy ugyancsak A. Winter nevű riporter tolakodó és gyűlölt személyével cserélik össze. Nem is tudhatja. Ő megvesztegette Mr. Thornt, a titkárt, hogy orvos lehessen az expedíciónál, és Thorn ajánlotta Watsonnak. Jelenleg zsebében a szerződésével eljött, ahogy illő: a tulajdonosnak is bemutatkozni.
– Mit óhajt? – kérdezte Mr. Theo, és végigmérte.
– Nevem… A. Winter… Nem tudom, ismeri-e, Mr. Lincoln?…
– Eddig nem ismertem. Ma említették – felelte zordan.
“Udvariatlan ember” – gondolta. – “Vagy vérszegény.” Fiatal milliomosoknál előfordul. Majd felír arzént.
– Kérem… én az expedíció ügyében jöttem – hebegte A. Winter a fogadtatás miatt szomorúan -, megengedi, hogy önnel utazzam?…
Rideg gúnnyal végigmérte. Ez az alak azt hiszi, hogy a támadással célt ért?
– Hát figyeljen! Ön tévedett! Nem változtat a helyzeten sem Hannibál, sem Columbus és az én csúf szeplőim sem! Azt hiszem, ez világos beszéd volt?!
Óvatosan hátralépett. Hol volt itt a világos beszéd?
– Azt hiszem – szólt A. Winter megtörten -, hogy az én látogatásom aligha lehet összefüggésben az ön szeplőivel, Mr. Hannibállal, továbbá Signor Columbussal…
– És mi van Chaplinnel?… Őt kihagyta! – felelte metsző gúnnyal, de vibrált a szája és az orra is, dühödt gyilkolási vágyban.
A. Winter megrettent. De nem mutatta. Gyászkeretes zsebkendőjét punktálüvege alá helyezte, azután pedánsan eligazgatta ismét felső zsebében, és sóhajtott.
– Néhai jó nagyszüleim rendkívül szerették Mr. Chaplin bohóságait. Négy éve sincs, hogy eltemettem őket. Még… élhettek volna… szegények.
Mr. Theo udvariasan csak annyit felelt:
– Amit tudok önről, az elég ahhoz, hogy teljesen megértsem nagyszüleit, amiért jobbnak látták mielőbb elhunyni!
A. Winter tokája beleremegett a kijelentésbe, és reszkető öt ujja körmét előbb szájához, azután nyakkendőjéhez, majd ismét szájához, végül szemüvege széléhez érintette.
– Én csak a legszükségesebbre szorítkozom majd – mondta -, ha önnel lesz dolgom, mivel nem rokonszenvezik velem.
Mindenképpen szeretett volna részt venni az expedícióban. Ugyanis azt hitte, hogy ettől lefogy és így automatikusan felnőtté válik.
– Ismétlem, kedves A. Winter úr! Álláspontom, mint tudja: hírlapíró nem kell a hajón, de ezzel szemben áll a cipőhúzó, valamint a száraztészta.
Egyetlen értelmes szót ez a fiatalember nem mond. Ez kétségtelen. A hírlapíró és a cipőhúzó! Továbbá Hannibál, Greta Garbo és a szeplők! Vagy megzavarodott, vagy nagyon vérszegény. Mi volna, ha arzént szedne?
– Én szívesen veszek részt… az expedícióban – próbálkozott ismét.
– Fenntartom a véleményemet: az expedíció kizárólag sok száraztésztát visz! Érti? – és nyersen kacagott. – Azután pulykatojást!
– Mit csinálunk?… – hebegte az orvos.
– Columbus pulykatojását említettem – kiáltotta eltorzult arccal.
Egek!
Tanácstalanul, aggódva nézte. Szemét elfutotta a könny.
– A… fehérje fontos – szólt végül. – Tehát a pulykatojás ellen nincs kifogásom, de szerintem a száraztésztán felül zöldséget is kellene vinni – rebegte riadtan -, és gyümölcsöt a skorbut miatt…
– Ez épp olyan megjegyzés – kiáltotta indulatosan Theo -, mint a Tulango-törzs vagy Sambi-Sumbi! Alávaló állítások!…
Ettől már megrándult kissé a válla. Nincs kétség: ez őrült!
– Megengedi – mondta és elővette receptkönyvét -, hogy felírjak valamit?
– Ide hallgasson! Ha itt bármit is felír, akkor lekísérem önt az utcára, ahol már nem védi a vendégjog, és a legelső sarkon pontosan addig verem önt, amíg kék, zöld, ibolyaszínű és kockás szövetekhez hasonlóan sávozott lesz tetőtől talpig.
Két ujját ismét szemüvegének kiszögellő keretrészéhez illesztette és hátralépett, kapkodó lélegzettel.
– Kérem… úgy vehetem… talán valami okból megváltozott a szándéka… személyemet illetően?
– Semmi sem változott! Érti?! Semmi!
Kissé megkönnyebbült. Ha goromba is, sőt háborodott a milliomos, azért A. Winter sajnálta volna, hogy nem vehet részt az expedícióban.
Mikor A. Winter elment, Mr. Theo félszemű és féleszű lakáját hívta:
– Sigorszki! Ha ez az ember, aki itt volt, még egyszer a közelembe tud férkőzni, elveszíted az állásodat. Sigorszki, a profilaktikus eljárások híve, erre nyomban az erkélyre sietett, és amikor dr. A. Winter kilépett a kapun, sietve leöntötte az orvost egy vödör vízzel. Ez bús arccal, csordogálva feltekintett.
– Miért öntött le? – kérdezte hangszórót formálva két kezéből, lassú, tagoló szájmozgással, az emelet felé.
Sigorszki ugyancsak tenyerének hangszóróján át, lassú mimikával felelte:
– Azt akartam, hogy vizes legyen!…
Az orvost úgy látszik megnyugtatta a kézenfekvő magyarázat, mert megértően bólintott, majd szétmálltan csöpögő kalapját megemelte, és csendesen sírdogálva távozott.
HETEDIK fejezet—>>>