Mr. Theo iszonyú fejfájással ébredt a kabinjában, és ahogy felült, egy táblát látott az ajtón:
AGYONLÖVETÉS ELKERÜLÉSE VÉGETT:
SZÍVESKEDJÉK A FÜLKÉJÉBEN NYUGODTAN MARADNI,
ELLENESETBEN KICSINÁLJUK!
Sambi-Sumbinál álltak.
Most a szekrény odalépett Mr. Theóhoz, és alázatosan mondta:
– Zárja ki rólam az ajtót, hogy ne kelljen lehúzni ezt a bútort, mint egy hálóinget.
– Csak menjen vissza a helyére! Érti?!
A szekrény csüggedten visszatért a falhoz. Kintről behallatszik Sir Arthur Maxbell hangja:
– Mehetünk! És biztosíthatom önöket, hogy ide Gustav Bahrral fogunk visszatérni.
A szekrény felkacagott, és Mr. Theo dühösen figyelmeztette, hogy be fogja olajozni, ha ezt nem hagyja abba.
A kikötőben ott állt a Sambi-szigetcsoport kormányzója, néhány bennszülött katona, egy tüskéshajú, bazedovkóros kormányzósági írnok és a híres festő, rövid úszónadrágban. Várták az expedíciót.
Theo kabinjában váratlanul megjelent Buzgó Mócsing, a népoktató külsejű kalóz.
– Hajlandó hölgylátogatót fogadni? Ha rám hallgat, azt mondja most, hogy nem. Az igazi Gustav Bahrnéról van szó. Ezt a Rézgróf fogadta a San Franciscói pályaudvaron, és elvitte az ön nevében a Wagner Úr-ra.
– Elcsalták őt arra a rozoga, vén gőzösre?!
– Kérem – mondta Buzgó Mócsing szigorúan -, a hölgy mit sem vethet szemére a gőzösnek. Sőt. Nekem a gőzös jobban tetszik.
…Buzgó Mócsing elment, és jött a szekrényben idegeskedő tanár özvegye. Az igazi Gustav Bahrné! Ez nem búgott. De időnként egy sóhajszerű apró hördüléssel összerezzent. Hegyes kontya van, csúf és öreg.
– Örülök, hogy megismertem – mondja és felhördül, és Theónak mindkét szemöldöke vibrál. – Csak tegnap értesültem, hogy kedves öccsével összetévesztettem. Hi!
– Tessék egy pohár… hopplá!… vizet inni. Ez mitől van?
– Régi tünetem. A másik miszter szintén vörös. Ő említette, hogy ön kegyes életű ifjú, és a vadonba szándékozik hittérítőnek. Hi!… Mindig így pislog?
– Ezentúl mindig…
Úgy érezte, hogy tombolni fog. Mit mondjon? Hogy a Rézgróf nem az öccse? Ehhez az ő fején is sok vaj van.
– Csak ketten vannak testvérek? – kérdi a nő.
– Tessék?… Nem. Van fent egy Vaszics nevű idült bátyánk is. Remélem, megtaláljuk a férjét.
– Szegény Gustavom… Sajnos, szellemi frisseségéből sokat veszített az utolsó évben… Ön baromfit tart a szekrényben?
– Félig… Lehet, megjegyzem, hogy egér van bent, ilyenkor így teszek…
– Nem árt az a nagy kancsó víz a szekrénynek?
– Nem fontos. A nyílt tengeren eldobom ezt az ócska bútort. Frisseségét elveszítette. Jól éltek önök? – kérdezte, mert mondani illik valamit.
– Boldog voltam Gustavval, pedig kevés illúzióm lehetett… Ugyanis Gustav Bahrt tizennyolc éves korában Zpruzic Tódornak hívták. Atyám gyarmatáru üzletében segéd volt… Mégis inkább patkány lehet abban a szekrényben. Mennyi víz! Nem árt az?! Szóval egy ballépést követett el, hi!… elutazott a pénztárral. Néhány év múlva váratlanul megpillantottam Zpruzicot…
– Ha megkérhetem, ezt a nevet ne tessék mondani. Ingerel…
– Kérem… A hűtlen kezelésért járó egy év helyett hogyan lett a hűségért kezeskedő örökös “holtomiglan…”, nem tudom. Nekem már mint gyermeknek tetszett, mivel hűtlenül kezelte a mazsolát is, hogy megajándékozzon. Ez volt Zpru… Nem, nem mondom… Ön igen ideges…
Csak nehezen lehetett lerázni a hölgyet. A tanár sápadtan állt a szekrényben, amikor Theo kinyitotta.
– Röviden Csuzlinak fogom nevezni önt, és megállapítom, hogy mint segéd hűtlenül kezelte a mazsolát és a pénztárt, mint férj egyszerűen elsikkasztotta önmagát, önmagát és a mazsolákat, amellyel viszonzásképpen atyja vagyonáért a hölgy életét akarta megédesíteni. Huzlovics úr, szégyellje magát! Elszökött a sorsa elől!
– Uram! Sikkasztásért nem jár életfogytiglan!
– További gazsága: e tiszteletre méltó hölgy sohasem volt hófehér bőrű, mint az Északi Sark, ez nem volt olyan szép, mint egy korallzátony, nem kacér, mint az Egyesült Államok, nem karcsú, mint a Tűzföld, nem kékszemű, mint az Iráni Fennsík, és nem csókolt soha úgy, mint Afrika!
– Beismerve. Mit mondtam volna? Hogy egy cégtábla révén kerültem összefüggésbe a gyarmatokkal, és első utamon még nem én voltam a kutató, hanem a rendőrség?
– Ez az ön legnagyobb bűne, Husovszki úr! Mert ha ön azt mondja, hogy a felesége egy vérszegény, már-már pártában maradt leányzó, akihez odakényszerítette magát a szükség, miután törvényt bontott, akkor én elkerülöm azt a nőt, aki csakugyan karcsú, mint a Tűzföld, és a legsötétebb, mint Afrika! De azonfelül kacér, mint a Jóremény-fok, és nagyobbakat hazudik, mint a Himalája!
– Sajnálom, ha akaratlanul is becsaptam.
De erre Mr. Theo is becsapta. A szekrényajtót.
Mert zaj hallatszott fent, kiáltozás, lárma, azután kemény léptek, és belép a tudomány bajnoka, lihegve!
– Uram! Eljöttem ide, és közlöm önnel, hogy Gustav Bahrt megtaláltuk! És e pillanatban már a hajón gondos ápolásban részesül! Adjon egy darab keménypapírt… Meg kell támasztani a szekrény alját.
A bizonytalanul ingadozó bútordarab alá elhelyezett egy darab keménypapírt. Theo szédült… Mi van itt?! Elhűlten nézte ezeket.
– Uram! – kiáltott a futballbíró. – Én csak azt mondhatom, amit Sir Maxbell: A tudomány védhetetlen! A tudomány egy félmagas labda, kapásból megcsavarva, külső rüszttel a bal felső léc alá!
– Úgy van! – mondta lelkesen Maxbell, mivel egy szót sem értett az egészből. És távoztak.
Mit lehetett itt tenni?… A tudomány védhetetlen. Mit szólhatott a föld, amikor Maxbell korai előfutárai kiderítették, hogy tányéralakja van? És mit tehetett volna, ha kiszámítják, hogy kés-villa is fekszik mellette az űrben? És a fókuszában egy lekváros gombóc található? Gustav Bahr bizonyára tudja a kötelességét, és hátralévő éveit ebben a szekrényben fogja eltölteni. Mert ha csak egy pillanatra is kijön, összeomlana a valóság. Mi történnék, ha kiderülne most, hogy minden test annyit veszít a súlyából, amennyit akar, és az egyenlő szárú háromszög szögeinek összege szerény havi életjáradék? Másnap feloszlatnák a dalárdaegyesületeket, mindenki elkésne az irodából, és az emberiség leinná magát a sárga földig.
Bátortalan kopogás hallatszott a szekrényen, mire Theo sziszegve mondta:
– Ha életjelt merészel adni, az emberiség jól felfogott érdekében elégetem, mint egy hindu özvegyet!
Ez történt voltaképpen. Csónakkal partra érkeztek négyen: Sir Arthur Maxbell, a Rézgróf (mint Theo) és Lilian (Gustav Bahrné szerepét játszotta, amiért külön fáradsággal megtanult szájharmonikázni). Fülig Jimmy képviseletében ott volt a Főorvos úr.
A kormányzót meghatotta a nagy ember hitvese.
– Segítsen rajtam, kormányzó úr! – sírta a “hitves”. – Félek, hogy a férjem nem akar majd jönni. Nagy beteg szegény… Szellemileg sem a régi…
– Amennyire tudom, a hegyek között élő vadaknál megfordul egy európai, aki Bahrnak mondja magát.
– Ó! ha elvihetnénk… Ha nem kellene itt maradnom miatta – szólt az asszony búgó hangon, azután kissé szájharmonikázott. Nyomban utána a kormányzó kijelentette, hogy semmiképpen sem kell majd itt maradnia, mivel erkölcsi kötelességének érzi, hogy a beteg embert visszaadja családjának.
A hegyek közt élő bennszülöttek társaságában egy kunyhóban valóban ott élt “Gustav Bahr”, ez a kis köpcös, őszhajú, monoklis egyén. Sokat tanácskozott a törzsfőnökkel, elsőrangú szivarokat szítt, és éjszaka vette fel sokszínű, szebbik ruháját, amit senki sem értett, mivel ágyban feküdt benne. Most érkezik egy ember, akinek olyan színű a haja, mint a lemenő nap, és az arca pöttyös. Nyomban elnevezik Pöttyös Alkonynak, vele van Áll Szőr, az ideges kecske és Fehérsapka (a Főorvos), aki pofonokat hozott magával, és a poggyász körül megforduló kíváncsi bennszülötteknek bőkezűen osztogatott belőlük. Továbbá egy nő is jött.
– Hogy hívnak téged? – kérdezi Pöttyös Alkony a főnököt.
– Hazug Hal a nevem, de ez nem igaz.
– Egy tudóst keresünk itt nálatok… – Pöttyös Alkony elmondta a kormányzó üzenetét. De közben megérkezett a “tanár”.
A köpcös egyén szivarozva sétált, és meghűlt benne a vér, amikor egy hölgy, akit életében sohasem látott, olyant sikított, hogy a bennszülöttek egy része lerohant a tengerpartra, mert azt hitte, hajó jött. És zokogva a nyakába esik, és öleli a rémült embert, s a közelben megszólal egy távírópózna, kalapját levéve:
– Üdvözlöm a Földrajztársaság nevében.
A tudós tisztában volt vele, hogy a felelet is korrekt lesz az irodalom szempontjából. Most ama néhány robusztusan egyszerű mondat következik, amely minden regényes életrajz nagy jelenetéhez elengedhetetlen. Az a pár “spontán” szó, amelyen évekig gondolkozik a tudós, amíg felkutatójára vár, és valahogy így fest majd a műben: A hallatlan erőfeszítés után, amikor megvalósul a valószínűtlen, azzal a dikciószerű és mégis pátoszmentes angolszász ünnepélyességgel így szólt: És most következik néhány mesterien egyszerű szó.
De még Maurois is tehetetlen lett volna Gustav Bahr feleletével, amely így hangzott:
– Micsoda hülyeség ez?! – szólt idegesen. – Nem ismerem a hölgyet. Különben is jól érzem itt magamat!
– Nem mondasz igazat, uram, pedig én vagyok a Hazug Hal – szólt a bennszülött. – Neked fáj a szíved, fáj az agyad, téged gyógykezeltetni kell.
És ebben igaza lett, mert ő maga úgy ütötte fejbe Quebrát, hogy nyomban hosszú kezelés vált időszerűvé.
…És mert a tudomány csalhatatlan, sikerült a csalás. Az elhűlt, fejbecsapott Quebrát váratlanul meglepte a sikoltozó nő, és valamivel a karjába szúrtak. Quebra nagyot kiáltva revolveréhez kapott, de a sok ölelgető kar, továbbá egy szeretettel fojtogató kéz még fél percig ellenálltak, és ezalatt hatott az injekció.
Így sikerült a portugál felségjog megsértése nélkül amerikai hajóra vinni a gengsztert! Mert ez volt az elérhetetlennek tűnő cél! “Kiemelni” az idegen állam érinthetetlen területéről Quebrát! Akit a jámbor portugál kormányzó mind a négy csendőrével sem fogott volna el, ha posta útján kérik a kiadatását.
Hogy lehetséges mégis ez az ünneplés? Ni! Az összes lapokban hasábos cikkek… És itt egy fénykép is!… De hiszen ez az igazi Gustav Bahr! És a nő sem Lilian, hanem a hegyeskontyú éltes hölgy… Hogy van ez? Kicserélték őket? Igen!
Gustav Bahrt másnap kibocsátották a szekrényből, és megmagyarázták, hogy választhat a leleplezett szélhámosság, vagy az érdem nélkül vállalt ünneplés között, és a nagy tudós engedve a kényszernek, belenyugodott a világhírbe. Maxbellt szintén ezen választás elé állították: világröhögés vagy Nobel-díj-jelöltség, és a zseniális ember keserű szájízzel belenyugodott a Nobel-díjba. Nem ő az oka, hogy Brusier, ez az elkallódott fizikus esélyesebb jelölt, mivel unokafivére a Világ Szeme Pictures operatőrje volt, és így a fizikus állandóan megjelent a híradóban, mosolyogva és cilinderét csóválva, míg lassan cégjelzésnek vélték már, mint a Metro régóta bólogató oroszlánját.
…És a Tonga-szigeteknél az éjszaka leple alatt két csónakkal felvették a régi legénységet, majd megsúgták nekik, hogy választhatnak: vagy vállalják a felkutatást, vagy mint lázadók törvény elé kerülnek. Az emberek az utóbbit választották. Mire a legénység elfoglalta a helyét a Stanley Up To Date-en, a Wagner Úr nevű pestishajó messze járt Quebrával, és mikor a látóhatáron kívül ért, megkezdték bordázatáról eltávolítani a karosszéria módjára rászerelt ócska hajóvázat, horpadt kéményt, korhadt deszkákat…
…Ugyan ki mondta volna, amikor San Franciscóba befutott a gyorsjáratú Radzeer cirkáló, hogy ez volt még nemrégen, a Mi Újság Wagner Úr?
…És a kikötő fényárban úszott, a tribünön előkelőségek, világhírnevek, a kordon mögött életveszélyes áradat, hangszórók bömbölnek, autótülkök, szirénák lármáznak. És a szpíker izgatott hangja száll: Halló! Ismétlem… Halló! Már feltűnik a Stanley Up To Date…
…Mr. Theo nem száll le a hajóról, azt mondta, beteg. És Lilian nem hajlandó nyilatkozni, és szintén nem száll le, de itt van Pepita Ofélia, szerény gesztussal átvesz egy csokor virágot, és megörökítik a híradóban, amint a kikötőben áll, és minden percben mosolyog! Lépésben megy az autó a város felé, és mindenhol éltetik Brusier fizikust, éltetnek mindenkit, éltetik a halhatatlanokat, és éltetik az élhetetleneket.
…És a Mi Újság Wagner Úr?, illetve a Radzeer legénysége elindult Piszkos Freddel meg Peterssel és a Vörös Vasziccsal, meg a Főorvos úrral a Nyakát Neki Ricc étterem felé a külvárosba, és veszekszenek, mert ez a Fred itt megint manipulált. Hogy a fenébe került az olaj pénzbe, amikor most is a Stanley Up To Date lepecsételt kannáival van tele a Radzeer?
Piszkos Fred hátraböki a sapkáját:
– Én megint torkig vagyok veletek! – És otthagyja őket.
…A sarkon egy gödrös sikátor gázlámpája még rásugárzik homályos üvege mögül, amint szvetterében, zsebre csapott kézzel, vállára vetett kiskabátban, csámpásan megy, és a külváros keskeny, ódon házainak misztikus homályában eltűnik, mintha árnnyá hatalmasodva a görbe kémények között felszívódna, hogy azután Cape Townban vagy Malmőben lássák ugyanígy, mogorván és egykedvűen, rengeteg eszével, kriptaszagú életének ismeretlen, régi tragédiáival, e gáncsolható, de félelem nélküli lovagját legendáknak, bűnügyi balladáknak…
– Becsületszavamra… Ez a Sztrovacsek ez mindig lop az osztozásnál… Ezt ti nem ismeritek, ez a Piszkos Fred, egy régi martalóckapitány… Ezzel Port-Szuezben elégettük a hajót, csak azért, hogy a frászt kapja mindenki. És mert szép este van, búcsúzzunk, Arnold, ajánlom magamat.
…És megemelte kalapját, mire felszállt egy veréb boldog röppenéssel, üdvözlő kört írva a régi elszédült lelkiállapotának egyensúlyában túl boldog Wagner úr felett a magasban, mire ez biztatólag utánaszólt:
– No csak ne hozzál szégyent a fejemre… Egy szegénysorsú veréb ne legyen olyan fenn mindjárt – de rémülten kiált máris. – Jaj, Istenem! Becsületszavamra, ez elvitt egy álkulcsot…
…És vidáman ment hetyke kalapgyertyájával, dalaival, hervadt virágokkal tömve a zsebe, és így kiáltott a fényárban úszó városháza előtt:
– Milyen dísz van ma! Úgy látszik, ünnep lett! Akkor elénekelem Mendelssohnból a makkhúsz indulóját!
És elénekelte…
…Míg a kivilágított városháza dísztermében gyönyörű pohárköszöntők hangzottak el, az erkélyen ott állt a Pepita Ofélia, A. Winter mellett.
– Milyen szép este… Tudja, mi jut eszembe?
– Én azt gondolom – szólt A. Winter -, hogy jó volna csillagot választani, mint gyermekkorunkban.
“Az én szövegem”, gondolta dühösen Ofélia.
– Azért se választok csillagot – szólt szárazon.
– Jó a gyermekeknek. Ők mindenben hihetnek – folytatta ijedten A. Winter. – A nagyszüleim Mikuláskor selyemcukrot helyeztek el a cipőmben, az ablakpárkányon. De kérdem én: mit tesznek a felnőttek cipőjébe?
– Sámfát! – felelte dühösen Pepita Ofélia.
Dr. A. Winter ettől a szótól halálosan elsápadt:
– Sá…sá hám fát?… Csak nem Hannibál következik, meg a száraztészta, és a filmszínészek?!
– Tudja mit? – mondta jókedvűen a művésznő, mert megszánta: – Válasszunk mégis csillagot.
– Hát tessék… – szólt kissé bizakodóbban. – Maga melyik csillagot kedveli?
– Én? – felelte Pepita Ofélia, és egy remek bemondás jutott eszébe. – Az én kedvenc csillagom a Charlie Chaplin! Ez a tündéri alak és…
És mire felnézett, egyedül volt. A. Winter kalap, kabát nélkül, futva menekült a kivilágított utcákon…
GYÁSZJELENTÉS
A Gustav Bahr (Man for man) – expedíció résztvevői
őszinte szomorúsággal tudatják, hogy a Fülig Jimmy néven közismert, polgári nevén ismeretlen, kb. 25 éves fiatalember, aki eddig még meg nem állapított helyen született, felderíthetetlen módon elhalálozott. Fentnevezett hűségével, bátorságával és korszerű felvilágosodottságával, önfeláldozóan szolgálta az expedíció ügyét.
EMLÉKÉT MEGŐRIZZÜK!
193… III.18. San Francisco A Stanley Up To Date expedíció “Man for man” társasága nevében:
Brusier elnök.
A Gustav Bahr Felkutatásának Emlékére Alapított Királyi Földrajzi Érem tulajdonosa, akadémiai tag, stb.
VIGYÁSZ-JELENTÉS
Idevigyászon mnindenki, ha elszámollása vagy más dolga volt evvel a
FÜLIG JIMMYVEL.
Annak most megadták. Elkészült!
A Gyarmatoknak Szingapuri Klubvilága gyászjelentt, hogy a Hűséges Almák (nem esnek fejre a fájuktól), továbá a Kés vagy Bevételi társaság mint tagját, a “Mindennek Van Határa, De Megkerüljük” csempészegyesülés, mint titkárát, megtört szívvel elintézettnek veszi. Emlélkét néhány pasas, aki nem tetszett neki, élete végéig ápolni fogja. Eszt a gyászjelentést a világ számos föhelyén kifüggőzik a lebujokba, hogy a cimborái ne keressék, adósai nyugodtan alhassanak és hitelezői gyászolhassák. Hűséges menyasszonya, Pepita Ofélia siratja, minden este nyolc órától a Velő Tanyán.
(Az úri közönség táncol)
Halottakról vagy jót, vagy semmit!
FÜLIG JIMMY BARÁTAI
MEGEMLÉKEZÉS
Mi, Őfelsége St. Antonio Főherceg, a Boldogság Szigetek uralkodója, kegyesen megemlékezünk hűséges alattvalónkról, az elhunyt
FÜLIG JIMMYRŐL
aki uralkodója iránti őszinte ragaszkodásának, önfeláldozásának számos bizonyságát adta. Ezért neki a II. osztályú Hűség-Érdemrendet és szigetünk állampolgárságát adományoztuk, továbbá az 193.. januárjában megkötött rendőri kiadatási egyezményből külön záradékkal e hívünket kivételnek mondottuk, és a személyére vonatkozó megkereséseket nem vettük figyelembe, azokat két díszes albumba kötve levéltárunkban helyeztük el. Néhány őszinte emberi tulajdonsága miatt kegyeinket bírta.
Béke hamvaira!
Kelt, Almira, 193.. III.19.
Őfelsége nevében, kabinetirodája útján:
Y’ Sangenaro di Costado Gomperez, hidalgó s.k.
FÜLIG JIMMY LEVELE ŐFELSÉGE ST. ANTONIÓ FŐHERCEGHEZ
Tisztelt Királyi Úr, Kedves Királyné Felséges Asszony és a kedves mama őjóságossága.
Továbá nagyon örültem hallálom fölötti szomorúságán és őszinte részvétét, melyel ondolált, vagyok bátor asz elhunyt nevében megtört szívvel hálás köszönetem nyilvánítását.
Szomorú dolog asz, ha valaki meghal, de kiderül, hogy ez csak tecc. Ha az ember jön a túlvilágról és látja, hoty a Dokok, a kikötők, raktárházak, örömök és pofonok meg minden ép ojan mint volt.
Mer itt mégis abban a tudatban vannak, hogy mekhalt a Fülig Jimmy és mégis csak épen úgy mennek és lármáznak, mint tegnap. A Hazug Alisz a “Főzd Meg” késlokál és panzió direktrossza ép úgy veri a sofőrt, mint tegnap.
Ép úgy futkálnak az autók, ép annyit haszudik a Buszkó Mócsink és ép úgy csilingelnek a villanyosok és ami a legkínosabb: ép úgy süt a nap!
Nem tudom, teccik-e érteni?
Én sose gondoltam arra, hogyha mekhallok, akkor szüneteljen a forgalom és átalakítás miatt zárva legyen a napfény. Én nem kívántam, hogy szűnjön mek az óceán és a Buszkó Mócsink ne hazudjon (amire eddig még detektívek is csak fenyítéssel bírták szorgalmazni). Minek kívánjam, hogy ne táncoljon úgy a sok por it a lármába? És mért ne üsse Hazug Alisz a direktrossz az ő sofőrjét? És mégis…
…Esz ety nagy tanulcság volt. És sajnos, hogy ettől se komojodtam meg. Csak az vigasztal, hogy nagy urakkal is ez nincs sokkal máskép. Ha elgondolom, hogy mennyi órjási tömeggel, pompával ünnepelt nagy temetés volt a világon, amit nem szerettem, mer a gyász jeléül mindég valamelyik főfelügyelő monta, hoty másnapig legyek benn nála a hivatalba, amíg a szertartás és csődülés lesz. Esz mindig nagyon kellemetlen. Aszt hiszik, hoty az ember lop. Pedig mit lehet lopni egy rendőri hivatalban?
De most a tárgytérés. Hogyan lett nekem a hírem holt, amit költöttek? Felsékednek már többször említém, hogy van iten ez a róla elnevezett Piszkos Fred. Hát ez ölt meg. Ölésbe a legjobb szakmunkás. Asz uty volt, hogy kitört a hajón az általános hecc. Én alaposan megálltam ott és letettem a sarat. Amikor Felsék a kirájnő őnagyságával 1-bekelt akor kocsija után hullott, hullott a sok pénc és porza a négylovas üveghinta. Hát ugyanesz volt. Ott álltam a korlátnál és csak hulla bőségesen annyi pofon, hogy csak úgy porzott és csak hulla, hulla az egész társaság, mígnem fejemhez vágtak egy viharlámpát és beszűntem, mivel sok lúd disznót knokautol, ami vonatkozik rám.
Így volt, hogy jól bántak velem és beszártak a Brigittára. És halálos hírem is úgy lett, mert ezáltal a hajóról szinte eltűntem.
És így mentünk vissza! Ránk irányult minden figyelem! A világ szeme a rádiót hallgatta!
És esz a Tejó 1. naccerű fiju, mer asz én nevemet bedicsérte az ügybe. És ot leszek egy főt téren ünneplésben a lápszárvédőmben és az egyenruhámban talpig fejér sapkában. Esz a fejér sapka gyönyörű! Két srófhúzó a mentési szót jelenti rajta, hogy “vigyász ha jön a vonat!” (Nem is aszt jelenti…). Egy jelmondat, csak elfelejtettem. Felséked tudja, hogy nem vagyok hiju, de esz nagyon dagadozóvá tesz kebelben, hogy jönnek majd mind az előkelő urak, fejükön fényes zsaket és azt megemelik két ujuk között.
És mentünk vissza és kiderül, hogy ez a hajó a Radzeer! Csak kitartarzoszták rozogazának! Persze hogy gyorsaságban megeszi a Hilde Franc nevű kékszallagot is.
És Tsiuin az Ödön kaniláb főnököt fenyegetve és vesztegetve megtanították a mesére, amivel Tongára külgyön minket. Tonga-sziget főnököt is dettó, hogy mint mondjon a “Hogy Érzi Magát Ez a Wágner”-nek. Tehát ők így aztán a Simi-Soma-szigetről elcsórták a Quebrát, aki ott volt ép, mint a tanár. Esz most lent van itt és nagyon lármázott, és ezek csitítgatták, de már egészen jól van.
Hát esze van a Kapitánynak, lángesze! Az biztos! De eccer úgyis kicsinálom, asz nem tárgyalhat vitaképzést nálam. Most már fiksz! Én megbocsájtottam neki, hoty mindenütt kavarta, ahol nekem valami üzlet lehetett és hoty itta a málnaszőrt, pedig ha erről álmodok, akkor felkeltenek, mer nyögök hozzá. De ami most volt, eszt trónunkra mondom, megtorlöm!
Mer közelettünk már Szanfranciszkóhoz. És pucoltam lápszárvédőm, a sapka gombot, amin a srófhúzó jelenti, hogy: “Tilos a dohányzás.” (Esz sem az igazi. Egy jó mondás pedig.) Szanfranciszkóban kitettek a partra, mer ők mennek dolgukra és én a Tejóhoz, mert este lesz az ünnepség! De nem szabad tudni, hogy én külön jövök a Zekszpejícijótól. Ezért ládába tároltak a rakodópartra.
Piszok Alfréd ült a ládán miben gugsolék és dohánza. És asztán mondá: “Emlékszel-e fijjam, hogy én eccer ijen ládába, téged kértelek és te engemet nem eresztél ki? Sőt! Rámtettél még ládákat.” (Csakugyan ijesmi lehetett eccer). És mondtam: “Fredi bátyám még ezen tréfát megjegyzé kedves fejébe?” Mire ő felele: “Nem hinném, hogy szórakozott vagyok.” Megjegyzem ez igaz. Nekem nem volt kellemes érzés! Mer este szól hozzám a világszeme, és lápszárvédőmben a főt téren állok a mentő sapkámmal két srófhúzó jelzi a fejemen, hogy: “Vigyázat mély viz!” (Ez sem asz.) Erre aszonban mondja ő, hogy nem bosszujáló és máris megy be a városba, mert ott sincs semmi dolga. Mondom: Nyissa ki a ládát. Aszongya ő nem asztalos, hagyjam békében. És elmegy. Hát esz se ojan nagy baj, mer nekem nem csak a sapkámon van srófhuzó. És szépen feszítgettem a fát asztán kibújék, de akkor már többen is álltak ott körül, kedves pénzügyőrök és más rossz álmok. De hát ebből nem lesz baj, mer a Tejo kihoz, mire ünneplés jön. Mer asz mindenhonnan kihoz. És én megmozdulék, mire aszonban két-három revolver csöve irányula rám és akkor én is láttam… A láda, nagy betűkkel így szólt kívülről:
BRIGITTA GŐZÖS
VIGYÁZAT! PESTIS! ELÉGETNI!
Esz most karantén lesz! És már akkor elzárák aszt a kikötőrészt pestis ellen és lefröccsentének karbollal. És vittek és én este néhány haldokló lakótársammal beszélgetve, hallom a rádijót asz ápolószobából, ahoty beszél a főt téren a zekszpejícijóhoz a világ szeme, amit ez a Piszok Alfréd kitolt velem. Itt voltam a gyönyörű sapkával, amiről most eszembe jut, hogy mit jelent a srófhúzó:
MINDNYÁJUNKAT ÉRHET BALESET!
Ezzel bezárom soromat, amelyet alulírtam kiválójan. Kelt most lent, saját teteműleg, mintahogy Londoni kartárcsaimra mongyák: Mekhalt a kiráj, élve a kiráj! Hallgatásomra mentségül, csak most halálom után exhumálom magam. Felséked bús kolégája
Etykori, sőt néhai uralkodó:
don St. James di Fülig
HARMINCNEGYEDIK fejezet—>>>