Piszkos Fred közbelép

– Nézze, uram – mondta Mr. Theo, amikor végre a terített asztalnál ültek és a pincért várták. – Ön az ágyam alá mászott: nem szóltam semmit, gorombáskodott velem: lenyeltem, ön turkált a szekrényemben: beletörődtem, kételkedett a tisztességemben, de úgy, mintha ez is nagy megtiszteltetés lehetne számomra: hagytam. Rendben van! De most figyelmeztetem a következőkre: Becsületszavamat adom, hogy leveszem önről az ingemet, nem fizetem ki a reggelijét, és a rendőrségre viszem betörésért, amennyiben nem felel arra a hihetetlen és rejtélyes pimaszságára: miért kérdezte, hogy: “milyen nap van ma?”, mielőtt közölte, hogy az ön neve Gustav Bahr? Mit felelt volna, ha ma péntek lenne vagy kedd?! Jól gondolja meg, uram, a válaszát, mert elégtelen indok esetén e tompa evőkéssel indián módra megskalpolom, lenyúzott fejbőrét derekán viselt övembe tűzöm, és elmegyek!

Az elhunyt rendületlenül fogadta e kitörést.

– Nem féltem a fejbőrömet – szólt nyugodtan. – Ha megvoltam valahogy csőben sütve, megleszek hajviselet nélkül is. Ám vendégszeretetéért hallja felvilágosításomat. – Lehunyta egy pillanatra szemeit, mint aki összefoglaló visszapillantást vet mondanivalója tárgyára, azután halkan belefogott: – Small Egon álnéven ügynök vagyok. Leadott megrendeléseimért szerdán lakásomra küldik az egész heti jutalékomat, mivel utazom a hét legtöbb napján. Az igazi földrajzkutató sohasem képes az utazással végképp szakítani. És mondhatom, a porszívóval bejárt útvonal is érdekes felfedezések, meglepő tapasztalatok kútforrása, ahol nem nélkülözöm a veszélyt, a megpróbáltatásokat, és sűrűn akadnak közben vademberek, vagy ami ritkább: még szelídek is előfordulnak a vásárlók kegyetlen ősi törzsében. Ha nyilvánosságra jut, hogy Gustav Bahr vagyok, úgy vége derűs, nyugodt életemnek. Mi az eset, ha nem egyezünk meg és menekülnöm kell a maga várható indiszkréciója elől? Már sem cégemnél, sem lakásomon nem fordulok meg többé. Tehát ha kedd van vagy szombat és jutalékom még esedékes, úgy kétszer is meggondolom, hogy nevemet közöljem-e. De mivel szerda van és a pénzt már bizonyosan kiküldték, anyagi kockázat nélkül bemutatkozhattam és menekülhetek is, ha kell. Amennyiben most nem kér bocsánatot tőlem, úgy ön természetesen legyen hétszer átkozott.

– Belátom, hogy igaza van. Kérem, bocsásson meg, és mondja el, hogy mit gondol. Előbb természetesen fogyassza el a tegnapi reggelijét, és csak azután fogjon hozzá.

– Úgy van. Azután hozzáfogok mai reggelimhez.

Így is történt. Elfogyasztotta az előző napról esedékes és a mai napról elmaradt reggelijét, sőt, mivel ki tudja, mit hoz a holnap, a másnapi reggelijét is elfogyasztotta. Amikor ezzel megvolt, lehunyta a szemét, mint pogány idők nagy váteszei, ha elmélyülnek önmagukba, mielőtt jövendölésüket a törzs jelenlétében kinyilatkoztatnák.

– Kisebb, inkább botanikai, mint felfedező utakkal kezdtem tüneményes pályámat. Első próbálkozásom egy társasággal a Déli Sark felfedezésére irányult. Miután megtaláltuk ezt a helyet, hazatértem. Nagy kutatóutakra nem is gondoltam, de a sorsnak egy villanyosút szakasznyi része is elég, ha le akar csapni. Ez a szomorú tényállás! Kis hajómmal a szigetvilág flóráját tanulmányoztam, amikor Manila előtt váratlan orkán szakadt reánk. A világjáró tudós élete Isten kezében van. Így történt, hogy beteljesedett a végzetem. Manila zátonyos partjain, egy háromnapos pusztító vihar következtében… Megnősültem! Igen!… Érkezés után legszörnyűbb felfedező utamra kellett indulnom: Zuhogó záporban, gyaloghintón, hotelszobát keresni Manilában! Hagyjuk a drámai részleteket! Nem írom le a város elsőrangú szállodáját, melyekben a túlnépesedett Japán vagy Korea folyóvizeken élő lakosságának mintájára már a puszta fürdőszobát kínálhatták csak fel, hol a kádban alvók feje felett nyugtalan zuhanycső mered, damokleszi szörcsögéssel. Beszélhetnék olcsó, kevésbé zsúfolt hotelekről, melyekben, mint az Ázsia szteppéi önellátásban élő nomádok, mindenki magával hozza hálóhelyét és ragályos betegségeit… de ez nem fontos jelenség. Folytassuk hát ott, amikor éjjel egy órakor, szakadó esőben, kimerülten, gyaloghintómban ültem, melyet a kuli, leszorított rúdja segélyével magasan és meredek ívben egyensúlyozott a feje felett, mert így akarta kifogni velem a záport, és bár legalább azt remélhettem volna ezért, hogy később, összecsukva, beállít pihenni egy esernyőtartóba. De akkor még ifjú voltam és elszánt, mint Columbus kollégám, akiről talán még ön is olvasott. Az indiai átjárót kereste, és felfedezte egy megbocsáthatatlan tévedés folytán Amerikát, miután ez a földrész véletlenül a két kontinens között tartózkodoţt. Nem a kenyéririgység beszél belőlem, amikor ezt megállapítom, de elvem, hogy egy baklövést nem menthet az eredmény. A lényeg az: csak egy választás volt számomra; kihúzni valahogy az éjszakát. Egy bárba vitt sebes trappban a riksa. Tudományos pályám során először jártam grillekben tanyázó, úgynevezett ötórai népség között. A hölgyek zörgő karpereceikkel, dús festékeik harci színeitől egészen a cigarettájukig Egyiptomot juttatják eszébe a tudósnak. Egyiptomot, ahonnan tudvalevőleg a festett lábköröm divatja származik, továbbá a Tíz Csapás. Először figyeltem meg táncukat, melyhez érthetetlen oknál fogva sem lándzsát, sem szekercét nem használnak. Később már nem akartam mást, mint ez a bizonyos Columbus nevű, annak idején: egy átjárót kerestem a parkettől a ruhatárig. Ám ekkor közöttem és a parkett között utamba került egy nő, mint egykor Amerika szerencsés kollégámnak! Felfedezett a feleségem! Akkor még ismeretlen és titokzatos volt számomra, mint hajdan Ausztrália, Terra Incognita korában, mielőtt Cook kapitány leleplezte, ahogy bizonyára ön is tudja.

– Nem tudok róla, de ha állítja, hogy ez a rendőrtiszt leleplezte őnagyságát, akkor bizonyára úgy van.

– Ausztráliát gondoltam, uram! Szóval elég annyi, hogy ott állt előttem egy leány, karcsú, mint a Tűzföld, titokzatos, mint az Iráni Fennsík és olyan kacér, hogy ahhoz fogható földrajzi fogalom alig létezik.

– Nem is ragaszkodom ahhoz, hogy őnagysága kacérságát festői útleírásokkal érzékeltesse…

– Nem is teszem. Régi alkoholisták szerint kitűnő fizikumú földrajzkutatók sem bírnak el többet egy üveg pezsgőnél. Kivéve talán Marco Polót, aki bizonyos fokig szélhámos volt, vagy Cecil Rhodest, ki inkább diplomatának számít. Így tehát érthető, ha bizonytalan hullámzással közeledett életem jámbor hajója a feszes selyembe csavart, lágyhullámú ringatódzás felé, melynek hátterében a végzet lappangott. Mert ez a nő olyan volt, mint Afrika; dúsan festői, titokzatos, egzotikus, forró… és hogy tudott csókolni!…

– Bocsánat, hogy félbeszakítom, de nem értek a földrajzhoz: hogy tud Afrika csókolni?

– Alacsonyrendű tréfálkozása sokkal triviálisabb, hogysem sérthessen általa. Tehát folytatom higgadtan. Megismerkedtem ezen az estén pályafutásom korallzátonyával. Képzeljen el egy zátonyt, válla nélküli estélyi ruhában, csodás kék szemmel, és olyan volt…

– Tudom: olyan volt, mint a Tűzföld, vadul csókolt, mint Afrika, hullámzott, mint az Iráni Fennsík és átkarolta önt, mint Felső-Mongólia. Gyerünk tovább!

– Otrombasága ezúttal sem sért. Megismerkedtünk, és újabb egy üveg pezsgőt ittam, ami talán még Pizarrónak vagy Corteznek is megártott volna, holott ezek elsősorban hódítók voltak. Igaz-e vagy sem?… ma már kitudhatatlan, de többen is állítják, hogy hajnalban lelkes nyerítést hallatva, magam futottam feleségem gyaloghintójával a szállodáig. Ma sem értem, hogy mégis egy kövér, vén telepes szállt ki elégedetten, és ötven centet adott. A monszun további két napot dühöngött és én további nyolc évet, mivel huszonnégy órán belül elvettem feleségül ezt a hölgyet. Azt hiszem, sikerült megértetnem önnel, hogy milyen egy korallzátony. Bár remélem, amúgy is tudta.

– A zátonyokat illetően csak a víz alatti tönkről volt tudomásom.

– Mindegy. Ha akarja, egy korallzátony közepére kerültem, ha akarja, a tönk szélére: a fő, hogy zátony volt ez, titokzatos, víz alatti ősképződmény… de hogy tudott csókolni!

– Ne hangsúlyozza. Megjegyeztem, hogy a korallzátony úgy csókol, mint Afrika, kecses, mint a Tűzföld és általában őnagysága kacér, mint a jelentősebb földrajzi fogalmak. Most szeretném tudni a sok beszéd magvát. Ön nem elég tömör.

– Felelek önnek, úgy is mint tömör. Világosan és egyszerűen, anélkül, hogy elkalandoznék. A földrajzkutató pályáján általában döntően jelentős felívelést jelent, ha megnősül. Ilyenkor kerül sor a hosszú, nagy horderejű, esetleg többéves útjaira, amikor semmiféle dzsungel nem lehet elég mély, sötét, távoli és veszélyes. Ami az én házasságomat illeti, e tekintetben ideális volt. A feleségem ugyanis szenvedélyesen szájharmonikázik. Tisztelt uram! Én hallottam a prédát kereső berberoroszlán ordítását, és Bombay-ban jelen voltam, amikor egy veszett elefánt utolsó sóhaját lehelte kürtszólamban. E hangok ma meghitt emlékeim, ha nőm szájharmonikázására gondolok. A harmonika okozta, hogy rászántam magamat az Amazon dzsungelének felderítésére, és csoda, hogy ma még arrafelé ismeretlen rész is van. Egyszer elmentem e harmonikázás miatt a közép-afrikai Rudolf-tóhoz, másszor bezárkóztam a fürdőszobába, és megeresztettem a vízcsapokat… Végül a Tsiui-szigeten, mielőtt visszafordultam volna, éreztem: elég! Betelt a mérték! Minek mennék haza a kannibálok közül? Békében, nyugodtan maradhatok itt. Így is lett. Jól aludtam, nagyszerűen éltem. És híztam. Ez lett a vesztem. A kannibálok kezdtek szemérmes mosollyal nézegetni. Ajándékokat és ínyencfalatokat hoztak. Sejthettem, hogy az ünnepekre hízlalnak, és meghívókat küldenek vidéki rokonaiknak rám való hivatkozással? Egy délelőtt a főnök kínos zavarban és elnézésemet kérve közölte, hogy este elkészítenek, és szívesen teljesítik az utolsó kívánságomat: ha akarom, spékelten, ha akarom, pácolva tálalnak fel, de ha tetszik, tűzdelhetnek is, mondották, mivel e törzset nem jellemzi a kegyetlenség. Hiszen ők titokban spékelve szerették a földrajzkutatót, csupán előzékenységből ajánlották fel a választást. De mégsem ettek meg…

– Ne mondja!

– Kevés hiányzott ehhez. Szerencsémre délután kikötött egy hajó, és néhány matróz sértőnek találta az elgondolást, hogy hurkának töltsék őket, vegyes felvágotthoz. Ebből szóváltás lett, majd kézitusa, és nekem sikerült elmenekülnöm a hurkajelöltekkel, de magammal vittem valamelyik régi étlapról egy Egon Small amerikai ügynök nevét. Én voltam, aki a nyilvánossággal tudattam, hogy a kannibáloknál Gustav Bahrt elköltötték az élők sorából. Ez a történelem. Most önön a sor, hogy megfelelő hírveréssel előkészítse az expedíciót, amely felkutat, megtalál és visszahoz.

– Ha így áll a dolog, ahogy mondja, miért megy haza ismét? Nem jó volt itt San Franciscóban?

Búsan bólogatott.

– Nagyszerű volt… De az a nő még itt sem hagy békében.

– El akarja hitetni velem, hogy áthallatszik Londonból, ha őnagysága szájharmonikán játszik?

– Tudja ön, hogy mi az a hazajárás?

– Hogyne. Ha romlott lelkivilágú földrajzkutatók nem költik holt hírüket, hanem becsületesen hazautaznak a családjukhoz.

– Nem vitatkozom. A lényeges az, hogy halálom hírére a feleségem spiritiszta lett, és azóta meghív minden szeanszra a túlvilágról. Van valami a spiritizmusban, vagy nincs, én ezt nem tudom eldönteni. Egy bizonyos: minden éjszaka azt álmodom, hogy felébredek otthon a lakásomban, és együtt vagyok a feleségemmel. És harmonikázunk. Álmomban megtanított. Hát én inkább hazamegyek, a lakásomban alszom, és azt álmodom, hogy felébredek San Franciscóban, mivel itt jól érzem magamat. Sajnos uram, ha egy asszony molesztálni akarja a férjét, legyőzi a halált is. Számomra ez a tanulság. Találjanak meg, tévedések, bolyongások és küzdelmek árán, annak rendetlen módja szerint, ahogy illik.

– És hogyan illik magát megtalálni?

– Nem egyszerű. Önnek majd fel kell mutatni a bizonyítékokat. El kell, hogy mondja az oknyomozó, tudományos hátterű történetet. Ha nem talált meg annak rendje és módja szerint, akkor csak kinevetik és leleplezik. E tekintetben nem jelentek kedvezményt, ha a hajóján is vagyok elrejtőzve.

– Hogy képzeli a kutatást?

– Én beköltözöm önhöz, és elbújok a lakásában. Azután következik a sajtókampány: mi lett Gustav Bahrral? Végül jön maga, és expedíciót szervez. Indulás! Gondos kivitel. Méréseket eszközöl, összevetik adataikat, kikérdezik a bennszülötteket, behatolnak a Tsiui-sziget belsejébe, és a vadon közepén rám bukkannak. Jó volna, ha begyakorolná velem a nagy pillanatot Stanley élettörténetéből. Őt például szélhámossággal gyanúsították, pedig csodálatos volt, amit tett. Nekünk tisztább kézzel kell cselekedni, mivel szélhámosságról van szó.

– Szóval, hogy ment ez a jelenet?

– Amint Stanley megpillantotta Livingstone-t, így szólt: “Ha nem csalódom, ön Mr. Livingstone!” Esetemben Gustav Bahrt kell mondani. Én majd kezet nyújtok, és ezt felelem: “Yes…” Mire ön elismétli Stanley forró szavait: “Hálát adok Istennek, hogy önnel találkozhattam…”

– Nagyon szép lesz – sóhajtotta Mr. Theo. – Majd kell valaki, aki súgja.

– Megéri a fáradságot! A bennszülöttek rivalgása, kísérőinek sorfala között a hajóra megyünk, és maga vissza fogja vinni feleségéhez a teljesen elvadult felfedezőt.

– Maga nem látszik éppen elvadultnak.

– Most nem is. De majd nézzen meg, ha vissza fog vinni a feleségemhez.

És már a puszta gondolattól valóban sokkal elvadultabbnak látszott.

NEGYEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.