Piszkos Fred közbelép

Ezután a legkülönbözőbb hírek kerültek forgalomba a Stanley Up To Date-ről. Rongy Aurél a Húsvét-szigetek felé tartott, amikor útjába került az expedíció. A fedélzeten matrózokat, polgári egyéneket látott, és külsőleg semmi különöset sem tapasztalt a hajón. Belátta, hogy ő maga sem hinné ezt, ha más állítaná. Neki sem hitték.

Váratlanul különös vészjeleket fogtak fel, amelyek megdöbbentették az egész világot: S.O.S…. S.O.S…. Stanley Up To Date! Farőr-fok… Savanyú uborkánk elfogyott!… Nem találunk szódabikarbónát!… S.O.S…. S.O.S….!

Ezután következett a Renown torpedóromboló jelentése: A Farőr-foknál feltűnt a Stanley Up To Date, és a romboló morzejelek útján felvette az érintkezést. A hajó nyomban felelt, szintén zászlóval, éspedig azt, hogy: “No megállj, te taknyos! Ha megtudja az apád, az a vén cirkáló, hogy leszólítod itt a hajókat, hát elsüllyed szégyenében. Figyelem: Víkenden, nyaralóban, otthon és utazás közben felvidítja az Ericson varrógép. Minden drogériában kapható.”

A hajó ezután teljes gőzzel ismét eltűnt.

Bricsesz kapitány, aki az utolsó közkegyelem után Luxus nevű teherhajójával salétromot vitt Jávára, és most betegen fekszik a lakásán, mivel a sarki tenger felé, amerre embernek nem lehet dolga, megpillantotta a Stanley Up To Date-et, a kormányállásában Pepita Ofélia nevű egykori másodalkoholistájával, fürdőtrikóban, fején egy igen rongyos, fekete keménykalap! És ami a legfélelmetesebb: egy veréb röpködött a kalap körül. A Luxus megközelítette az expedíciót, és még kísértetiesebb lett a látvány: mindössze néhány estélyi ruhás hölgy és frakkos férfi tartózkodott a fedélzeten, igen emelkedett hangulatban, integettek, és a kapitányi hídon egy kecskeszakállas, komor külsejű úr, római virilistáknál divatozó vörös tógában egy zenekart vezényel. Ünnepélyes testtartásban, fedetlen fővel a közelgő hajónak elénekelték a “Fel, skóciai levélhordók, fel-fel, a munka vár!” szövegű kardalt. Bricsesz kapitány bátor ember, tehát átkiabált. Megkérdezte, mi van velük.

Ekkor a kémény pereméről, a vaslétra legfelsőbb fokán bocsánatot kért egy gardróbszekrény, amiért közbeszól, és megkérte Bricsesz kapitányt hogy ha lát valahol egy gyorsjáratú tébolydát a tengeren, küldje értük. Ezután egy sportnadrágos, frakkos úr lépett elő, aki cirkuszigazgatóra emlékeztetett, és a következőket kiáltotta át a tölcséren:

– Valamennyi utas leprás! Nevem körülbelül Schwachta Arisztotelész vagy Arisztofanész, vagy Knapp vagy Homérosz, ahogy tetszik, nem kívánt törlendő! Délután Dr. A. Wintert megoperáltam, de már jól vagyok. És most legyen szabad a mi kedves közönségünknek előadni társulatunk slágerét: Csak a Horszi-Horszi igazán szép!

Ezt a slágert a konyhából hozott edények éktelen csörömpölésével tették hangulatossá.

A Luxus nevű teherhajó erre eszeveszetten elrohant a Stanley Up To Date közeléből…

…Még egy jelentés érkezett a Tonga-szigetek környékéről. Valamelyik borús éjszakán, robbanásig túlhevített kazánnal, remegő bordázattal, veszélyes partközelben robogott a hajó. Gyorsan távolodott, és a ködben segélykiáltásokat hallottak a fedélzetről.

Tök Harry, egy kétszáz kilós kapitány megesküszik rá, hogy tizenharmadikán, pénteken éjszaka három és négy óra között látta a Stanley Up To Date-et az égen, amint a Tejút felől a Déli Kereszt irányában haladt.

És múlt az idő, de a Stanley Up To Date felől nem jött hír. Tán elnyelte az óceán, vagy felszippantotta a mennybolt?… Ki tudhatja?…

Amikor elindultak a Sambi-csoport fővárosa (Sambi-Sumbi) felé, még úgy látszott, elkerüli őket a régóta fenyegető végzet. Kissé borús az ég, de azért épp elég csillag látszik ahhoz, hogy Pepita Ofélia odalépjen egy magában búslakodó egyén mellé.

– Mennyi csillag van… – súgja halkan a művésznő.

– Mit tudom én, mennyi csillag van? Azt kérdezze, aki rovancsolni szokott odafent! – feleli a sötétből Wagner úr idegesen, és utána madárhangokat hallat.

– Ön az… Wagner úr? Tudja, hogy én jól ismerem a Velő Tanyáról? Négy év előtt távozott öt percre, és adós maradt egy dollárral, de nem azért jöttem el az expedícióval – közölte Pepita Ofélia, és csodálkozva nézett körül. – Mitől cuppog ön?

– Én nem “cuppog”, hanem csicser – magyarázta Wagner úr. – Egy Arnold nevű szegény sorsú veréb tette a megjegyzést itt a belső zsebemben. Már szépen csicsergi a Mendelssohn című operából a Lohengrin gyászindulóját. Később ennek a hősnek meg kell halnia, mert úgy vágyott élni, azonban nem tehette.

– Különös dolgok történnek manapság az ön belső zsebében – tűnődött Pepita Ofélia, és felemelte Wagner urat, mert az, mint valami hóember, szép lassan a padlóig csökkent, a futballbíróné kabinja mentén. – Ön talán részeg?

– Ezt kikérem magamnak! – kiáltotta erélyesen Wagner úr, és gőgős, könnyed pózban kinyújtotta karját, és tenyerével a kabinhoz dőlt. Ettől vállig belezuhant a kajütablakba. A közelről suttogó kórboncnokot és a futballbírónét orron-szájon találva, átsuhant Wagner úr keze az arcaik között. Ő maga rajtaütésszerűen elaludt, mialatt a karja lengedezve belógott hozzájuk, és Rüger doktor mintegy figyelmeztetőleg tenyeréhez érintette a szivarját. Wagner úr nagyot ordított, és kirántotta a kezét, de máris mosolygott, amikor észrevette, hogy szivarja lett.

– Ez egy jó kajüt – mondta boldogan Oféliának.

A hóhér korán lefeküdt, szobájába kérte a vacsorát, és általában békés utasok pihentek a hajón, kajütökben, szekrényekben, amint illett.

Gustav Bahrné és Mr. Theo beszélgetnek.

– Talán, ha előbb ismerem önt, sohasem szánom rá magam erre az útra – szólt később Theo.

– Miért?

– Nem akartam volna megtalálni Gustav Bahrt.

– Mindennek maga az oka! Titokban érkeztem San Franciscóba, és értesültem, hogy nem akar bevárni. Mégis eljöttem. Valaki az én szerepemet eljátszotta az ön titkárának, egy barátnőm. Ő az, aki holt híremet is költötte.

– És ez a kövér ismeretlen, A. Winter?

– Itt találkoztam vele éjszaka. Mint két kísértet bolyongtunk a konyhaablak körül. A. Winter sokat köszönhet nekem, azaz a majomnak. Bobi elszökött tőlem, és a fenékbe bújt. Ott látta, amint A. Wintert bezárták. Mikor egyedül maradt, játszott a kulccsal, utánozta, amit látott, és így véletlenül kizárta az ajtót, így jött ki A. Winter.

– Hm… És bizonyára így záródott az iratszekrénybe Gustav Bahr: A majom ráfordította a kulcsot. Kár volt kinyitni.

Hallgattak.

– Jó éjszakát – szólt Lilian. – Adjon kölcsön egy könyvet… Rosszul alszom…

– Én is… Még csak azt mondja meg: hol bújt el a hajón?

Theo valahová a rezgő semmibe nézett. Már néhány napja furcsa elkedvetlenedés keserítette. Mit akarunk? Mitől harsogunk, tervezünk, győzünk és szenvedünk, és minek hiszünk?

Egyáltalán, mi ez a cirkusz?

– Az a baj – panaszkodott a futballbíró a műötvösnek, mert kibékültek és konyakot ittak -, hogy a tizenegyes büntetőrúgás meghatározása nem elég szabatos. Ha a játékos kézzel érinti a labdát, úgy hentzet vét. Én azért vagyok itt, hogy ítéljek! Kézzel érintette a 16-oson belül! Tizenegyes! Sajnos ön művész, és nem érti a futballt…

– Ezt nem tudom – szólt a másik. – Különösen mi ötvösök, szoros vonatkozást tartunk fenn a futballal, mivel atyamesterünk, Benvenuto Cellini, durva, verekedő fráter volt.

– Az említett mérkőzés azonban a befejezés után durvult csak el igazán: A tizenegyesből kifolyólag megismerkedtem mai nőmmel! Az ablakán át hozzá menekültem, mielőtt tizenötezer néző kérdőre vonhatott volna. Ő még ma sem tudja. Amikor szerelmet vallottam, csak az lebegett előttem, hogy ne legyen e hölgy matróna, ki ősz és botra görnyedve jár. Amikor megkértem a kezét, még nem tudtam, hogy hívják! És itt történt a futballbíráskodás legnagyobb justic mordja: A hentz miatt megházasodtam. Holott a leányt egy ujjal sem érintettem előzőleg, és nem is a tizenhatoson belül történt, mivel Ernesztin ez idő tájt húszéves múlt.

– Durva sport, ez kétségtelen. – És koccintottak. Finom szél kerekedett, mintegy előhírnöke valami lappangó nyugtalanságnak…

– Mi jut eszébe a csillagokról? – kérdezte Ofélia Wagner urat, aki erre felébredt.

– Az jut eszembe, de csak ha muszáj, hogy miféle magas rangú katona lehetne ez az ég, ennyi csillaggal tényleges szolgálatban! És még arany csík is van rajta amikor lehullik egy-egy mennykő, izé kő… Na! Hogy is hívják azt a szállodát Honoluluban, ahová a turisták miatt nem jár senki?

– Meteor?

– Igen… Amikor egy ilyen szállodakő lehullik az égről, még aranycsík is van a csillaghoz, és hajnalra felvarrják a Vénus nevű kitüntetést…

– Más nem jut eszébe a csillagokról?

– Becsületszavamra, igaza van! Mert eszembe jut, hogy atyám azt hitte egy énekesről: nagy csillag lesz. Valami Titta Ruffo volt. De nem hallottam róla azóta. Lehet, hogy elzüllött. A legtöbb kardalos valósággal elhülyül a részegségtől.

– Ön kardalos?

– Tessék?! Én amatőr vagyok. Volt már ön az operában?

– Nem. De a fivéremnek kivették a vakbelét.

– Igazán?! Honnan?!… No nézd csak ezt a családot! De úgy látom ön összetéveszt egy műtétet a Nürnbergi Mesterdalnokokkal! Ezek gyönyörű operák! Tudja ön például, hogy mi az a Parasztbecsület?

– Hogyne! Mondjuk, ha maga most megadja az egy dolláromat, amivel tartozik.

Wagner úr jóindulatúan megsimogatta a haját.

– Nagy gyerek, maga lányom, ha ezzel foglalkozik. Nem fordulhat elő. És miért ne beszélnénk a zenéről, ahol egy Ofélia is előfordul? Egy Pepita nevezetű király lánya ez, Sekszpír karnagy úr művében, ahol Otello, egy hisztérikus dán tenorista nem lesz boldog vele, mert megátkozta az apja szelleme, hogy ahányszor megcsókolnák egymást, közbelépjen a zenekar, és akkor nekik énekelni kell.

– Ez nagyon szomorú… – felelte Ofélia, és lehajtott fejjel közel lépett Wagner úrhoz, mire az hanyatt esett.

– Továbbá – folytatta Wagner úr a földön – az ég éppolyan, mintha kirakat előtt áll az ember, zárás előtt, amikor én éppúgy nem hozhatok el a boltból semmit, mint más ember zárás után. Ha alkalmilag meghalok, majd láthatom odafent nem üveg mögött tartják-e a csillagokat, mint egy tizenkét személyes ezüst evőkészletet? Az ember nem mászhat fel éjfél után, hogy lyukat csináljon a Tejúton üvegvágóval, amin kivehet egy csillagot, vagy akár csak egy szép, nagy Metropolt…

– Az nem Metropol…

– Tehát Continentált, ami egyre megy, mivel nincs az a lehulló nagyszálló, amit ellophatna az ember a Tejútról, és ilyen az élet: Hiába álmodozunk, a valóság csak annyit ér, amennyit öreg barátom, az old Pinkerton fizet egy lopott rendszámtábláért…

Sóhajtott, keresztbe tette a lábát, és kinyújtott karral nekidőlt a bal tenyerének, de mert arra nem volt kajüt, hát kis híján keresztülzuhant a korláton át a tengerbe.

– Mennyi hézag! – kiáltotta rémülten és dühösen. – Ez mind a maga hülye csillagai miatt van.

– Ön téved – szólt Ofélia… – A csillagválasztás nem hülyeség… – Lesütötte a szemét elfogódottan. – Én már választottam…

– Igen? Ez kedves. Akkor nem zavarom tovább – mondta Wagner úr, megemelte a kalapját, és távozott. Azonban odább lezuhant a fedélközbe, betörte az orrát, majd énekelt, és végül elaludt…

…Theo kezet csókolt Liliannak, bement a kabinjába, és dühösen látta, hogy a tanár előjött.

– Kérem, kihíztam ezt a szekrényt… – mentegetődzött Gustav Bahr. – Nem lehetne…

Puff! Lilian, szeles módján, hirtelen benyitott a könyv miatt, amelyet kért, és…

Férj és feleség! Találkoztak… Theo fülében már előrevetette artikulátlan árnyát a nyomban bekövetkező sikoly! De mi ez?!

Hé!… Ide hallgassanak! Gustav Bahr kissé megszeppen, de aránylag közömbösen bólint!!

– Pardon. – Ezt mondja Lilian.

És kimegy! Theónak megroggyan a térde.

– Bocsásson meg – mondja Gustav Bahr sajnálkozva -, talán nem olyan nagy baj…

– Ember! Hiszen ez a felesége volt!

– A sors füle, az ön szája és az én feleségem! Ezt a kedves hölgyet most láttam az életben először. Na!… Mi az? Igyon egy kis vizet!

HARMINCADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.