Piszkos Fred közbelép

A végzetsújtotta expedíció nekivágott, hogy még távolabbra, még vadabb sarki vizeken keressék a tanárt, aki odalenn volt Mr. Theo szekrényében.

Nem az első eset, hogy a tudomány hosszú és fárasztó vargabetűvel egy távoli évszázadban találta meg azt a kis igazságot, amit a nagyképűség és a kapzsiság meghamisított iránytűje nélkül a szomszédos évtizedből könnyen kivehetett volna, mintha csak a szekrényében tartaná.

Gustav Bahr, ahogy Mr. Theo kibocsátotta egy percre, búsulva hajtotta homlokát két tenyerébe.

– Uram, én nem tehetek róla!

– Stanley ugyan nem vitte magával Livingstone-t a hajón – tűnődött Mr. Theo -, de legalább megtalálta!

No, de ez még hagyján! Semmi az egész! Mert most jött a nő! Az embernek kedve volna pofonütni! Ez a bestia jól tudja, hogy Mr. Theo ismeri! Tisztában van könnyed és vidám egyéniségével, mely képessé teszi, hogy bérencekkel fejbe veresse az embert, tangót táncoljon és nevetgéljen. Jelenleg viszont úgy jön-megy itt méltósággal és ókori andalgással, mint a Kaméliás Hölgy című társadalmi színmű hősnője.

– Mondja kérem, miért csinálja ezt? – kérdezi, amikor végre ketten vannak, és leül melléje.

– Mr. Theo… – búgja olyasféleképpen, mintha megtört szívvel siratná -, legyen ön “lélektestvér”, érintkezzék velem asztrál úton, akkor módunkban lesz szeanszot rendezni, és megidézzük Gustavot.

“Addig idézi nekem, amíg kijön a szekrényből…” – gondolta dühösen, de fennhangon csak így felelt:

– Nézze, ne csinálja ezt! Úgyis idegesek itt a hajón, és érthetetlen, de nincs erőm ahhoz, hogy a tengerbe hajítsam magát, gonosz boszorkány!

A nő bús mosolyával bólogatott, és azon az undok színházi hangon búgott, amitől Theónak ökölbe szorult a keze.

– Korholjon, bűnös ember… A férjemért ezt is eltűröm…!

Véletlen volt vagy nem?… Theo hiába gondolkozott felette. Annyi bizonyos, hogy Lilian az asztal alatt megérintette a kezét, futólag, ahogy egy cigarettára gyújtott. Ha azt hitte egy pillanatra, hogy véletlen, kétségeit hamar eloszlatta a transzban bóbiskoló asszonyi szemek hirtelen felfénylése, azzal a különös művészetével némely tekintetnek, amellyel egyszerre, mint sötét nézőtér a felvonásvég után, felragyog a belülről áramló izzás.

– Miért néz így rám, ha a férjét szereti? És miért higgyem, hogy nem csap be?

– Ezt ne is higgye. – És sóhajtva folytatta. – Ugyanis én becsapom magát. Napjában többször is. Gyengék vagyunk mi ahhoz, hogy tegyünk valamit ez ellen… Gustavra pedig ne féltékenykedjék. Ami hozzá köt, az valami egészen más… Muzsikus lelkek voltunk. Szerette, ha harmonikáztam neki… Érdekes, mitől ilyen sápadt?

– Tessék?… Igen azt hiszem, sápadt lehetek… Hát köszönöm, és mindent értek már… Bocsásson meg, de felkeresem Sir Maxbellt, hogy kölcsönözzön egy kombinált port…

Nagyot nyelt, és remegő térdekkel elindult. Igaza volt a tudósnak! Ez a nő olyan, mint Afrika: a legsötétebb!

És most robbant!… Alattomosan, mint rejtett akna…

Megint az a tipikus békés este a Stanley Up To Date-en, amire egy helyi viszonyokkal ismerős intézmény csak a legmagasabb díjtétel mellett vállalná a hajó nyugalmának biztosítását reggelig.

Maxbell lebilincselő modorában magyarázott a futballbírónak a napot és a földet összekötő képzelt egyenesről, amely egyforma sebességgel halad a pályáján. A futballbíró szerint nem minden összekötőnél van így, mert sokan leromlanak a második félidőben, és csak ácsorognak a pályán. Mivel a tudós ezt nem értette, jelentősen bólogatott.

– Hölgyeim és uraim – közölte vidáman, fagyott kirakatbábu mosolyával Watson. – Ma felszereltünk egy hangszórót a fedélzeten, és rövidesen hallhatják Londont.

Pepita Ofélia ott állt a korlátnál, mellette Schwachta Szókratész úr, vagy Knapp (ahogy tetszik).

– Milyen szép ez a mai este – mondta elragadtatással a művésznő. – Engem a csillagos ég mindig felvillanyoz.

– Apropó felvillanyoz. Itt éppen van két szék, nem ülnénk le? – ajánlotta a hóhér. És leültek.

– Azt mondják – szólt csendben Pepita Ofélia -, hogy aki sokáig nézi valamelyik csillagot, annak felsőbb hatalmak teljesítik egy kívánságát.

– A törvény előírja – mondta az ítéletvégrehajtó -, hogy teljesíteni kell a kívánságot, ha nem lehetetlen, de itt figyelembe veszik azt is, hogy pusztán az élet örömeit vagy a lélek épülését is szolgálja-e a kívánság.

– Válasszunk csillagot… – mondta halkan Pepita Ofélia, majd lehajtott fejjel hozzátette, súgva: – Én már választottam.

…És véletlenül összeért a kezük. Egy kajüt mellett Fülig Jimmy komor árnya figyelte őket.

Ekkor, mint valami jeladás, felharsant Londonból a dzsessz. Az idő kissé nedves volt. Olykor a ködpárák közül kicsillan a hold sugara, és pillanatokra, mintha ismeretlen fényforrásból vagy a víz mélyéből jönne, itt is, ott is, felragyog a tenger egy darabon. A rádióban elhallgat a dzsessz, és a szpíker bemondja, hogy a Westminster Apátság harangszavát közvetítik éjfélkor…

Halk hangon duruzsolnak itt is, ott is.

Ebbe a nyugodt hangulatba Wagner úr hangja rikolt bele, veszett papagáj módján:

– Ej nézd csak!… Becsületszavam dacára mondom! Ott az én öreg hajóm! My old Corporation! Ha ez tévedés, akkor itt vágatom el a nyakamat, és ne legyen Wagner a nevem, pedig szép!… Ott jön az elsüllyedt hajó!…

A következő másodpercben megélénkült a fedélzet!

A matrózok egymás háta mögött ágaskodva nyújtogatták a nyakukat, és bámulták a távoli, ködös óceánt… A süllyedő-emelkedő víztányér peremén, mint már régebben is, a messzeségben elmosódva látszott egy kis gőzös, oldalán bizonytalan fehér csíkok rémlettek, ahogy homályosan és küszködve halad…

– Kapitány! – kiáltott Mr. Theo Watsonra. – Miért nem utasítja a rádióst, hogy vegye fel az érintkezést a hajóval?!

– Már utasítottam! A hajó hívásra nem válaszol.

– De kedves Paramount Oceán Pictures barátom! – kiáltja természetellenes harsogással Wagner úr – hát egy vezérigazgató csak megismeri a hajóját! Az ott a Corporation gőzöse!… Azt én hordtam a nevem alatt!… Megismerem, mert biceg az egyik gőzcsavarja, és kettő nincs neki!…

– Azonnal fogja be a száját, maga részeges mamlasz – üvöltötte Theo -, mert áthajítom a korláton a tengerbe!

– Nagy kunszt! Próbáljon áthajítani a korláton a szárazföldre!… Hát nézze meg! Mostan a hold is rásüt! Az én hajóm… Ez a gőzös egy nagy csibész! Ez szépen feljött a víz alól! Ez egy jó pofa, úgy éljek! Nézd csak!… – És tölcsért csinált a kezeiből. – Halló! My old Piszkos Fred!… Hahó!

…Az emberek gerincén végigfutott a hideg, ahogy ez itt rikoltozva hívta az elmerült gőzöst, mely ott a holdfényben… ez tagadhatatlan: a Wagner Úr-ra emlékeztetett. Most eltűnt egy pillanatra, és a lesüllyedő tányér kerek szegélyénél ismét felbukkant a hold láthatatlan fényforrásának krétaszínű sugárzásában, oldalán elmosódott, fehér csíkokkal, egy rozogán siető gőzös, és…

És a némaságban, csoda hogy nem haltak bele mindannyian: mélységes, csengő-bongó kondulással megszólalt a Westminster-Apátság mélyszavú harangja! Kegyetlenül, könyörtelenül, egyre-másra kongatta az éjfélt, csupa rettentő furkósbot-ütésekkel e döbbent emberek agyvelejére, hogy kiloccsant tőle idegrendszerükből a rémület!

Már Mr. Theo sem szólt, és a kis gőzös lihegve küszködött a messzeségben… Csak jobban látná az ember… Nyugtalanságba dermedt, tátott szájú matrózfejek ámultak egymás mellett, és zengett-búgott a harang…

A Stanley Up To Date-re megérkezett a tengerek legfőbb ura: a pánik!

HUSZONNYOLCADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.