Piszkos Fred közbelép

– Halló! Mire vár! – hallatszott a szócsőből.

Piszkos Fred kézbe vette a kagylót, és beleszólt:

– Ne pofázzon állandóan, maga csirkefogó, mert feljövök egy szeneslapáttal, és végighúzom a képin.

– Freddy bátyám… – hebegte Fülig Jimmy – Maga… maga… él?

– Úgy látszik, hogy elhúzom még egy ideig…

Most feltűnt dr. A. Winter. Szenet tolt, és mangalicasima bőrén fénylett a verejték.

– Mozogjon, maga lajhár! – kiáltott a Kapitány.

Fülig Jimmy szomorúan állt.

– Eredj csak fel, ott inkább használhatnak. Hallod? – mondta Piszkos Fred.

Veszett dobogás, ordítás kezdődött fent.

Fülig Jimmy rémülten rohant. Uram irgalmazz!

Messziről, de egy torpedórombolót túlszárnyaló sebességgel rohant feléjük, egyenesen a luxusgőzös oldalának tartva… a pestishajó!

Szél süvített, eső csapkodott, és a megvadult legénység semmivel sem törődött többé!

És most következik Fülig Jimmy szereplésének hősi eposzba illő része! Szoborfehér volt, és benne is tombolt a pánik! És arra gondolt, hogy mit tesz most egy tiszt, aki jogosan hordja a bőr lábszárvédőt? Fülig Jimmynek eszébe ötlött, életében először, a “kötelesség” szó. Előhúzta a revolverét:

– Aki a csónakhoz nyúl, azt lelövöm!

És következett a harc. Rövid, de elkeseredett…

…Egy matróz hanyatt bukott, bezúzott arccal! És következik három-négy lövés… tágult a kör.

Kaszál az ökle… De nem tarthat soká… Feléje zúg valami a magasból. Fejbe találják… Elterül…

…A szél búg, rekedt hangok ordítoznak, és a legénység nagy része már csónakban himbálódzik a vizen… Menekülnek. A halál elől! De ni, éppen a leghangosabbak maradtak! A Tüskés, a Bőkezű…

Mi ez?… Fülig Jimmy szédelegve előbbre jön, és kimerülten egy szekrénynek dől, de a goromba bútor idegesen ráförmed:

– Nem megy innen?! Mit tehénkedik rám?! – és odább sétált: – Nézd csak!

Ez sok. Fülig Jimmy térdei megroppannak.

…Mr. Theo arra ébredt, hogy feje Lilian ölében van, és a nő egy nedves kendőt szorít a zúzódásra.

– Mi… Mi van… a hajón? – kérdezte.

– Lázadás. És most már szedje össze magát.

– Mi baja? – kérdi, mert Lilian liheg.

– Kicipeltem a kabinból, és nehéz volt… Na!

Mr. Theo megcsókolta. És ott a zűrzavarban csókolództak egy ideig. Ki hallott még ilyen őrültséget?

Én. A szerelemnek nevezett önkívületi állapot jellemző tünete ez a határtalan, indolens önzés. Két ember függetleníti magát időben és térben mindentől azért, hogy mondjuk tűzvészben, az égő ház tetején, addig is, amíg odaérnek a tűzoltók, csókolódzzék egy kissé.

Néhány pisztolylövés dörren… Mr. Theo kisiet. Sötét van. Lövések villannak. Valaki felordít!…

Az ítélet-végrehajtó most erélyesen kiszól a kajütje ablakából:

– Csendet kérek! – És a párkányra csap.

– Becsületszavamra, milyen igaza van – jegyzi meg valahonnan a láthatatlan Wagner úr kísérteties hangja. – Ez így megy minden éjjel. De majd jön Sztrovacsek, az én brutális barátom, néhány elsőrangú pofonnal, és akkor csend lesz… Aludj szépen, Arnold. Itt vagyok…

“Úszó őrültekháza!” – Ezt gondolta Theo. Majd később szabályos, harcszerű kúszással felkereste a rádiófülkét. Közben egy előretolt alak valóságos sortüzet ad le rá a közelből. Férfihang hallatszik bentről. Éppen leadnak valamit… Most csipogás… Itt van Wagner úr is!

– Halló… – mondja a rádiós. – Ismétlem: Stanley Up To Date! Stanley Up To Date. Kérem, adják le a következőt lapomnak: “Teljes gőzzel haladunk a cél felé. A. Winter…”

Mr. Theónak fejébe száll a vér! Hát mégis férfi ez a firkász?!… Most megvan! Benyit…

Wagner úr a nadrágja szélét fogja, és a falhoz dőlve alszik.

– Köszönöm – mondja Lilian a rádiósnak. Most észreveszi Theót. Elsápad, és a szája megremeg… A milliomos nevet, de szintén egész fehér.

– Igen! Én vagyok A. Winter! – vágja oda Lilian. – Maga kezdte ezt a harcot!

– Ön nyert – mondja rekedten. – Eszközei minden gentleman felett biztosítják a győzelmét!

– Szemtelen! Érti?

– Elég, asszonyom… Nem érdekel az ügye! Rádiós! Adjon le vészjeleket…

A nő kezében megcsillan egy revolver.

– Fel a kezekkel!… – kiáltja…

És már felsikolt, és elájul nyomban! Lilian elvesztette a játszmát, mivel nem látta előre azt, ami a leglogikusabb volt: hogy Wagner úrnak (ki tudja, miért?) kedves az élete, tehát feltartja a két kezét.

…És ezt, sajnos, Wagner úr nem tehette akkoriban.

…Theo intézkedésére a rádiós vészjeleket ad, és Wagner porig alázva, mélyen alszik feltartott kézzel…

A hajó csupa önálló, egymástól teljesen független, sőt ellenséges részre oszlott. A végén Vaszicsék tüzeltek, a túloldalon Watson és cimborái, utánuk következett az autonóm Schwachta Szókratész, vagy Knapp úr (ahogy tetszik), aki továbbra is mint magánzó élt a kabinjában, és időnként vaktában leadott egy lövést valamerre. Ez itt most a helyi szokásokhoz tartozik…

Semleges különítményt képeztek még: Sir Maxbell, aki olykor kidugta fejét egy hordóból, és Brusier, francia fizikus, aki eddig nem szerepelt a regényben, és a továbbiakban sem fog már, mivel a tengeri betegség ágyhoz kötötte az út eleje óta. Őróla most már késő volna külön megemlékezni, és nem is fontos.

A fedélközt Mr. Theo, a futballbíró, a szerelő meg a műötvös tartották megszállva, és néha itt is, ott is feltűnt egy hosszú, keskeny szekrény, gyalog. Erre mindenfelől nyomban tüzeltek. Később a szekrény kék bútorrokona is jön, szintén mezítláb.

Gustav Bahr a szekrény tetejét akarta kinyomni, és ehelyett felemelte azt alapjáról, amitől a lába kiszabadult. Mit tehetett volna különben elhagyatva?

Egy nap különbséggel, a korpulens, kék rokon, Livingstone is megjelent, hogy e példátlan külsővel fokozza a teljes fejetlenséget.

A kórboncnok és Pepita Ofélia ezalatt úgy-ahogy kormányozzák a hajót, és ennek következtében a Stanley Up To Date olyasformán fest az óceánon, mintha hetykén félrecsapott kéménnyel most jönne a csapszékből.

Wagner úr e nehéz órákat a műtőben töltötte, ahol lefeküdt az asztalra, és aludt vagy énekelt. Később Schwachta Szókratész kis híján megoperálta. A homlokáig szénporos A. Winter volt a páciens, akinek a lába fájt, és az orvoshoz fordult.

– A. Winter vagyok, és itt egy ekcémám volt hajdan – közölte Wagner úrral, akit elsősorban talált a műtőben. – Szeretném ha megnézné, kolléga úr…

– Kollégája a hóhér – felelte Wagner úr. – és várja meg, amíg idejön!

Ezzel elaludt.

Bumm!… Egy golyó ütötte át a deszkát. Bum! Bum!… A. Winter a szék alá ült, és nem értette, hogy Wagner úr itt hortyog. Azután valóban jött Schwachta.

– Nem hiszem, hogy életben marad – konstatálta nyomban. – Vannak hozzátartozói? Üzen nekik?

– De kérem… Ez csak egy régi heg. Talán villanyozni lehetne?

– Rendben van – szólt lelkesen Szókratész úr, és a szeme felragyogott!… Levette kézelőjét. Istenem! A régi szép idők!… Bekapcsolja!… Zúgás… szikrák… Zene füleinek. Lehunyt pillával élvezte.

Bumm! Egy golyó átüt a falon. A. Winter csuklik…

– Köszönöm – szólt hálásan és reszketve A. Winter. – Az ön páciensei bizonyára hálásak voltak.

– Hát… Egy sem panaszkodott a villanyozásra kezelés után – feleli öntelten. Bum! Bum! Bum!

– Becsületszavamra – szólt idegesen Wagner úr, és felült -, ilyet még nem láttam. Egy műtőbe jönnek beszélgetni, mintha valami szekrény volna. Itt nem lehet aludni, ha állandóan ez a fecsegés van…

Ekkor becsapott a legújabb villám: kiderült, hogy a vizeshordókat valaki kifúrta éjjel. Nincs víz! Az ellenségek parlamenter jellegű vízhordói elosztják a szeszesital-készletet. Ez az egyedüli iható folyadék.

Déli 12.10-kor kiosztották az egyliteres fejadagot. Délután 1.05 órakor nincs többé ellenség a hajón! Mr. Theo, Watson és Vaszics vidáman félkaréjban ültek mind a fedélzet közepén, érzelmes dalokat énekeltek, szájharmonika- és gitárkísérettel.

Ismétlem: déli egykor osztották ki az egyliteres adagot, és délután ötkor Wagner úr kijózanodott!

…Negyed hatkor bús arccal körüljárt, és bemutatkozott sorban mindenkinek.

– Zaturek Manfréd vagyok – szólt halkan.

Ha Wagner úr nem volna markáns egyéniség e hasonlathoz, azt mondanám, úgy állt ott, mint Csipkerózsika százéves álmából riadtan, gyanakvó ijedtséggel, a Déli Sark táján. Búzakék szakállal!…

Idegesen ténfergett, és a szalonban egy napilapot keresett, mert szerette volna tudni, hogy hová fejlődött időközben az orosz-japán háború? Állítólag Csemulpónál készül valami. Később levelet írt a feleségének, melyben közölte, hogy jól utazik. Érdekli ez a kiállítás. Majd meglátja azt a repülő-gépest. Egész éjjel dinamógépeket látott röpdösni a levegőben, szárnyakon (!) sokáig! Ez persze a veronézertől lehetett. Attól mindig nyugtalanul alszik. Az ember ne egyen sok vacsorát. De főként ne akarjon repülni. Az nem adatott meg. Van telefonhírmondónk, szabadonfutó (kontrafékes!) biciklink, telefon, sürgöny, öngyújtó és fényképezés. Quo vadis? Mi kell még?

Nincs tovább, Edit, hidd el! Ha fejlődne még a technika, Isten lenne az emberből! És az ilyesmi ritkán vezet jóra. Egy rádium nevű dobozról (?) is álmodtam. Ha csak hozzányúltak, azonnal Londonból és Münchenből énekelt a veronézer. És zongorázott is ez a nehéz felvágott. Valami hülye cipelte őt álmában még négerek és kínaiak között is, és gyertya volt a kalapja mellett. És hemzsegett minden ezektől a kinematográfvetítőkről, és az volt a legszörnyűbb: Képzeld! A képek beszéltek (!) énekeltek (!) és csurgott az emberről a veríték és nem tudott felébredni. Soha többé nem viszek veronézert! Nehéz idők, drága fiam – írta még, mert egyre írnia kellett. – A mi korunkban minden esztendő duplán számít! De jó lenne 30-40 évvel öregebbnek lenni! Akkor nem ül majd az egész világ gondterhelten a telefonhírmondónál, hogy jaj, mi van Csemulpónál vagy a boxerlázadókkal? És most megint azt mondják, hogy Moszkvában (ez egy nagy orosz város) lázadást csinált valami Benin, vagy Levin, vagy Lenin, vagy tudom is én… De lehet, hogy azért e rosszkedv, mert kóstoltam egy kortyot. Te tudod, ez a babona nálunk a családban (ostobaság!), hogy aki egy kortyot iszik, az alkoholista lesz, és nem hagyja soha abba, mert mindnyájan szégyelltük, hogy a papa, ha ivott, hát dúdolt a lépcsőházban. És meleg volt, hát ittam egy kortyot. De hogy dúdoltam volna, azt nem hiszem. Remélem, te se. Még nem látom Pólát, úgy látszik, késik a hajó…

…És írt és írt, és a többiek daloltak, és Theónak jött a remek ötlete: öltözzenek estélyi ruhába!

Meleg volt, és sós párák szállongtak, tehát inni kellett mindenkinek, és így az ál-lord később, tudj Isten honnan, egy szigonyt szerzett, és eltorzult arccal űzte Pepita Oféliát. Ez kacarászva, sikoltozva futott, gitárral a kezében, egy-egy fordulónál szamárfület mutatott, vagy énekelt néhány víg stancát az ámokfutó bosszantására. Végül egy szekrénybe menekült. Hamilton belerúgott… A szekrény ezen csak kacagott.

Őlordsága erre elhozta szerszámait, és srófolt!

– Na, na!… – mondta a szekrény… – mit akar?

– Hallgass, piszok bútor, ma aprófát pofozok belőled! Ofélia, térj vissza! Megbocsátok…

Az ajtó nyílik erre, Hamilton tárt karral lép Oféliáért, és ijedten látja, hogy a Pacioci portását ölelte át.

– Fiam! – kiáltja ez, elhajítva gitárját.

Megrendítő pillanat! Atya és fiú szemben állnak.

– Kérlek, papa… – hebegi a fiú -, jó, hogy jössz. Nem találtam otthon a műtömőt…

– És a legközelebbi szabó a Déli Sarkon volt?!

Azért átkarolja a fiát, és sír egy kicsit, és szemrehányást is tesz, de végül nem bánja: sok szépet látott ezen a tanulságos tengeri úton, mert a szekrényben illusztrált lapok voltak.

Theo és Watson a büfépolc előtt isznak.

– Azt mondd meg, öregem… – kérdezi Theo -, mit akartál te… ezen a hajón?…

– Én, kérlek alássan… Szervusz… ex! Ez a te hajód… egy megvesztegetett mérnök miatt kettős bordázattal készült… És a fenék két bordázata között teli volt fegyverrel… No most te bezártad azt a kövér A. Wintert, és ő kihallgatta, amikor a bordázat között elrejtett fegyverekről tárgyaltam. Ott bújt el ő és az újságírónő is előlünk. És Fülig Jimmy meg a barátai megtudták a nőtől a fegyverek dolgát. És ezek a Vörös Vaszics martalócai, nagy titokban, éjjel a vízbe dobták a fegyvereket!… Akkor kezdődött Vaszics legényei meg az én embereim között a hecc! Elintézték egymást néhányan.

…A sötét tenger felett jégmadarak íveltek ferde siklással. Theónak kapart a torka. De nem ivott. Most van az utolsó alkalom! Pepita Ofélia énekelt, táncolt, ivott és nevetett, mint egy rekordsebességre felfokozott, áramvonalas Puck a Szentivánéji Lázálomból.

Livingstone kövér arcába úgy belesüppedtek a szemek részegségében, mint egy utolsó negyedét görnyedő holdkaréjon. Valahonnan előkerítette a portássapkáját, és abban ült, hízottan, ónszínűen, üveges tekintettel.

Theo lassan elosont a kajütök árnya mentén. Valamit tenni kell! Hová robog ez az átkozott hajó?

Kissé ájuldozott a szomjúságtól. A fedélköz matrózfülkéjénél világosság. Az egyik legénységi szobában a Mócsing nevű néptanító külsejű és két ember, akiket sohasem látott a hajón.

– Ez az újságírónő ügyes.

– Igaz. A fő mégis az, hogy Fülig Jimmyt elintéztük – szólt az egyik.

Szegény fregattfőhadnagy!…

Bestia ez a Lilian.

A tömzsi ásít, és elindul az ajtó felé, ahol Theo áll. Eh, ha benne van, gyerünk!… Felkap egy széket, és máris lecsap a tömzsire, hogy mint a kő zuhan hanyatt. Buzgó Mócsing is egy ütést kap, és vérbe borultan hanyatt esik. Egymás torkát szorítva gurultak a hosszúval. Végül ez is mozdulatlanul fekszik.

A hármat megkötözi és legurítja őket a fenékbe. Gyerünk tovább… Lihegve oson a fal mentén. Egy pillanatra megáll. A futballbíró üvölt odafenn.

– Az semmi. Ide hallgassanak! Én híres akartam lenni! Volt egy találmányom is! Ez a lényeg! Mint futballbírónak egy volt a célom: Korrektség! Elfogulatlanság! Fegyelem! és még sok más…

Ebben a pillanatban jött Schwachta Szókratész.

– Senki se hagyja el a hajót, amíg a rendőrség jön! Lezárták a tengerszorosokat. Eltűnt egy fontos távcső! Mindenkit megmotoznak, ha Zürichben kikötünk!

…Közben a Vörös Vaszics Theo után osont, és leütötték egy karosszékkel. Mondmár Fülöpre is rászakad valami… Elájul. A fenékbe kerülnek.

Most a szerszámkamrához ért.

Hangokat hall… Odaszorítja fülét. Ez Lilian!

– A maga papája… cirkusznál volt?

– Igen. Nagyapi sokat mesélte – siránkozott A. Winter. – Anyukám volt az attrakció, egy bambusszal egyensúlyozott. Apus megtanulta, hogy könnyű legyen, ha emelik. Szóval anyukám egy bambusz végén kitartotta az apámat…

Theo kopogott az apró, kerek ablakon.

– Kérem… Menjen innen… – szólt ijedten Lilian, miután Theo kizárta az ajtót.

– Kedves, hogy így aggódik…

– Theo… – mondta a nő remegve. És kilépett.

– Megkötöztem őket – kezdte a vörös fiatalember csúfolódva -, és a fenékben…

…A nő hirtelen mellbe lökte, hogy beleszédült a szerszámkamrába, azután rázárta.

Theo fejjel rohant az ajtónak dühében…

A fedélzeten most kitört a pánik. Valakinek eszébe jutott, hogy nincs ennivaló. Miért hitte? Rejtély! Egy perc múlva izgatott tanácskozás kezdődött. Schwachta Szókratész kérte az embereket, hogy őrizzék meg nyugalmukat, és beleesett az esőgyűjtőbe, ahonnan kihúzták. Ne veszítsék el a fejüket, mondta, tengeren éhhalál ellen jól bevált szokás van. Majd elfogyasztanak egy utast. Matrózlakoma lesz!

Jajveszékelés és fejetlenség tört ki! Maxbell kért mindenkit, hogy ha rá esne a választás, úgy étkezés előtt balzsamozzák be. Amennyiben életben marad, akkor ez természetesen felesleges. A futballbíró felugrott az asztal tetejére, és ordított.

– Uraim – kiáltotta vadul. – Én feláldozom magamat… Na… Jaj! Várjon maga hülye! – (A türelmetlen Sigorszki ugyanis, amíg a futballbíró beszélt, megsózta a kezét, és beleharapott.) – Én tudom, mi a kötelesség, felajánlom a feleségemet!…

– Pfuj bíró! Hü-lye! Hü-lye!

– Ha egyszer úgy áll a dolog, hogy valamelyikünknek meg kell halni, igyunk egy kortyot – mondta Maxbell, és felhajtott egy fél üveg pálinkát, és ettől rajtaütésszerűen ájult részeg lett. Újabb pánik! Pepita Ofélia segítségért kiáltozott valahol… Odarohannak, és látják, hogy a művésznő a szerelőn térdel, és egy lábassal veri a fejét.

– Segítség! – sikoltotta – egyedül így nem bírom agyonverni! Hozzatok a fűtőktől egy lapátot.

Rohantak lapátért.

– Sokkal okosabb lett volna az expedíció helyett egy buta kis nővel beülni valami olcsó cukrászdába – kiáltja Maxbell. – Adjanak le vészjeleket! – És megkapaszkodott egy pózna felett függő kötélbe, és ott lógott vigyorogva. Amikor arra jött Livingstone portássapkában, aprópénzt nyújtott át:

– Adjon egy szakaszt a Picadillyig, és itt van külön, ezért adjon vészjeleket. Ne csináljunk ebből presztizskérdést – hadonászott röhögve Maxbell, és nyíltszíni tapsot kapott, mert visszakézzel inzultálta a futballbírónét. – A portás csöngesse le a hajót!… És a presztizst… azt… kérem… teljesen hagyjuk ki a játékból… Én a világ legnagyobb teleszkópján keresztül láttam azt a csodálatos, végtelen űrt, amit az ember a saját fejében érez, ha sokáig nézi a csillagos eget. Mert, igen tisztelt akadémiai aggtársaim, kit érdekel alássan a távoli fényévek végtelenje?!… Mi lesz itten a közeli fénytelen évek véges ügyével?… Itt a földön egyetlen fénypercet ellopni a haláltól. That is the question… hogy Shakespeare karnagy úr szavaival éljek; egyetlen nagy csillagászt ismerek, prof… Pepita Oféliát! Aki… minden este… a szívünk mellett áll és gitározik… My old Ofélia. Én… hatvanéves lettem innen-onnan. Különben mindegy, hogy honnan! Annyi lettem! – motyogta a tanár, és keskeny spirálisban törökülésbe süllyedt a pózna tövébe. – Az archimédeszi igazság… ez: Adjatok… ebben a végtelen ürességben egy fix lánytekintetet, hogy kimozdítsam magam a világba… Mert ez a világ… egy mozgóképpalota… az élet nem algebra, hanem hangosfilm…

– Igaz! Epurci move… – szólt a szerelő.

– “És mégis mozi a föld!” – bólintott Maxbell. De már akkor, ahogy dőlt a hajó, vagy ötszáz métert merült, hogy aztán a Mont-Blanc csúcsáig emelkedjék, és itt megpillantotta a fennsíkon Adrient, kit húsz éve nem látott, és szomorúan mondta: “ön Tibetből jön, ezt látom az iránytűmön, és ott tanult egy titkot, amitől maga ilyen fiatal maradt, és én ennyire megöregedtem.” A lány csak legyintett, és csillogott a szája és a szeme, és a Mount Everest jeges fuvallata meglebbentette világoskék szövetblúzát, amin súlyos, remek, szőke fonatok nyugodtak vastagon, puhán, és nevetett, olyan csengőn, mint ahogy a gleccser jege pattogzik szilánkokká, ha rátűz a nap.

…És most megjelent álarcban a dalai láma, de Maxbell röhögve mutogatta a leánynak: “Ez egy jó pofa, én régen ismerem! Evvel együtt voltunk bezárva a British Museum néprajzi osztályán! Most lopott valahol egy fennsíkot, és nem akar megismerni! Ez egy nagy csibész!” – Ekkor hallotta, hogy peng valahol! Hátralépett! A dalai láma vádlóan rámutatott, és ő elhűlt a rémülettől, mert érezte, hogy Pepita Ofélia a gyomrában áll és gitározik!…

A fedélzeten beteljesedett az óceánjáró utasainak tragédiája! Megették az utolsó darab kenyérhéjat, és egy órája forralták a szerelő bőrövét. Hiába! Mr. Szókratész merev mosollyal állt ott. Ostoba kísérletek. Itt tengerészlakoma lehet csak! És máris kiosztotta a külön e célra szolgáló kérdőíveket, amiket jó előre megkeresett a kapitány fülkéjében. Mindenki kitöltötte atyja, anyja nevét, állandó lakhelyét, foglalkozását, és az ív aljára mindenki odaírta a “Megjegyzések” rovatába, hogy amennyiben a sorshúzás révén elfogyasztják, úgy közli, hogy saját elhatározásából ették meg, erre senki sem kényszerítette, nem is befolyásolták…

– Jöjjenek vacsorázni! – kiáltott a futballbíróné.

– Még e pillanatban is az evésen jár az esze? – dörgött rá megsemmisítően Sigorszki. A futballbíró most kihúzott egy cédulát, és komoran szólt:

– Melyik önök között… a Schwachta nevű Szókratész?

– Hohó! Itt csalás történt. Én a maga nevét írtam fel. Tehát önt fogjuk megenni. Legyen erős.

– Idő! Bíró! – kiáltozták. “Szemüveget a bírónak!”

– Ki mondta, hogy hülye?! – lihegte a bíró.

– Húzok egy új kérdőívet! – harsogta a hóhér, és máris olvasta: – “Schwachta Szók…” Ez disznóság!

…És kiderült, hogy valamennyi cédulán a hóhér neve állt. Erre ismét kitört az általános dalolás…

…Körülbelül erre az időpontra eshetett, hogy Lilian kiszabadította a foglyokat. Megígértette velük, hogy nem bántják Theót, és ő maga is igyekezett elbújni valamerre. Benyitott a teljesen félreeső burgonyaraktárba, de egy kéz torkon ragadta Liliant:

– Theo! – kiáltotta – Theo, segítség!

– Én vagyok – súgta a támadó. És csakugyan Theo volt, akit a mindenhol előforduló Pepita Ofélia kiengedett közben.

Hiába is szépíteném: be kell ismerni, hogy ez a végsőkig gyötört, rettentően összevissza becsapdosott ifjú, ez most hm… Ez felpofozta a hölgyet! Ott a sötétben szótlanul, elszántan zajlott a csata… Azután lihegtek kétségbeesett daccal, elkeseredve, és csókolództak egy kicsit…

Aztán tovább folyt a kézitusa!

…Közben a fedélzeten kitálalták a szárazbabfőzeléket vacsorára. Az egyetlen velőscsontért közelharc folyt, és Pepita Oféliáé lett, aki jól bekente sóval és borssal, azután odaütögette a tányér széléhez, és csodálkozott, hogy törött üvegdarabok hullanak ki belőle. A hóhér sírva borult az asztalra…

Az egycsövű messzelátó volt a velőscsont!

És Milánó hullott ki belőle! Sőt Róma is, és Tokió! És a halálsápadt ítélet-végrehajtó vallott:

– Ez volt a titkom! A kockázatmentes derűlátás szabadalma! Legyen bár köd vagy eső, hó vagy gyomorrontás; a látcső végén látszik Tokió, Stockholm, Milánó, Bécs sőt Lucien Boyer is. A hazugság helyett diapozitívumoknak éltem!

– Uram atyám… – motyogta a futballbíró. – Micsoda borzalmakat ér meg az ember a tengeren…

– Ez történt a látcsővel… – folytatta a hóhér. – És most már ne ütögesse a tányérhoz… mindössze Athén van benne, és azt sem lehet kenyérre kenni. Most lelepleztek, és az vesse rám az első követ, aki még le tud hajolni, anélkül, hogy orra essék… tudják meg, hogy azért lettem Schwachta, mert egy hasonnevű hentesbolt előtt találtak Karnevál hajnalán, Knapp lettem, mivel egy fodrász örökbe fogadott inasnak, és Szókratész, mivel valaki meghülyült, és ezt a nevet rám sózta… Ezért az én nevem Schwachta Szókratész, Knapp és Achmed is a gyönyörű turbánviselet kedvéért, mert tizennyolc éves koromban bejártam Közép-Amerikát, egy operett címszerepében… Így lettem hóhér…

Nagy, nagy megilletődöttséggel aludtak ekkor már valamennyien és Schwachta Szókratész, Knapp vagy Achmed hunyódó pillákkal rágyújtott egy szivarra Sigorszki felsőzsebéből.

De rövidesen kihullott a szájából. Éjfél után egy óra volt. A hajó valamennyi utasa aludt. Theo és Lilian is, elgyötörten, összehajoltan, és egymást fojtogatva…

Az ég, mint valami végtelen dóm kupolája ragyogott a víz fölé domborultan, amelynek végtelen síkján csak a Stanley Up To Date rohant kissé cikcakkban és imbolyogva, mivel a kormánynál egész nap Pepita Ofélia állt és aludt…

Hajnalban ismét feltűnt a közelben a Brigitta, és a Főorvos vezetésével a kalózok megszállták a hajót.

“Most érünk Trieszthez, drágám – írta Wagner úr. – Itt a vámvizsgálat!”

HARMINCHARMADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.