Piszkos Fred közbelép

Theo Vasziccsal kilépett a kajütből.

– Hol harmonikáztak? – kérdezte az oroszt.

Vaszics helyett másvalaki felelt. Hosszú sípfutam. Egy rácsos lámpa lengett, csapkodott veszett zörgéssel.

A szél átsüvített a hajón, és feltűnt a morajló tenger rézsút emelkedő lapja, véges-végig fehér, harsogó tarajok özönlésében. A Stanley Up To Date csikorogva megdőlt.

Watson is sápadt volt. Akár van kísértet, akár nincs, pánik fenyeget. Ez bizonyos.

Most másfelől hallatszott a fuvallat. Egészen halk, leheletnyi, zizzenő sípfoszlányai egy harmonikának.

– Ez nem lesz így jó, kapitány – dörmögte valaki.

– Keressük, emberek! – mondta Theo. – Itt csirkefogásról van szó, és pofonok következnek.

De jól tudta, hogy ezt nem hiszik. Theo a hajófenékben kutatott, Watsonnal együtt. A. Winter rejtélyét is itt nyelte el a fenék.

– Itt nem bújhat el senki – szólt Watson. – Úgy szoktam a rakodást intézni, hogy ilyesmire ne legyen mód.

Theo a földre pillantott véletlenül. Meghökkent. Egy könyv! Most már Watsonnal sem merte közölni egyes észrevételeit. Ügyesen felemelte a földről, hogy a kapitány ne lássa, és zsebre csúsztassa gyorsan.

Egy harmonikafutam… Azután veszett lábdobogás felettük. A matrózok rohantak a hajó orrába. Üldözték a láthatatlan harmonikázót.

Semmi! Pedig innen jött a hang.

– Menjen mindenki lefeküdni – mondta Mr. Theo. És ő is a kabinjába ment. Üres lett a fedélzet. Az eső alig szemerkélt. Mr. Theo egy lámpánál megnézte a könyvet. Még jó, hogy ő találta meg.

Az ördög látott ilyet. A fedelén ez állt:

HARMONIKAGYAKORLATOK

És alatta tollal: “Gustav Bahrné”.

Csak állt és nézte. Mi lehet?… Van kísértet? Mégiscsak lenne valami?… A saját kabinja előtt állt, és egész világosan hallott egy halk futamot. Éppen az ő kabinjából!

Egy ugrás és benn volt…

Lehet, hogy végül hinnie kell a kísértetekben?! Senkit sem látott. De a földön egy szájharmonika. A szoba közepén, ahol öt perc előtt még nem feküdt a hangszer. A szekrényt belülről bágyadtan kaparászták. Gustav Bahr még él? Ezt nem hitte volna!

– Járt itt valaki?…

– Uram… Borzasztó…

– Vegyen erőt magán!

A tanár siralmasan súgta:

– Honnan?…

Mr. Theo kisurrant. Hát most majd utánanéz!

Érezte, hogy ott kint az éjszakai hajón rátalál a megoldásra. Kivette a revolverét és megnézte. Pedig már ő is sejtette, hogy itt revolverrel nem lehet harcolni. Most megérintette valaki a karját, és egy hang súgta:

– Jöjjön le a hajófenékbe…

Nő volt! Megfordult, de addig már elsuhant. Most! Most érezte, hogy valami megoldás jön. Valami félelmetes, de valószerűségénél fogva megnyugtató. A sötét, ázott fedélzeten végigsietett, és lement a fenékbe.

Ijedten hátrahőkölt nyomban, és eltakarta a szemét.

Valahol fent, egész magasan, váratlanul fény gyúlt ki, és egyenesen az arcába világított, hogy elvakította.

– Maradjon ott, ahol van! – mondta egy halk, de értelmes női hang a gazdátlannak tűnő fényforrás mögött. – Ha jelt ad, vagy megmozdul, nem talál meg soha!

– Nem fogok mozdulni, de oltsa el a lámpát. Idegesíti a fény az arcomat, és megláthatják fentről.

A fény kialudt.

És abban a pillanatban a fiú kezében megcsillant a készen tartott lámpa, és egyenesen oda világított, ahol az iménti hangot hallotta.

…Lilian Hiller ült ott fenn, gumikabátban.

– Maga… maga rendezi… ezt az ostoba komédiát?!

– A komédiát maga rendezte – szólt a nő, és helyreállt lelki egyensúlyát jelző pimaszsággal harangozott ott fenn, két csinos lábát lengetve.

– Kérem, itt a raktárban tilos a dohányzás! – szólt erélyesen Theo. – Ön meggyújthatja az egész hajót!

– Az sem volna csoda. Naponta hajszolnak, mint egy vadat. Kész szerencse, hogy a férfiaknak nincs eszük. Ön természetesen kivétel. Magának sincs esze, de nem férfi.

– És miért, ha szabadna tudnom?

– Mert fenyeget egy védtelen nőt.

– Mondja kérem, miért csinálja ezt a szájharmonikázást?

– Ha becsületszavamat adom magának arra, hogy nem én harmonikázok, akkor elhiszi?

– Nem.

– Hát akkor becsületszavamat adom. És amennyiben nem hiszi el, úgy megsértett. Nem én szájharmonikázok, de tudom, hogy ki szájharmonikázik, és nem árulom el.

– Szereti?

A nő letámasztott tenyérrel két kezefejét térdhajlásai alá feszítve üldögélt ott fenn a magasban, és csücsörítette a száját, hangtalan fütyörészéssel. Theo legszívesebben felpofozta volna ezt a szemtelent.

– Azt kérdeztem, hogy szereti-e?! Feleljen az embernek!

– Hogy ordít!

– Szereti?

– Ki szereti, ha ordítanak? Eltűröm, mert így hozza a helyzet, ha egy védtelen kísértet és egy neveletlen milliomos találkoznak.

– És ha szépen kérem, hogy mondja meg: azt az illetőt szereti, aki harmonikázik?

– Nagyon.

– Miért jött a hajóra titokban? Hiszen meghívtam!

– Maga teljesen modor nélküli kijelentéseket használt rólam, a fülem hallatára! Esze ágában sem volt felvenni a hajóra.

– És ezt nekem mondja?! Hát nem könyörögtem?

– Akkor már nem szállhattam a Stanley Up To Date-re. Pedig akartam. Elsőrangú rablótámadást rendeztem, de ki tehet arról, ha bérencem, ez a szenvedélyes amatőr, rablónak álcázva úgy szájon kapta, hogy kegyed elájult, mivel tejfölből van és selyemcukorból.

És cigarettára gyújtott. És harangozott a lábaival.

A nő káprázatos pimaszsága olyan hatalmas szuggesztív erővel hatott, hogy szinte képtelen volt szólni.

– Szóval ön bérelte fel a támadóimat?

– Pardon… Én a saját támadóimat béreltem fel. Köztük sajnos a második tisztjét, akit Nyakig Jimmynek hívnak…

– Nem Nyakig, hanem Fülig!

– Lehet. Ha befejezte anatómiai előadását, hadd folytatom. Most hogy szálljak fel a hajóra, amikor minden pillanatban elárulhat ez a… Szemig Elek.

– És nem mondaná meg, hogy kicsoda ön?

– Gustav Bahrné.

Ez erős volt! Pedig hát folyton ezt mondták, és egy könyvet is talált, és ennek ellenére főbekólintotta a hír.

– Ma… ga… Gustav Bahrné?

– Igen! Aki elől szökött. Ne vegye részemről szimpátia jelének, ha ez nem sikerült önnek!

És most igaz könnycseppek csillantak meg a szemén, és kitárta karját ott a magasban, mint egy boldogtalan légtornásznő a trapézen, támasz nélkül. – A férjem után jöttem! Gustav! Akit sem a spiritizmus, sem a tudomány nem bírt visszaszerezni…

Mr. Theo egy pillanatra kissé szégyenkezve lehajtotta fejét, és ez a pillanat úgy látszik, elég volt a kétségbeesett hölgynek arra, hogy a férfi fejére essen.

Mr. Theo összeverte az arcát, fejét a ládák között, de felugrott és megmarkolta az elsuhanó Lilian vékony vállát. Szövet reccsent… szakadt valami, egy pofon hullott. Theo nem eresztette!… Rántott egyet. Egész közelről érezte a kölniszagú lihegést:

– Eresszen… Kérem, eresszen… – súgta reszketve. – Én elárultam magamat… önként, mert láttam, hogy előhúzza a revolverét, és rettenetesen megijedtem… hogy öngyilkos lesz…

Miért hitte ezt el nyomban? Nem volt öntelt férfi. És mégis tudta: ez a közveszélyesen hazug kis hölgy igazat mondott.

– És a szájharmonika?

Felesleges volt folytatnia. Valahol a sötétben, mintha egy halk lélegzet kapna visszhangot, egészen légies nesze zizzent egy harmonikafutam kezdetének és azon nyomban elhalt…

A fiatalember másodpercnyi zsibbadt ámulása közben Lilian ügyesen kirántotta csuklóját, és eltűnt…

…Hajnalodott, és lassan botorkált a lépcsőn. A fedélzet már néptelen volt. Elhatározta, hogy tapasztalatát nem közli senkivel. Még önmagával sem tudja megértetni mi volt, amit tapasztalt? De hová a csudába tud eltűnni egy pillanat alatt, hogy nem találni?

Erről a nőről csak egyet tudott most már csalhatatlan bizonyossággal megállapítani. Azt, hogy ő szereti. De őrületesen… A nőnek sem lehet közömbös, mivel szemtelen, pimasz és goromba, mint egy pokróc. Őlordsága kabinjához ért… Valamit dörmögött magában.

…Watson fülkéje. Ez a csinos, fiatal kapitány rossz akvizíció volt. A bolondos, örökké bajt kereső Fülig Jimmy, továbbá a félszemű, de sosem félig részeg Vaszics nélkül nem sokra ment volna. Ezt lássuk be férfiasan…

Ritkás esőcseppek csapódnak az arcába, és figyel. Kissé ideges… Rosszul működik a szív errefelé… Valaki azt mondja halkan Watson fülkéjében:

– Halomra dönti minden számításunkat, ha Quebra nem jön elénk!

– Attól nem félek – mondta egy másik hang. – De ez az átkozott harmonika elronthat mindent.

Hohó!… Mi ez?

Kopogtatott és belépett. Szinte kiesett az ajtón ámulatában.

Ördög és pokol! Watson egyedül volt a kabinban!

Hol van az, akivel beszélt? Elbújni itt nem lehet.

– Parancsol, uram? – kérdezte hűvös udvariassággal, a szokott kirakatbábu-mosolya kíséretében Watson. Theo erőt vett magán.

Ösztönösen érezte: helyesebb, ha nem említi, hogy hallott valamit. Mit kezdhet a nyílt tengeren, ha színvallásra készteti Watsont.

– Aggasztónak tartja a legénység hangulatát! – Eléggé…

Hová tűnhetett, akivel beszélt?

– Remélem, nem lesz több meglepetés.

De tévedett. Amikor Fülig Jimmyvel közölte, hogy a kapitány és a legénység terveznek valamit, váratlanul megjelent a rádiós.

– Egy hajó vészjeleket ad. Kazánrobbanás érte!

– Teljes gőzzel odasietünk! – kiáltotta Theo. – Mi a neve a hajónak?

– Na Mi Újság, Wagner Úr?

HUSZONHARMADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.