Piszkos Fred közbelép

A hajó kikötött Tsiuiban.

Éjszaka Fülig Jimmy a partra csempészte egy csónakban Gustav Bahrt, és diszkréten jelentette Mr. Theónak, hogy a tudós a missziósházig jutott ügyesen.

Most kiszálltak. Délfelé járt az idő. A parton teljes számban megjelent a bennszülött emberevő törzs, élükön a főnök, egy ünnepi alkalmakra tartogatott pompás habverőbe öltözve, bal kezében a főnöki méltósággal apáról fiúra szálló ébresztőóra, jobbjában a törvény sérthetetlenségét jelképező redőnyhúzó, a három cilinderrel!

Nagy nap!

A varázsló, ki egy kemény ingmell és egy fél gyertyatartó révén valóságos állam lett az államban, mélyen meghajolt.

A főnököt Ödön névre keresztelték egy misszión, és a varázslóra mutat, mint előzékeny artista, ha partnerére hárítja a tapsot. A törzs zsibongva nézelődött.

Sir Maxbell jól tudta: ez az ő napja! Minden szem figyeli. Előrelépett, és a bennszülöttek nyelvén így szólt:

– Keresni, hivi-hivi – (fehér földrajzkutatót jelent) – nektek, nálatok eltűnést gazi-hazi hozzátok, tőled bisunga orang mami-hami!

És kissé büszkén körülnézett. Ödön, a kannibál főnök vállat vonva mondta Watsonnak, korrekt angolsággal:

– Ez hülye, nem? Öreg urakkal előfordul az óceánon.

Kiderült, hogy csak egészen agg kannibálok emlékeznek még e zavaros karattyolásra, melyet a kecskeszerű idegen használ. Viszont, ha másképp nem tud beszélni, úgy ők majd lehívják a kilencvenéves nyugalmazott szakácsot, hogy tolmácsolja a gyengélkedő idegen szavait, mivel ők csak angolul értenek, de hát sajnos, ez távoli sziget, ahová lassabban ér el a kultúra.

– Emberek! Egy kutató él itt nálatok, akit a civilizáció visszavár – szólt Lord Hamilton. – Érte jöttünk.

Ödön, a kannibál vállat vont.

– Szívesen átnézem a húsz év előtti étlapokat, amikor még nem kellett tagadni, hogy emberhúst eszünk, mivel az őszinteséget kívánták. Pillanatnyilag azonban nem él közöttünk európai. De szolgálhatunk egy félkarú hinduval, aki tizenöt éve érkezett, azóta állandóan eszik, és nagyon titokzatos egyén, mert senki sem tudja, hogy miért nem rúgjuk ki innen?

Mi van?!…

Fülig Jimmy összenézett a milliomossal.

– Ember! Gondold meg! – kiáltotta Theo – nem emlékeztek egy alacsony, kövér tudósra??!

A főnök megnyalta a száját, és többen is nagyot nyeltek.

– Régebben sűrűn járt itt ilyen népség – felelte Ödön, a kannibál. – Évek előtt sülve-főve megfordultak itt a tudós urak, de újabban nem járt nálunk egy sem. Hallgass rám, és vidd el, uram, a hindut, mert az sokat eszik, és mégis sovány ahhoz, hogy nyoma vesszen vacsorára. Van nekünk európai bennszülötteknek való csecsebecse áru. Ha elviszitek, szárított kókuszt kaptok, sőt gumit is, amiből a punktroller nevű előétel készül.

Mr. Theo Fülig Jimmyvel együtt besétált a szigetre. Az őserdei úton állott a régi missziósház, és a ház előtt, alig háromszáz lépésnyire az expedíciótól, ült Gustav Bahr szomorúan és borotválatlanul.

– Uram! – ordította Mr. Theo. – Megtaláltam!

– Hol van maga attól… – legyintett búsan a tudós. – Talán valami nyomra akadt? Vagy itt akarja világgá kürtölni, hogy megtalált, miután ideszállított repülőgépen?

– Hogy értsem ezt?

– A bennszülötteknek valami szomorú tapasztalatuk lehet. Azt mondták, ha engem itt megtalálnak, abból világbotrány lesz.

– Uram – mondta a kannibál Ödön, aki idáig jött -, megmondtuk ennek az úrnak, hogy nincs szükségünk olajkutatókra, menetjegyirodára, híradóra és fertőző betegségekre. Mi békében akarunk itt élni, és álomfejtő varázslóink szerint a civilizációról álmodni közeli útépítést jelent. Hajóra vihetitek a fehér embert, van itt egy heringes hordó, abba elfér, de ha nem, mi örömmel levágunk valamit belőle, azon ne múljon, de itt nem fedezheted fel.

– Beláthatja, hogy reménytelen…

Illetve csodálatos. De még szomorúbb, ami később történt. Eredmény is volt.

Az agg varázsló, akit lehívattak, azt mondta Arthur Maxbellnek, hogy emlékszik még a megszökött hideg vacsorára. Szívesen ad felvilágosítást, mert a kecskeszerű, bágyadt idegen zsebében lát egy evőeszközt. Már máskor is tapasztalta előzékeny sülteknél, hogy nyers állapotban mellékelik a ruhájukhoz tűzve ezt a Wattermann nevű fogpiszkálót. Milyen kár, mondta még, hogy Worcseszter-szószt vagy törött borsot nem tűznek zsebeik mellé. Ám a kor halad, és a technika vívmányai között még ez is lehetséges idővel. Mivel megkapta a töltőtollat, elmondta, hogy ez a kis köpcös fogás egy kis hajóval járt itt, melyen már fogytán volt a készlet. Mivel azonban fél évig kellett volna maradnia, elhatározta, hogy a Tonga-szigetek felé indul, ahol egy Áramlás nevű nagy főnök várja, amely gyorsan elvezeti valamerre készleteinek kiegészítése céljából.

Gustav Bahr ezt a heringes hordóban hallotta, és hogy nem ütötte meg a guta, azt ma sem érti. Fülig Jimmy mérgében elsápadt, és Theo arcából is lefutott a vér. Itt valami szörnyű csalás van!

– A tudomány csalhatatlan! – kiáltotta Sir Arthur Maxbell. – Ahogy kiszámítottuk, úgy történt.

– Úgy van, uram – mondta Ödön, a kannibál -, és mi ezt szeretnénk elkerülni. Kicsiny szigetünkön előfordul, hogy megeszik a halott embert, ám jelenleg még az élők békében megvannak, és hadd éljen boldogan a szigetünk az ismeretlen távoli óceánon, közlekedés, verses drámák és dalárdaegyletek nélkül. Legutóbb nálunk járt egy kiváló tudós, aki rákot akart kutatni, mivel ez nagy áldása a kultúrának, és mi összeszedtük neki valamennyi folyami rákunkat, továbbá pisztrángjainkat, de olyan rákot nem talált itt, amilyet ő szeretett volna kutatni, és ezért nagyon lenézett bennünket. Ha nem lett volna olyan sovány és csúnya, mint e tiszteletre méltó kecskeszerű beteg itt, úgy megettük volna, hogy szégyenünknek ne maradjon nyoma.

Ezek után felszedték a horgonyt, és elindultak.

HUSZONHETEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.