Piszkos Fred közbelép

És ezzel viharsebesen indult a dráma!

Mr. Theo nem értette, hogy e vakmerő, bivalyerős és nyilván több róka furfangjával versenyképes Fülig Jimmy miért lép hátra döbbenten és zavart ijedtséggel a szemében, e közönyös arcú, szakadt sapkájú öreg tengerész elől? Bibircsókos, ráncos bőrét kicserzette a nap, és az is lehet, hogy vízhatlanná lett, a kérdés eldöntését kizárttá teszi a körülmény, hogy a Kapitány sohasem kísérletezett még arcát illetőleg vízzel.

Szakadt, fekete, magas nyakú, hosszú ujjú gyapjúinge, többszemélyes nadrágja kétségtelenül azonos évtizedes holmijával. De ha semmi sem árulta volna el azonosságát, a hüvelykujj-mozdulat, amellyel deres hajáról egy bökéssel hátratolta sapkaellenzőjét, és a rántás, amellyel, mint elegáns klubhotel tulajdonosa, úri kényelemben, hónaljig merült a nadrágjába, nyilvánvalóvá tette, hogy ez itt ama Piszkos Fred nevű, legfurcsább legendai alakja a világ kontinenseinek, aki Algírban, Celebesben vagy a Bermudákon, bármelyik csapszékben a törzsasztalához ül, aki tudja jelentéktelen hibáit is a világ minden hajójának, pertuban van a Sárga Tenger kalóztanyáinak kínai kiskirályaival és a Szigetvilág bennszülött varázslóival. Magányosan, mogorván örökké kóborol, és letűnt fiatalsága idejéből, úgy mondják, ásatag, úri szomorúságok rejtélyes, dermedt kövületei pihentek.

– Gyerünk… – mondta a sorhajóbicskásnak – rendes hajón szeretnék lenni. Ez itt csak tragacs!

– Látják, ez ért a hajóhoz! Ennek a mi hajónk rendes! A Wagner Corporation hajója! Az igen! Csak ragaszkodtak a hatóságok, hogy át kell keresztelni teljesen! És megígérted nekem, Fred, hogy jó hosszú nevet adsz! – Vigyorogva beszélt, gyorsan, és borízű hangja artikulálatlan vidám rikoltozásba csapott át. – Ez a Fred egy gentleman, ez mindent megígér! Azt akarom, hogy hosszú neve legyen… Olyan, mint ez a Stanley is Money!

– Hosszú neve lesz – szólt szinte engedelmesen a Kapitány.

Fülig Jimmy nem vette le szemét a Kapitányról. Kavarja ez itt most a dolgokat, vagy nem kavarja?

– Mért nem lehetett tudni, hogy a hajón van? Mi?! – kérdezte Fülig Jimmy.

– Mert újabban az a szokás fiam, ami az én időmben még nem volt – szólt borús hangon és a távolba nézve -, hogy San Franciscótól Honoluluig nem jön le a tiszt a gépházba, mert fél, hogy beolajozza a bőrkamásliját.

Fülig Jimmy úgy érezte, hogy elsüllyed szégyenében.

– Gyere, my old Piszkos. Ezekkel nincs mit tárgyalni! – szólt Wagner úr komoran, de váratlanul felderül. – Halló! Nézd csak! A Besurranó Brugger! Mi újság, te csibész?

És boldogan integette maga felé Honolulu térképészeinek elnökét, Dr. Jones Antihoppe urat, aki motorcsónakkal kijött Sir Arthur Maxbellhez, és távolabb beszélgetett most a tanárral. Elhűlten hallgatta Wagner urat, aki boldog mosollyal dicsérte, hogy mennyit röhögtek Dr. Jones Antihoppe tiszteletbeli konzulon, amikor ezt az ogyesszai Spielmann-kávéházban megverték a biliárddákókkal, mert mindig belenézett a másik lapjába.

– Mert ennek nem elég, ha hátulról ismeri a kártyát! – és harsogva, vidáman fenyegette: – Te most nagyon elegáns vagy nekem! Ez mindig szeretett hencegni!

– Hát, azt hiszem, Wagner úr – mondta Theo. – A serleg betelt!

– Tessék?… Adhat egy pohárral… Te nem iszol, Fred?… Mit lökdös?! Itt mindenki lökdös!

Wagner úr elindult, és nem értette, miért nem tudja eltenni a zsebkendőjét, azonban később látta, hogy Watson kapitány letépett fél kabátjával van dolga voltaképpen.

– Valaki… gyújtsa meg… a kalapomat… – szólt körülnézve. – És ha meggondolja, én fuzionálok, ha a maga vállalata, ez a Pacific Standard Oil Broadcasting Ocean akarja.

– Megírom majd az édesapámnak, hogy terjessze a közgyűlés elé. Könnyen lehetséges. – mondta idegesen Theo, és kezet fogott Wagner úrral, aki erre a nyakába borult és elaludt.

Leöntötték egy vödör vízzel.

– Ez jó a virágnak itt a gomblyukban – szólt hálásan. – Mielőtt elmennék, szeretnék önnel egy pár szót beszélni négyszemközt… Hopplá!

Theo ismét felállította hónaaljánál fogva, mint valami babát.

– Hát jöjjön, de csak egy percre.

– Hát nézze… – szólt Wagner úr. Hogy távozását jelezze, elővette fehér cérnakesztyűjét, és felhúzogatta, mint jobb részvényesek. – Ajánlom magának, hogy egyesüljünk, és ne is terjessze a papa népgyűlés elé, mert énnekem a politika sem kenyerem, sem italom… – A bal kesztyűt ismét lehúzta, mert egy lyuk következtében beletántorodott és felszaladt rá könyökig. – Kár, hogy nincs snapsz a hajón.

És énekelni kezdett.

– Ha mondanivalója van, akkor beszéljen, de gyorsan!

– Gyorsan… – felelte gúnyos, fölényes akcentussal. – Maga könnyen beszél. Szóval, ha okos, akkor az egész Metro-Goldwyn Royal Dutch Hajózás társul velem… Maguk nem találhatják meg a tudóst, mert ide ész kell…

Erre már dühbe jött Theo.

– Hát nézze, kedves Wagner úr…

– Most ne hízelegjen… – legyintett könnyed harsogással. – Ide ész is kell, és maguk nem találják meg, mert maguk nem szélhámosok! Azonban nekem… ilyet még nem hallott a világ – és csak röhög. – Becsületszavamra, ez volt a legszenzációsabb ötletem… Nagy titok… Adja nekem a fülét… Na, ne féljen, maga gyerek, csak súgni akarok… – Megfogta Mr. Theo fülét, és kis híján leszakította, mivel dőltében megkapaszkodott a fülben. – Figyeljen ide. Én magammal viszem ezt a Gusztáv kutatót a gőzösön… Eldugva! Ládában! Na?!

– Mi??!

– Ezzel a kis hajóval előbb megtalálom, mint maga, meg az összes fegyházviselt kísérője, mert ide ész is kell. Ha akarja a fúziót, este várom az irodámban. Egy “Szépen fizetek!” nevű penicilus hajigáló vendéglő a hivatalom… Legyen okos, vagy ahogy Lohengrinben mondják: “Gondold meg, Bajazzo, és kacagj!”

Ezzel véget ért a konferencia, és a vendégek távoztak.

Wagner úr barátságosan mosolyogva köszöngetett, és búcsúzóul még egyszer kedélyesen megfenyegette Sir Arthur Maxbellt.

– Ez egy nagy csibész – dicsérte a körülállóknak. – Dakarban kirámolta a sógora üzletét, és felgyújtotta. Szervusz, te vén betörő… Na, mit lökdös… Itt mindenki lökdös…

Lementek a csónakba. Wagner úr meggyújtotta a gyertyát kalapja mellett, és egy áriát énekelt arról, hogy az asszony ingatag. Abban a hitben, hogy a Rigolettót adja elő, a Yankee Doodle-t dalolta. Mellesleg kétszer lépett a csónak pereme mellett a tengerbe, és csak a bent ülők ügyessége mentette meg az életét.

Fülig Jimmy búsan mondta a dermedten álló Mr. Theónak:

– Vörös úr, itten most nagy tusa lesz. Mert ez a Piszok Alfréd megint kavarja, látom, hogy kavarja, pedig nem is tudom, mit.

– Ember! Nem szégyelli magát, megijedni egyetlen öreg embertől.

– Nem! Én bevallom: félek tőle. Mert ez nem ember. Öt éve sincs, hogy Alexandriában felpofoztam egy kisebb beduin törzset, de ettől félek. Mert ez maga az ördög.

Mr. Theo szélesen mosolygott.

– Ön, igen tisztelt uram, csak vihog ezen – szólt dühét az illemtudással vegyítve Fülig Jimmy. – Szeretném azonban, ha belátná, hogy felségsértés volt tisztára hülyének nézni engem.

– Ha így lesz, számíthat férfias beismerésemre. Jelenleg azonban csakugyan hülyének nézem.

– Ezt a véleményüket igen sok esetben megváltoztatták már rólam az emberek.

– Sajnos – felelte szomorúan Theo – úgy érzem, hogy ama kevesek közé fogok tartozni, akik állhatatosak. Én ugyan nem láttam sem a fejetlen kalózkapitányt, sem az emberfejű hajót, ennek ellenére én sem vagyok babonás, és a rongyos öregúr kevéssé aggaszt.

…A csónak a parthoz ért, és Wagner úr áriája tisztán hallatszott, és gyertyafényes kalapjának szabadalmazott lidércvilága is idáig ködlött imbolyogva, sárgásan, amint tántorogva énekelte, hogy az asszony ingatag.

A félszemű és féleszű Sigorszki gúnyosan dünnyögte a korlátnál, ahol könyökölt:

– Bagoly mondja az asszonyról, hogy ingatag…

TIZENKETTEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.