– Keresett valaki? – kérdezte Mr. Theo, midőn hazatért.
– Kereste a hóhér!
– Hallja! Hogy beszél maga velem?!
– Mr. Theo, igazán sajnálom, és szívesebben jelenteném, hogy Bernard Shaw kereste, vagy örömmel újságolnám, hogy itt volt Diana Durbin, a helyzet azonban mégis az, hogy kifejezetten a hóhér kereste önt.
– …Miféle hóhér keresett, és milyen ügyben?
– Ítéletvégrehajtó hóhér kereste, és remélem, hogy magánügyben. Csodálatos korunk sem tart még ott, hogy gazdag egyénekhez, hivatalos minőségben a hóhér házhoz járjon kivégezni. Villamosszék sem volt nála, csak egy bőrönd, melyben legfeljebb egy portable rendszerű, hordozható villamos zsámoly lehetne, viszont ilyent, úgy tudom, nem gyártanak.
– Maga a hóhér, Mr. Thorn! Szőrszálanként széthasogatja az ember szavait! Mikor keresett ez az alak?
– Tizenegy óra körül lehetett. Azóta itt ül és várja önt.
Mr. Theo besietett a hallba, és csakugyan ott ült a vendég.
Magas homloka filozófusokra, markáns arca ponyvacímlapok mesterdetektívjeire, nagyképűsége hatodrangú vidéki színészekre, rikító holmijai messziről érkező, dúsgazdag hentesáru-készítőkre emlékeztettek.
– Uram, nevem Schwachta Szókratész vagy Knapp, ahogy tetszik. Rendelkezésére állok.
– Ön az, aki folyton sürgönyöz? Mit akar tőlem? Én nem hívtam!
– De hallgatólagosan tudomásul vette levelemet, és ebben a hitben eladtam ön miatt a virágoskertemet, lemondtam nyugdíjamról egy szegény rokon javára, és minderről jegyzőkönyvet vetettem fel.
– Azonnal menjen a fenébe, mert kidobom!
– Well… Majd meglátjuk!
És elment. De nyugalom egy percig sem volt! Gustav Bahrnak fejhallgató kellett, hogy csendben élvezhesse a rádiót. Kétszáz dollár büntetés, mert a Vörös Vaszics megvert a lépcsőházban egy tisztiorvost, és este, mint a földreszálló Zeus megjelent személyesen Sir Arthur Maxbell, dörgő mély hangjával, figyelemre méltó külsejével. Matuzsálemszerű barna, ráncos arca, hófehér kecskeszakálla, szigorúan biggyedő ajkai, szürke cilindere, gondosan összecsavart barna esernyője, galambszínű, igen szűk és rövid felsőkabátja, roppant sárcipője, hatalmas gólyaléptei támadó lendületükkel, sokszorosan kihangsúlyozták roppant tekintélyét a földrajzkutatás tudományában.
Könnyedén kiismerte magát a sarkvidéken, és eljutott már a Csád tótól a Zambézi vízesésekig, nem tévesztve el az utat, iránytű nélkül, vadonokon át, pusztán földrajzi ismeretei alapján! Viszont e pillanatban káromkodott, mert három rendőr és egy kiskereskedő magyarázata ellenére, reggel óta bolyong San Franciscóban, amíg ezt a nyavalyás 45. utcát felfedezte. Pedig most iránytű is volt nála. Amikor a házigazda kezet nyújtott, rémülten hátratorpant.
– Tartsa meg a bacilusait!
– Uram, foglaljon helyet! – szólt Mr. Theo kissé hökkenten e bemutatkozás után.
– Mikor indulunk? – kérdezte felelet helyett Maxbell, és körülnézett kissé rosszallóan, talán mert elvárta volna, hogy a gőzös máris itt vesztegeljen a szobában.
– Elsősorban rendelkezzék, ha valami külön kívánsága van a felszerelés tekintetében?
– Okvetlenül! Ne felejtsen el sok száraztésztát vinni. Az Istennek sem kapni száraztésztát útközben.
– Milyen műszerre van szüksége? – kérdezte egyre idegesebben Mr. Theo.
– Cipőhúzóra. Az legyen, uram, ajánlom, mert én Amundsent ott hagytam a Spitzbergákon, amikor szétrepedt a cipőm. Igazi tudós vagyok, tehát magam főzöm a teámat, és leffentyűzettel működő, úgynevezett “cúgos” cipőt viselek. Különben minden műszert hozok, nem használok olyan eszközt, melynek nem magam ellenőriztem a gyártását. A tudomány csak akkor tudomány, ha csalhatatlan! Szeretném, ha ezt tudomásul venné.
Valahányszor a tudomány jelentőségét méltatta, az arca megsemmisítő szigorral meredt hallgatóira és csodálatosan túlméretezett mutatóujját elutasítóan és figyelmeztetően magasra emelte, miközben szemöldökeit annyira felvonta, hogy mindkét szeme kiduzzadt a széttáguló üregekből.
Mr. Theo felelni akart valamit, de Maxbell könnyedén legyintett.
– Nem érdekel, amit más mond. Egy élő ember állítása sohasem tekinthető egzaktnak. Nem állok szóba senkivel az ötvenedik halálozási évfordulója előtt. Ezzel azt hiszem, megbeszéltük a legszükségesebbet. A többit rám bízhatja, mivel csukott szemmel, műszer nélkül, akár egy ismeretlen földrészen is könnyen eligazodom. Jó napot.
És távozott.
Amikor később Mr. Theo bement a hálóba, találkozott Maxbell tanárral, aki nemrégen érkezett a fürdőszoba felől, és dühösen szitkozódott.
– Nincs itt egy inas, aki megmutassa az előszobaajtót?! Tíz perce vándorlok a lakásában, és nem találom a kijárást!
Maxbell-lel még sok baj volt aznap.
Éjféltájban, amikor a közvágóhíd kapusa meggyőzte, hogy nem ott lakik, mégiscsak taxit vett, és a sofőrnek bemondta szállója nevét: Metropol! Költséges, de biztos mód. Ilyet azután az ördög látott! A portás becsületszavát adja, a titkár megesküszik felesége és gyermekei életére, hogy itt nem lakik a tudós. No, de azután egy körtelefon kideríti, hogy a kiváló kutató lakása a Continentalban van. Így végre rövidesen célhoz ér. Bemegy a szobájába, ám ott egy szál bokavédő bandázsba öltözött ifjú hölgyet talál, akit nyomban kiutasít, és esernyőjének zord, tiltó jelképét, kerubinok módján, messzire nyújtja erkölcsi szigorában.
Nagy botrány lesz!
Sietve érkezik az ájult hölgy férje egy “Expander” nevű szobatornaszerrel, és buzgón ütlegeli a tanárt. A portás kideríti később, hogy Sir Arthur Maxbell a szomszédos szobában lakik, de nem itt, hanem egy emelettel feljebb. Többen is közreműködtek, hogy felvigyék a testileg-lelkileg megviselt tudóst.
A zsebéből kihulló iránytűt felszedte egy boy, és megőrizték az irodában.
Este megjelent Mr. Theónál a család ügyvédje.
– Egy kollégám érintkezésbe lépett velem ma, mert ön hallgatólag tudomásul vette valami hóhér ajánlatát. Figyelmeztetem, hogy veszélyes ügy. Fizetni kell majd. Miért nem válaszolt sem levélre, sem sürgönyre? Egyezzen ki.
– Szóval mondjak le a vagyonomról, különben pénzbe kerül?! – dühöngött Theo.
– Mondja azt, hogy igenis hallgatólag elfogadta ajánlatát, de nem úgy, ahogy ő képzelte. Magával viszi kutatóútjára, hogy ez is érdekesebbé tegye az expedíciót, és majd honoráriumot fizet neki.
– Uram! Már van az expedícióhoz egy portás, egy hóhér, egy műötvös, egy futballbíró, a felesége, a kórboncnokuk, egy félhülye inas, egy monoklis csavargó, egy szerelő, és én, aki kívülről tudom az összes modern slágereket. Délután szerződtetek egy műlovart vagy egy kanárioktatót, és holnap indulunk! Hahó! Maga nem jön?!!
– Őszintén szólva, gondolkoztam ezen – felelte az ügyvéd -, de a jövő szezonra halasztottam. Kérem, én azt ajánlom, ne vigye kenyértörésre ezt a Schwachta-ügyet.
– Rendben van! Visszük a hóhért, és szerezzen valahol egy elítéltet, akkor boncolás is lesz útközben! – És úgy bevágta az ajtót, hogy csak úgy durrant.
Délután a hóhér értesítette, hogy lehetőleg déli fekvésű kajütöt kér, és szeretné, ha a biztonsági előírásoknak eleget tennének, mivel egy megfelelő kézikönyvet vásárolt, és abból ellenőrzi majd a szabályszerű felszerelést.
Mr. Theo már nem ellenkezett. Azonnal telefonált a déli fekvésű kajütért, ő is beszerzett egy kézikönyvet, és Watson, az újonnan szerződtetett kapitány a kézikönyv alapján gondoskodott a kabin berendezéséről.
HATODIK fejezet—>>>