Elég volt néhány rövid kis hírecske, és a világ lázba jött. Csakugyan?! Mi is lett ezzel a Gustav Bahrral? Jó, hogy említik… Itt egy értékes ember tűnt el a leltárból, és senki sem szól, senkinek sem hiányzik! Hallatlan, kérem!
A tömeg szíve megmozdult! Valaki sínylődik a távoli óceánon! A szomszéd lakásban megőszül egy zongorahangoló, és senki sem törődik vele. Viszont az eltűnt kutatót a csendes-óceáni szigeten mindenki szívből sajnálja, mindenkit dühbe hoz a felelős tényezők hanyagsága, és a polgárok zöme úgy érzi, hogy rokona lett az elveszett kitűnő tudósnak. A polgárok szeretik, ha kitűnő egyénekkel rokonságba kerülnek. Természetesen nevetséges volna azt mondani, hogy küldjön a távoli ismeretlen szigetre néhány dollárt ennek a tudósnak.
És ez a fő. Értik?
A szomszéd zongorahangolónak küldhetnek tíz dollárt, tehát megtalálja a módját, hogy diszkreditálja az ilyen tolakodó nyomort! Az asszony ruhái, a gyermekek dohányzása, a zongorahangoló könnyelműsége (öt év előtt egy négyágú ezüst karos gyertyatartót vett a nagyanyjának) okai a bajnak. Legyünk őszinték: a zongorahangolót nem meri sajnálni, mert néhány dollárral segíthet rajta. Az emberi részvét éppen fordítottja egy kirándulásnak. Mennél távolabb fekszik térben a szánalom célja, annál gyorsabban és kényelmesebben eljut hozzá megértő embertársainak szíve!
És gyorsan másról beszélnek. Kicsi tragédia, közeli szegénység, tehát kínos. Ezért talál olyan hatalmas visszhangra minden roppant igazságtalanság. Roppant igazságtalanságokon nem lehet apró adományokkal segíteni, és ez fokozza a sajnálkozó egyének biztonságérzetét. A közügy mindenkinek kedvenc magánügye. De végre is egy ember baját, akinek a felesége idei zöldborsót vesz, amikor még ennyi és ennyibe kerül kilója, nem lehet közüggyé felfújni. És ha már itt tartunk, miért jár a leánya állandóan új selyemharisnyában? Miért nem teszik össze a pénzt?… Látja, ilyen emberek, mint ez a Gustav Bahr, ötcentes szivarokat szívnak… A sógornőm mondta, aki jól ismer néhány híres tudóst, mert kölcsönkönyvtára van. Az ilyen embereken, mint Hangoló Anton és családja, nem lehet segíteni… Látta, hogy a kisfiún szakadt harisnya van? Hát ez az!… Mindenki lehet szegény, de engedje meg, rongyosan azért nem kell járni! Annak nem muszáj lenni! Az unokafivérem sokszor együtt van minisztériumi emberekkel, mert jó társaságba jár, és azt mondja, hogy ez a Gustav Bahr mindig olyan rendes és tiszta volt, mint aki most jön egy skatulyából. Istenem, csak megtalálják szegényt! Tudja, hogy én meg az uram nem aludtunk egész éjjel?!
És sajnálják és ennek még gyűjtenek is esetleg, és ha majd előkerül, meggyanúsítják és pletykáznak róla.
De pillanatnyilag folytonos téma lehet a lapoknak Gustav Bahr. Egy főszerkesztő éppen vacsorára siet, és Guss, a politikai rovatvezető izgatottan útját állja. Másfél hasáb még üres, és lapzárta lesz nyomban!
– Nem értem magát, Guss! – mondja a főszerkesztő. – Írjon másfél hasábot arról a nagyságról, aki a kannibáloknál eltűnt!… Szörnyű, hogy egy ilyen világhírű festőművészt… hát kutatót! Ki a fene törődik vele!… Szóval ez magasztos ügye az emberiségnek, és miért nincs hír róla?… Kétségbeesett gyermekei sírnak utána… Maga lehetetlen fráter! Írja, hogy a testvére gyermekei sírnak, vagy a szomszéd gyerekek, de gyereksírás kell, mert anélkül nem ér semmit! Vagy kezdje így a cikket: “Gaston Bohrer! Van, aki e nevet nem ismeri?!” Mi az, hogy nem így hívják?!… Torkig vagyok magával, Guss! Elsején elmehet! Nem tud semmit, és mindig csak okoskodik!
No azután jönnek a belletristák. Ezek a malíciózusak, könnyen elmélkedők, és párhuzamot vonnak. Mindig és mindennel! Mondjuk a “Kakaóbotrány margójára” című publicista remekmű így szól:
“A tudós meghal a kakaó honában és az ügyvéd, aki tízezreket költ asszonyokra, megvesztegetett egy kakaó-szakértőt… Az egyik meghal, a másik még él, a kakaó miatt. Milyen különös kép: Két ember jelleme és köztük a kakaó, ez az egyszerű termék, amelyet mindenki a maga módja szerint készít el. Egyik az emberekért, másik az asszonyokért. De gustibus non est disputandum…”
(-blg-)
A másik egy kivégzett revolveres bankrabló esetéről meditál.
“A tudós a szívét viszi a kannibálokhoz és a rabló az ő kannibál szívét hozta a civilizációnak… Az egyik eltűnt, de a kultúráért vert benne a szív! A másik cinikus, cigarettával megy a kivégzésre. Ez is szív, az is szív. Lássák be végre a tényezők: Eppur si muove! És mégiscsak utána kellene járni!”
(Justinianus.)
A Tudományos Intézet esszéistája gúnyosan kiált a vasárnapi mellékletben: “Nem tudnak védekezést az elharapódzó ponyvairodalom ellen? Adják ki a széles néprétegek számára olcsón Gustav Bahr mindenki számára izgalmas művét: »Sextánssal a fényévek és sectorok imagináriusain át a kozmikus rendszer és az oceanobiográfia relációinak nyomában, a differenciális integrálrendszerben.« Ez beadná a kulcsot mindenféle cowboy- és kalandorregényeknek! És üdvös népnevelő hatása is volna.”
A népszerűség magasabb fokát jelenti, amikor a világhírű író életrajzregénybe kezd, és már nagyobb lépés a népszerűség felé az étlap:
“Marinírozott bárányfej tormával à la Gustav Bahr.”
De az igazi, a megfizethetetlen, a beteljesedett népszerűség: Egy sláger! Az első foxtrott sláger!
Ez a teteje!
Jönnek a görlök!
“The twenty Gustav Bahr Melody Sisters In the Bask.”
És eléneklik az ismert slágert, amelyben egy szép bennszülött leány minduntalan így sóhajt:
“Ágyő, kis Gustav Bahr,
Ágyő szép dzsungel-regény
Elválni fáj!
Mégis muszáj!
Mert mustár nélkül nem szeretlek én!”
És dansz következik.
Hát ez az! Most már itt az idő Theo számára! Erre várt!
És megszülethet a világszenzáció egy reggeli lap címoldalán:
A PACIFIC OCEAN TRUST ELNÖKÉNEK TUDOMÁNYSZERETETÉRŐL KÖZISMERT FIA ELHATÁROZTA, HOGY E KOR LIVINGSTONE-JÁT,
GUSTAV BAHRT FELKUTATJA!
Az egész világ megrendülten tekint e veszélyekkel teli hősi és magasztos vállalkozás felé! – (Legjobb az enyhén illatos “Brazol” borotvakrém! Brazol púder! Brazol selyemharisnya!)
A rádió előadást tart a nagy kutató céljairól, a szigetvilágról, a modern műszerekről, az óceánjárókról, a félvad pápuákról és általában a pénzintézetekről. 4.20-kor hanglemezeket közvetítünk. – (Egyen minden reggel Pauker-magvakat. Tízdekás mintacsomagok is kaphatók!)
A strand homokján üres üvegek hevernek, és címkéjük ezt hirdeti:
“GUSTAV BAHR NAPOLAJ”
És megafonok harsogják a kannibál fox-trottot.
Íme, az ember!
Így lesz a felfalt utazóból divatos fox-trott és nevéből napolaj-reklám, a strand porában.
Ecce homok!
No, de amíg egy expedíció eljut odáig, hogy elinduljon! Hogy ne legyen más feladata, mint behatolni az ismeretlenbe, legyőzni a halálos veszélyeket, bolyongni viharban fagyban, forróságban. Csupa gyerekség az előkészülethez képest! Öreg sarkutazók mesélik, hogy ha elviselhetetlennek látszott az örök jég, a szüntelen éjszaka, a fagydaganat és más nélkülözések kínja, valaki visszaemlékezett az útnakindulás előkészületeire, és ilyenkor megnyugodtak kissé, mivel úgy érezték, hogy aránylag mégis tűrhetőbb most a sorsuk.
Mr. Theo tervét illetően elsősorban a kisszámú, elsőrangú szakemberek kiválogatása látszott problémának. Hát ezért felesleges volt aggódnia. Az első hírre felhívta édesapja, hogy régi barátjának unokaöccsét figyelmébe ajánlja.
– Részt vett már expedícióban?
– Nem. Éppen ézért szeretne elmenni. Majd jó hasznát veszitek.
– Mihez ért?
– Elsőrangú műötvös. Az ilyet mindig lehet használni. Tavaly díjat nyert Csikágóban egy aranyozott névjegytartóval. Nem lesz sok baj vele, csak kímélni kell, mert kedélybeteg.
A legnagyobb lap főszerkesztője, aki az egész sajtókampányt vezette, okvetlen ragaszkodott ahhoz, hogy elvigyék az unokafivérét, ki elismert futballbíró, és nem lehet tudni, mire használhatják egy expedíciónál. A főszerkesztőnek igaza volt. Az expedíciónál csakugyan senki sem tudta, hogy mire használják ezt az embert? Másnap egy régebbi menyasszonyának apja telefonált:
– Mr. Theo, egy csekélységet kérek, amit ön nem fog megtagadni.
– Parancsoljon.
– Ugyan kérem, ígérje meg a következőket: ha feltalálja ezt a Gustav Bahrt, első szava a nagy tudósnak ez legyen: “A művelt emberiségnek üzenem: Mindenütt jó, de legjobb a Horchman-pneu és tömlő, ugyanott elsőrangú golyóscsapágy!”
– Ez képtelenség…
– Bebizonyított tény! Próbálja ki egyszer ezt a pneut és tömlőt, ugyanott golyóscsapágyat! Nem hiszem, hogy megtagadná ezt a semmiséget, azok után, hogy Ellen oly ritkán tagadott meg öntől bármit is.
Mivel Mr. Theo megtagadta a kérést, egykori menyasszonyának apja nem köszönt többé, és csúf pletykákat terjesztett felőle. A házmestere szerényen kérdezte, hogy elvinné-e a fiát, aki az Isten is expedíció számára teremtett. Vízvezetékszerelő, de ért valamit a kenceolaj-finomításhoz is. A házmester keresztülvitte: velük ment a vízvezetékes.
Lassanként elterjedt a környéken, hogy a milliomos kőszívű egyén, nagyképű, és olyan hűhót csinál ebből az expedícióból, mintha ő fedezte volna fel Columbust. Ugyan mi volna abban, ha a háziorvos apósát elvinné magával? Igazán szépen énekel, és egy kórboncnokot mindig lehet használni.
Úgy beszéltek erről a kórboncnokról, mint egy ügyes kis útineszesszerről.
Legtöbb baja azonban Gustav Bahrral volt a milliomosnak. Már elkészült a hatalmas, komfortos szekrény, melyben az elveszett tudóst magukkal viszik, és Gustav Bahr beköltözött, hogy akklimatizálódjék, mint a hídépítőmunkás, akit mesterséges, víz feletti keszonban szoktatnak a légnyomáskülönbözethez.
– Ki irányítsa az expedíciót?
– Természetesen – felelte a híres tudós – az illető nem lehet akárki. Egy Gustav Bahrt kell megtalálnia!
– Kit tart a legjobb földrajzkutatónak?
– Ezt a kérdést sértésnek szánta?
– Úgy értem, önt leszámítva.
– Hát kérem… – Elgondolkozott. – Az élők közül, sajnos, nem ismerek hozzám foghatót. Régebben egy Magellan, egy Diaz vagy Schweinfurt… De hát jelenleg, sajnos, be kell érnünk azzal a felfújt Nobel-díj-jelölt Sir Arthur Maxbellel.
– Nagyszerű! Azt hallottam, hogy zseniális ember!
– Igen. Gyönyörűen fest. Volt egyszer egy vitám vele, fél évig leveleztünk. Mert személyes találkozástól megkímélt a sors. A térképen, szerintem, két fokkal keletre tévesen vette fel Tsiuit. Bebizonyítottam, hogy nevetséges ostobaság, amit tett.
– Szóval önök nem is látták még egymást?
– Nem. Alig hinném, hogy kellemes a külseje.
– Vigyázzon!
A tudós gyorsan eltűnt a szekrényben.
Sürgöny.
“Hallgatólagos beleegyezésére, amellyel levelemet tudomásul vette, közlöm, hogy az esti vonattal érkezem. 45 éves nyugalmazott ítéletvégrehajtó, aki úgy érzi, hogy tartogat még számára valamit az élet.
Schwachta Szókratész vagy Knapp (ahogy tetszik).”
Dühösen összetépte. Millió dolga lett! Kérvények, beadványok, felkérés, sajtó és Gustav Bahr és megint Gustav Bahr, aki napról napra döbbentebben konstatálta, hogy milyen hihetetlen a különbség egy indiai nábob káprázatos palotája és a tartózkodási helyéül választott szekrény között.
Azután megindult az elképesztően groteszk és összefüggéstelen, lidércnyomásszerű események sűrű változata. Kezdte a nő: Charlotte Dusan, aki újabb prolongációban ropta estéről estére a Haláltánc című tüzes végvonaglását.
Jött!
Jött, mint egy fúria, rózsaszínű, fojtogatásra görbült karmokkal, ágaskodó platinakígyóival, egy Medúza, kockás tavaszi kosztümben.
– Nevetségessé akar tenni? Azonnal fújja le az expedíciót!
– De hisz a maga kedvéért teszem!
– Az én kedvemért ne csináljon reklámot!
Ájulás, orvos, sikoly, a lépcsőházban rekedt riportereknek Mr. Thorn szendvicseket küld, az elrohanó Charlotte Dusan szenzációs leleplezéseket ígér Mr. Theóról, melyek alkalmasak lesznek arra, hogy bojkottot szervezzenek az expedíció népszerűsége ellen.
A déli lapok ordító betűkkel hozzák a hírt, hogy a Pacific Ocean Trust legszebb luxushajóját Stanley Up To Date néven az expedíció rendelkezésére bocsátja. Az emberiség lenyűgözve áll e hatalmas szolidaritás előtt, amelyben politikán és világnézeten felüli treuga dei-ben összefognak kicsik, nagyok, közeliek, távoliak, európaiak, színesek és színtelenek. Egyetlen elvesztett tudósért! Itt nincs politika, Wall Street és reklám, ez nyersen maga a nagyszerű tény: Az ember az emberért! “Man for man!” – (Lefekvés előtt, felkelés és alvás közben legjobb az érett nyugat-indiai juhtúró!)
Ezután tíz dollárért a hentes kötényével és kosarával megkísérli, hogy elhagyja a riporterek sűrűjén át lakását. A kapuban visszavedlik Mr. Theóvá. Vesztére. Hatalmas Chrysler-kocsi áll meg a kapuban, és bordó szoknyában, a tömeg hangos tetszésnyilvánítása mellett nagy bajuszú, ideges maharadzsa lép ki, megemelve szalmakalapját.
– Van szerencsém. Nevem Baruch T. Livingstone, a Pacific Ocean Trust volt portása.
És átnyújt egy szakadt nadrágot.
– Mit óhajt? – kérdezi Theo, azt remélve, hogy felébred.
– A kötlevélből megtudtam a nevét. Ön telefon útján várakozásra késztetett, holott különben nem vártam volna fiamra, aki nadrágomat elvitte! Állásomból ezért kidobtak, és… Gyerekek, takarodjatok, mert rendőrt hívok!
– Ne folytassa! Felajánlok önnek ötven dollárt.
– Soha! A fiam felgyújtotta az agyamat. Elküldtem a szomszéd műtömőhöz, és tudja Isten, miért, egy távoli szigetre utazott, holott San Franciscóban igen magas fokon áll a szabóipar. Megértettem. Én is mindig a tengerre vágytam, csak az állásom tartott vissza! Szabad vagyok! Eladom az autót, kiházasítom a feleségemet, és talán későn, de nem elkésve a tengerre megyek, és önnek kötelessége gondoskodni rólam…
– Uram, utolsó ajánlatom száz dollár!
– Ön egy megevett kutató nyomait akarja feltalálni! Itt vagyok én! Expedíció portás nélkül ma már nem az igazi! Ha megtagadja kérésem, továbbra is ebben az ágyterítőben járok, ami kifejezett propaganda ön ellen!
– Százötven! Ha nem fogadja el, leütöm, és a tömeg összecsapódik ön felett.
Nem fogadta el. Mr. Theo leütötte, és a tömeg szavalókórusban kiszámolta. Kilencig feküdt a portás, de már hétnél felkelhetett volna.
Aznap még kétszer ütötték le, és egyszer Sigorszki kiverte a fogát egy riporterrel.
Azonban minden hiába.
Az utca főműsorszáma többször is megismétlődött! Jött a Chrysler-kocsi, és kiszállt a maharadzsa. A gyerekek már elnevezték “görl-bácsinak”, és tegeződtek vele, sőt cukorkát adtak neki. Valamit tenni kellett, mert az aktus mind botrányosabb lett. Mikor este kilenckor a szemközti épületállványon megjelent a portás Theo ablakának magasságában, kezében az ágyterítőt lengetve, a milliomos beadta a derekát. Elviszi az expedícióval, kabinja a kórboncnok és a futballbíró között lesz, valamivel távolabb az ötvös, mert ez kedélybeteg és nyugalomra van szüksége.
Tízkor este kitört a pánik!
Sürgöny érkezett, amelyben Gustav Bahrné közli, hogy jelenlétével emelni akarja az expedíció ünnepélyességét, látni akarja férjét élve vagy holttá nyilvánítva, legközelebbi hajóval jön.
Gustav Bahr közölte, hogy ez esetben az ő részvételére ne számítsanak.
– A közvélemény nem tűri – érvelt Theo -, hogy visszautasítsam az ön özvegyét.
– Uram! Lehet, hogy igaza van – felelt Gustav Bahr, aki most már úgyszólván állandóan a hatalmas kékszínű, fogasokkal ellátott keszonban tartózkodott. Ám a ruhafogasokon hentesáruk függtek. – De ha én meghallom szájharmonikázni az asszonyt, akkor az ön expedíciója sohasem fog rám találni, mert egyszerűen nem jövök ki a kabinból. Abban biztos lehet, hogy Livingstone-t nem keresheti senki sem Stanley gardróbszekrényében.
– Mit tegyünk?
– Induljon egy héttel előbb! Hivatkozzék a beálló nedves időszakra. Ha száraz lenne, arra is hivatkozhatna. Régi jó fogás a szakmában.
Így azután minden megváltozott váratlanul: indulás egy héttel előbb. A boldogult férj menekül özvegye elől.
És még nincs egy használható ember.
Na, akkor jött a használható. Az volt az igazi hecc!
Vaszics, a fél szemére vak orosz matróz érkezett látogatóba. Nagyon sovány, roppant széles állú, horgas orrú, zsoké külsejű egyén volt, lángvörös hajjal, hiányzó fél szemén plasztronnal. Sigorszki nyitott ajtót, és olyan pálinkaköd hömpölygött be az előszobába, hogy a félszemű lakáj megtántorodott, mint akit döfés ért.
– Mit óhajt?
– A gazdájával szeretnék négyszemközt beszélni.
– Lehetetlent kíván. Ha vendég van, Mr. Theo kiküld a szobából, és kettőjüknek mindössze három szemük van, viszont ha a titkárt hívják, azzal már összesen öt a szemek egyenlege.
A cingár vörös csuklott, és egy szelíd gesztussal elhárította a tréfás lakájt, aki erre belezuhant a paravánba, kidöntötte a rabicfalat, és leszállt a konyhában. Ezután Vaszics összeszedte magát, és méltóságteljes léptekkel benyitott a szalonba. De az ajtó kifelé nyílt. Honnan tudhatta? A két szárny azonnal beszakadt, úgyhogy Mr. Theo revolverrel rohant ki a hálószobájából.
– Mit akar?
– Mindegy. Csak édes ne legyen. Nem szeretem a likőrt. Nevem Vaszics, fedélzetmester voltam a Részeges Bálna cethalászhajón, de állás nélkül vagyok. A kapitány, egy brutális barom, kiütötte a fél szememet.
– Ön nagyon is gyenge a hajósélethez.
– Sajnos, ez igaz… Különösen most, hogy fél évet börtönben voltam, mert az a rabiátus fráter két pofonba belehalt.
– Szóval mit óhajt?
– Ha volna a házban vöröshagyma, nagyon megköszönném. Mert itt van a löncs ideje.
Mr. Theo lassan rájött, hogy ez a kis vörös ember megtévesztően gyászos külseje ellenére, igen kemény fából van faragva.
– Van már valaki – kérdezte a félszemű -, aki ért az ilyen kutatáshoz?
– Maxbell professzor, azt hiszem, vállalja.
– Elsőrangú lesz. Azért mégis kell valaki, aki ért az ilyen kutatáshoz.
– Alkalmaztam egy kitűnő kapitányt. Robert Watson.
– Hm… Még nem hallottam róla. De azért lehet kitűnő hajós. Bár nem valószínű…
– Maga tudna megfelelő embereket ajánlani?
– Hát éppen tudnék. Itt van például véletlenül San Franciscóban Fülig Jimmy…
– Az kicsoda?
A vörös megvetően mosolygott, és fesztelenül a falnak akart támaszkodni tenyerével, de leszakította az ablakfüggönyt, és ez rézrudastul ráesett egy másfél méteres japán vázára.
– A fene látott ilyen gyerekjáték lakást… – dünnyögte rosszkedvűen a romok felett. – Hát látja, erről a Watsonról nem tudok, de a Fülig Jimmyt ismerik Cape Towntól Hondurasig, és ez neki nem is olyan nagy öröm.
– Matróz?
– Igen. Azonfelül uralkodó. Egyszer a Boldogság Szigetek királyát helyettesítette a trónon, míg az uralkodó világi életet élt. Alvilágit.
– A fene!… Viccel? Vagy igazán van olyan matróz, aki egy birodalmat kormányozott?
– Fülig Jimmy egyszer velem együtt a “Nekivág!” nevű sónert Jávától Sanghajig kormányozta. Egy szigetországot könnyebb kormányozni, mert aki a trónon ül, annak nincsen a nyomában ötven finánc motorcsónakkal… Bocsánat, de elfáradtam.
Odahúzott egy alacsony széket és leült, de ekkor kiderült, hogy kisasztallal volt dolga, és a romok közül értékes arany és ezüst cigarettaszelencék gurultak szét.
– Hallja! Fene látott ilyet!… Törpék országát rendezett itt be?
Mr. Theo, bár megviselte a sokféle előkészület, kedélyesen vigyorgott. Ez igen!
– Magát felveszem fedélzetmesternek és este telefonáljon, hogy hol mutathatja be azt a Fülig Jimmyt. Lehetőleg nem itt, mert kíméljük most már, ami még megmaradt a berendezésből… Voltaképpen mit jelent az, fedélzetmesternek lenni?
– Annyi a hajón, mint egy miniszter…
– Hát jó… – nevetett Mr. Theo. – Alkalmazom önt tárcanélküli hajóminiszternek.
Ebben azonban tévedett. A lépcsőházban kiderült, hogy tárcája is van Vaszicsnak, mivel egy hatalmas arany cigarettaszelencét húzott elő a zsebéből, és műbecslően nézegette…
Délután fél ötkor felhívta Mr. Theót a Pacioci portása:
– Uram, halassza el az indulást. Csütörtökre mozijegyem van.
– Jó!
Lecsapta a kagylót, és ekkor Sigorszki jelentette, hogy a kapu előtt kétszáz vándormadár várakozik. Az ornitológiai intézet felkérte, hogy teljesítse a tudományos missziót, és megfelelő sorrendben bocsássa szabadon az állatokat. Még nagyban vitatkoztak a küldemény kísérőjével, amikor a házmester kisfiacskája megszánta a kétszáz vándormadarat, kinyitotta ketrecüket, és éktelen rikácsolással, csicsergéssel telt meg a környék, felborult a rend, mindent elleptek a szárnyasok, és az utcát elzárta a rendőrség.
Így álltak az ügyek délután hat órakor, amikor fáklyafénnyel jött a matrózdalárda, és sokáig énekeltek.
FÜLIG JIMMY LEVELE ST. ANTONIÓ
FŐHERCEGHEZ, A BOLDOGSÁG
SZIGETEK URALKODÓJÁHOZ
I.
Nagyságos
Mi Első Samtan Tonio kiráji uraskodónak
ALMIRA
Félemelet, trónterem
Dear M. Felséges! Továbá tisztelt kirájné őnagysága és a szeretve tisztelt császári öreganyja felségednek akit én is úgy szeretek mint magam privát mamáját ki pedig szegény régen elhunya, de asz nagy hazudság, hogy csak miattami bánódástól mivel hőn tisztelt atyámra is büszke lehetek.
Hállás köszönést vagyok bátor amiért a Holkongból érkezett rendőri átírásra felsék nem hatyta eksz kartárcsát beszárni és ügyemben ovadékot lehelyezett. Azóta nekem elutaszni is szabad. Lábrahelyeztek. Eszt mekköszönöm kiválló tisztelettel, vagyok bátor.
Szíves érdeklődést van szerencséje felsékednek hoty írjag töpször és őszintén mivel szereti eszeket. Tehát kívánságát értesíteni örömmel bátorkodom. Miután felséged közbenjövése szabadonbocsátást képezett a kapitányságról, udvarijasan mondá egy régi ismerősöm a főfelügyelő:
– Mostan ez 1xelmehetsz, de ha máskor behosznak adig ülsz mig beleszöldülsz.
Esztet mindig ígéri de én soha sem tegeszem vissza, mert idős nyomozó. Aszután a kikötőbe mentem, mert szeretem a tengerpartot, habár iten mindig verekszenek és a raktárfelügyelőt úgy vágták az öcséhez, hogy beestek a réfkapitányság irodába, pedig vasárnap iten zárva az ajtó. Úgy hogy máris menekültem. Így kerültem a festői Szan Franciszkóba, ami jelentős várost képez. Iten régi üszletbarátaimat kerestem fel, akik minten nyáron szabadtéri lakást rendeznek a pályatest mentén.
Felkaroltak engemet és átvittük dohányfélét a dokról a városba és nekem csak a karomat súrolta egy golyó, de a Besuranó Pfeffert tüdőbe találták. Dehát nincsen üszlet kockázás nélkül. És ez a baj, mert ahoty bonyolva lett az eladás, azonnal keszdődött a kockázás. Aszt én se tudtam, hoty a kockámba 1 db ólom van, amitől irányul. Az ember nincs benne a kockájába és becsaphassák, mikor veszi. Ezért aszután senkinek se adtam visza a pénct, de eszek mindig magyarásznak, úgy hoty két kocsival jött a riasztókészülés, de még tűszoltóság is, mert nem találtak el a petrólejum lámpával, amitől tűz forgott fenn. Híjába esz a söpredék csak vitatkoszni tud. És a mentők is két kocsival jöttek.
De tudom, hoty a megszokott szürke mindennapi életem nem csigáza felsékedet. Volt aszonban mozgalmas esemény is. Felsék bizonyára emlégszik, midőn szeméjemben mekfordult asz alvilágba és én inkognitóba mint király, kegyed helyén uralkottam, ami rövid áldást jelentette a Bolondsák Szigeten. Emlékszik ety közös haverunkra, a Buszkó Mótsingra, aki egyben az Igazi Trébics is és aban a szerencsés részesülésben volt, hogy felsékedet öt dollárért eladta rapszolgának. Felsék akkor mekszökött és neki vissza kellet adni a pénct. Most megint üzeni a Buszkó Mótsing, hogy felséket megadhatná neki eszt az öt dollárt, mert neki nincs miből ráfiszetni. Buszkó Mótsing iten egy jólmenő vitorlásból él, ami megfenekelt. Esz most nyílt, mint bújhely és a rendőrsék megkerülése ezidáig könyűségbe ütközött. Csak a lekszükségeseb konfortos van itt: Egy üvek pálinka. Néhány ember számára esz kényelmes íty. De a fő ety őr, aki garantáltan vityász, hoty meglepetéstől kímélje a közeledő rendőröket. Esz az ember a cék reklámja. Régen festő volt, de a nagy háborúban sújosan megsebesült, amikor megszököt a fetyházból. Úty ment bele a fejibe neki a golyó, hoty az alvási agyizmát, ami centrumot képez, megsértette. Orvos mondá, hoty az agylövés veszéjes. Ezek a centrumosok soha nem tudnak aludni, még a legnemesebb regények olvasásától se. Ijen nyomorék. A festő is ilyen: sem aludni, sem tiszteséges lenni nem tud. Mostan fontos szereplő vigyászásból, mivel a tisztelt bentlévők a rendőrség mellőzését kéretik. És esz nem alszik, ha kintáll, őrölés köszben. Mivel ojan golyó érte centrumban asz agyát, hoty sem aludni, sem józan lenni, sem mosakodni többé nem tud. Viszont verekedési centrumot nem sérte a golyó. Esztet látam egy jobbkezeséből, de balkészel megálapítottam, hoty elájulni mék tud. Esz a centruma 1.-ső rangú.
Iten halotam egy üszletet, hoty naty fegyvercsempészés foj a Szigetek felé, mer a bent szülőttek lázítását ismét financírozzák. De eszt az üszletet nem űszöm. Pedik mostan nagyob a divat ebbe, mert Quebra nevű kalósz szeretne lázadást minden szigeten.
Íty kerültem én Buszkó Mótsink üszemébe, amit partravetett a dagáj. Valaki aszt írta rá naty betűkkel:
GRAND HOTEL AZ ALHATATLAN FESTŐMŰVÉSZHEZ
Ismerősöknek tilos a bemenet!
Iten találkosztam a vörös Vaszicsal, kinek összesen ha ety szeme van, de akkor is sokat mondok, úty be volt dagadva. Rém sovány fijú, de esz csak látszat, mert egyszer vele Delhiben felpofosztunk ketten egy hindu sport klubot átutazóba. Ő mondta, hoty leszerződött ekszpedícióra, ami aszt jelenti, hoty fel kell fedezni valamelyik sarkot. Pedig én nem hiszem, hoty töp van kettőnél. De jó fizetés a fő. Így kerültünk Oakland egy festői kocsmájába, amelynek tekintéje van és úty hívják: “ÉLJEN A BESURRANÓ!” és asz van írva alája: “Aki Itt Erős akar lenni, az úgy jár, mint a vas.” Eszt úgy értik, hogy addig lesz ütve, amíg meleg. Nem üres felírás.
Iten rém sokan voltak és a tolongásban valaki megfogott, hoty talán ne lökdössek. Nem szeretem a hosszú párbeszélést, hát jól szájonvágtam és békítőleg hosszáfűztem, hoty nem asz övé a kocsma. Igen meglepett egy lengő horogütéssel, amitől a “Kedélyes Matrószok” spór Egylet És asztaltársaságot kirántottam magammal az utcára.
Eszután naty kör volt bent mire visszatértem és mondom a pasasnak, hoty ha van épen szabadlábon hozzátartozója, szóljon hoty értesítsem őket. Valami tréfásat kezdett mondani, de mit tesz a véletlen, én máris lekenek, könyökhajlásomba kapom a nyakát és belevágom a söntésbe. Nem mindennapi fijú volt, mert úgy pattant vissza, hogy rúgás által képezve gyomron ért és ismét az uccára kerültem, ahol épen porolta magát a “Kedélyes Matrószok” spór egyesülés asztaltársaság és most kezdhették előlről.
Én szeretem sportolásnál a kemény tréninget és örömmel fojtattam. Valami kezdő lehetett, mert azután négyszer is a földre vittem (ha emlékszik felsék könyed úri balkezeseimre). De mékis esz nagyon kemény fijú volt, mert asztán szájonkapott, hoty ismét együtt lehettem a Kedélyes Matrószok spór egyletével, pedik már untak. Könyen visszamentem, mivel ajtó már nem akadályozott. Sajnos döntésre csak a polc került, ugyanis a Vörös Vaszics egyszercsak jön és rohan. Hoty abahagyjam.
“Te hüje!” ordította. “Esz Mr. Tejo, aki a zekszpedícijót képezi.”
Hát ijen balsors. Épen eszt asz új tulajdonosomat részesítem testi sértésben. Esz ety vigyorgó szélesválú alak és mondá, hoty csak hatyják verekedni őtet, amit senki sem teve.
“Kár”, mondtam, “mer én szívesen beálltam volna felfedezéshez.”
“Na és?” mongya és közben teljesen szeplős volt. “Maga nagyon teccik nekem és mongya mi akar lenni?”
Miután én választám a rangot, amihöz egyenruha is lesz, úgy akartam, hogy fregatfőhadnagynak szervezzen, de ő meggondolja. Így is teve. De aszért továb akart verekedni, amire mondom:
“Én a gaszdámat nem bántom, mer meggyőződés nélkül senkit sem tudok igaszán szájonvágni.” Felséked a legjobban tudja, hoty két dolog van a világon, ami nem vicc. Asz egyik a balkezes egyenes, amitől zöldet lát a pasas, a másik a jobbkezes, ami ugyanaz lilába. Ijjen a szájonvágás, amejjel maradtam kegyednek felséges tisztelője, továbá a kegyelmes asszony őekszelenciánénak és külön tekintetes tiszteletel ajánlom magamat t. császári kegyes öreganyjának, kinek keszét csókolja uralkodásának felvirágzós emlékét ápolva a Bolontság Szigetek szeretve tisztelt eksz uralkodója.
Eszennel vagyok bátor:
Don St. Fülig di James
del Jerseycity il Csarnoktér 7.
ÖTÖDIK fejezet—>>>