Theo Vasziccsal kilépett a kajütből.
– Hol harmonikáztak? – kérdezte az oroszt.
Vaszics helyett másvalaki felelt. Hosszú sípfutam. Egy rácsos lámpa lengett, csapkodott veszett zörgéssel.
A szél átsüvített a hajón, és feltűnt a morajló tenger rézsút emelkedő lapja, véges-végig fehér, harsogó tarajok özönlésében. A Stanley Up To Date csikorogva megdőlt.
Watson is sápadt volt. Akár van kísértet, akár nincs, pánik fenyeget. Ez bizonyos.
Most másfelől hallatszott a fuvallat. Egészen halk, leheletnyi, zizzenő sípfoszlányai egy harmonikának.
– Ez nem lesz így jó, kapitány – dörmögte valaki.
– Keressük, emberek! – mondta Theo. – Itt csirkefogásról van szó, és pofonok következnek.
De jól tudta, hogy ezt nem hiszik. Theo a hajófenékben kutatott, Watsonnal együtt. A. Winter rejtélyét is itt nyelte el a fenék.
– Itt nem bújhat el senki – szólt Watson. – Úgy szoktam a rakodást intézni, hogy ilyesmire ne legyen mód.
Theo a földre pillantott véletlenül. Meghökkent. Egy könyv! Most már Watsonnal sem merte közölni egyes észrevételeit. Ügyesen felemelte a földről, hogy a kapitány ne lássa, és zsebre csúsztassa gyorsan.
Egy harmonikafutam… Azután veszett lábdobogás felettük. A matrózok rohantak a hajó orrába. Üldözték a láthatatlan harmonikázót.
Semmi! Pedig innen jött a hang.
– Menjen mindenki lefeküdni – mondta Mr. Theo. És ő is a kabinjába ment. Üres lett a fedélzet. Az eső alig szemerkélt. Mr. Theo egy lámpánál megnézte a könyvet. Még jó, hogy ő találta meg.
Az ördög látott ilyet. A fedelén ez állt:
HARMONIKAGYAKORLATOK
És alatta tollal: “Gustav Bahrné”.
Csak állt és nézte. Mi lehet?… Van kísértet? Mégiscsak lenne valami?… A saját kabinja előtt állt, és egész világosan hallott egy halk futamot. Éppen az ő kabinjából!
Egy ugrás és benn volt…
Lehet, hogy végül hinnie kell a kísértetekben?! Senkit sem látott. De a földön egy szájharmonika. A szoba közepén, ahol öt perc előtt még nem feküdt a hangszer. A szekrényt belülről bágyadtan kaparászták. Gustav Bahr még él? Ezt nem hitte volna!
– Járt itt valaki?…
– Uram… Borzasztó…
– Vegyen erőt magán!
A tanár siralmasan súgta:
– Honnan?…
Mr. Theo kisurrant. Hát most majd utánanéz!
Érezte, hogy ott kint az éjszakai hajón rátalál a megoldásra. Kivette a revolverét és megnézte. Pedig már ő is sejtette, hogy itt revolverrel nem lehet harcolni. Most megérintette valaki a karját, és egy hang súgta:
– Jöjjön le a hajófenékbe…
Nő volt! Megfordult, de addig már elsuhant. Most! Most érezte, hogy valami megoldás jön. Valami félelmetes, de valószerűségénél fogva megnyugtató. A sötét, ázott fedélzeten végigsietett, és lement a fenékbe.
Ijedten hátrahőkölt nyomban, és eltakarta a szemét.
Valahol fent, egész magasan, váratlanul fény gyúlt ki, és egyenesen az arcába világított, hogy elvakította.
– Maradjon ott, ahol van! – mondta egy halk, de értelmes női hang a gazdátlannak tűnő fényforrás mögött. – Ha jelt ad, vagy megmozdul, nem talál meg soha!
– Nem fogok mozdulni, de oltsa el a lámpát. Idegesíti a fény az arcomat, és megláthatják fentről.
A fény kialudt.
És abban a pillanatban a fiú kezében megcsillant a készen tartott lámpa, és egyenesen oda világított, ahol az iménti hangot hallotta.
…Lilian Hiller ült ott fenn, gumikabátban.
– Maga… maga rendezi… ezt az ostoba komédiát?!
– A komédiát maga rendezte – szólt a nő, és helyreállt lelki egyensúlyát jelző pimaszsággal harangozott ott fenn, két csinos lábát lengetve.
– Kérem, itt a raktárban tilos a dohányzás! – szólt erélyesen Theo. – Ön meggyújthatja az egész hajót!
– Az sem volna csoda. Naponta hajszolnak, mint egy vadat. Kész szerencse, hogy a férfiaknak nincs eszük. Ön természetesen kivétel. Magának sincs esze, de nem férfi.
– És miért, ha szabadna tudnom?
– Mert fenyeget egy védtelen nőt.
– Mondja kérem, miért csinálja ezt a szájharmonikázást?
– Ha becsületszavamat adom magának arra, hogy nem én harmonikázok, akkor elhiszi?
– Nem.
– Hát akkor becsületszavamat adom. És amennyiben nem hiszi el, úgy megsértett. Nem én szájharmonikázok, de tudom, hogy ki szájharmonikázik, és nem árulom el.
– Szereti?
A nő letámasztott tenyérrel két kezefejét térdhajlásai alá feszítve üldögélt ott fenn a magasban, és csücsörítette a száját, hangtalan fütyörészéssel. Theo legszívesebben felpofozta volna ezt a szemtelent.
– Azt kérdeztem, hogy szereti-e?! Feleljen az embernek!
– Hogy ordít!
– Szereti?
– Ki szereti, ha ordítanak? Eltűröm, mert így hozza a helyzet, ha egy védtelen kísértet és egy neveletlen milliomos találkoznak.
– És ha szépen kérem, hogy mondja meg: azt az illetőt szereti, aki harmonikázik?
– Nagyon.
– Miért jött a hajóra titokban? Hiszen meghívtam!
– Maga teljesen modor nélküli kijelentéseket használt rólam, a fülem hallatára! Esze ágában sem volt felvenni a hajóra.
– És ezt nekem mondja?! Hát nem könyörögtem?
– Akkor már nem szállhattam a Stanley Up To Date-re. Pedig akartam. Elsőrangú rablótámadást rendeztem, de ki tehet arról, ha bérencem, ez a szenvedélyes amatőr, rablónak álcázva úgy szájon kapta, hogy kegyed elájult, mivel tejfölből van és selyemcukorból.
És cigarettára gyújtott. És harangozott a lábaival.
A nő káprázatos pimaszsága olyan hatalmas szuggesztív erővel hatott, hogy szinte képtelen volt szólni.
– Szóval ön bérelte fel a támadóimat?
– Pardon… Én a saját támadóimat béreltem fel. Köztük sajnos a második tisztjét, akit Nyakig Jimmynek hívnak…
– Nem Nyakig, hanem Fülig!
– Lehet. Ha befejezte anatómiai előadását, hadd folytatom. Most hogy szálljak fel a hajóra, amikor minden pillanatban elárulhat ez a… Szemig Elek.
– És nem mondaná meg, hogy kicsoda ön?
– Gustav Bahrné.
Ez erős volt! Pedig hát folyton ezt mondták, és egy könyvet is talált, és ennek ellenére főbekólintotta a hír.
– Ma… ga… Gustav Bahrné?
– Igen! Aki elől szökött. Ne vegye részemről szimpátia jelének, ha ez nem sikerült önnek!
És most igaz könnycseppek csillantak meg a szemén, és kitárta karját ott a magasban, mint egy boldogtalan légtornásznő a trapézen, támasz nélkül. – A férjem után jöttem! Gustav! Akit sem a spiritizmus, sem a tudomány nem bírt visszaszerezni…
Mr. Theo egy pillanatra kissé szégyenkezve lehajtotta fejét, és ez a pillanat úgy látszik, elég volt a kétségbeesett hölgynek arra, hogy a férfi fejére essen.
Mr. Theo összeverte az arcát, fejét a ládák között, de felugrott és megmarkolta az elsuhanó Lilian vékony vállát. Szövet reccsent… szakadt valami, egy pofon hullott. Theo nem eresztette!… Rántott egyet. Egész közelről érezte a kölniszagú lihegést:
– Eresszen… Kérem, eresszen… – súgta reszketve. – Én elárultam magamat… önként, mert láttam, hogy előhúzza a revolverét, és rettenetesen megijedtem… hogy öngyilkos lesz…
Miért hitte ezt el nyomban? Nem volt öntelt férfi. És mégis tudta: ez a közveszélyesen hazug kis hölgy igazat mondott.
– És a szájharmonika?
Felesleges volt folytatnia. Valahol a sötétben, mintha egy halk lélegzet kapna visszhangot, egészen légies nesze zizzent egy harmonikafutam kezdetének és azon nyomban elhalt…
A fiatalember másodpercnyi zsibbadt ámulása közben Lilian ügyesen kirántotta csuklóját, és eltűnt…
…Hajnalodott, és lassan botorkált a lépcsőn. A fedélzet már néptelen volt. Elhatározta, hogy tapasztalatát nem közli senkivel. Még önmagával sem tudja megértetni mi volt, amit tapasztalt? De hová a csudába tud eltűnni egy pillanat alatt, hogy nem találni?
Erről a nőről csak egyet tudott most már csalhatatlan bizonyossággal megállapítani. Azt, hogy ő szereti. De őrületesen… A nőnek sem lehet közömbös, mivel szemtelen, pimasz és goromba, mint egy pokróc. Őlordsága kabinjához ért… Valamit dörmögött magában.
…Watson fülkéje. Ez a csinos, fiatal kapitány rossz akvizíció volt. A bolondos, örökké bajt kereső Fülig Jimmy, továbbá a félszemű, de sosem félig részeg Vaszics nélkül nem sokra ment volna. Ezt lássuk be férfiasan…
Ritkás esőcseppek csapódnak az arcába, és figyel. Kissé ideges… Rosszul működik a szív errefelé… Valaki azt mondja halkan Watson fülkéjében:
– Halomra dönti minden számításunkat, ha Quebra nem jön elénk!
– Attól nem félek – mondta egy másik hang. – De ez az átkozott harmonika elronthat mindent.
Hohó!… Mi ez?
Kopogtatott és belépett. Szinte kiesett az ajtón ámulatában.
Ördög és pokol! Watson egyedül volt a kabinban!
Hol van az, akivel beszélt? Elbújni itt nem lehet.
– Parancsol, uram? – kérdezte hűvös udvariassággal, a szokott kirakatbábu-mosolya kíséretében Watson. Theo erőt vett magán.
Ösztönösen érezte: helyesebb, ha nem említi, hogy hallott valamit. Mit kezdhet a nyílt tengeren, ha színvallásra készteti Watsont.
– Aggasztónak tartja a legénység hangulatát! – Eléggé…
Hová tűnhetett, akivel beszélt?
– Remélem, nem lesz több meglepetés.
De tévedett. Amikor Fülig Jimmyvel közölte, hogy a kapitány és a legénység terveznek valamit, váratlanul megjelent a rádiós.
– Egy hajó vészjeleket ad. Kazánrobbanás érte!
– Teljes gőzzel odasietünk! – kiáltotta Theo. – Mi a neve a hajónak?
– Na Mi Újság, Wagner Úr?
HUSZONHARMADIK fejezet—>>>