Kezdődött…!
Először csak apró, baljós előjelek villámlása, azután a végzet mennykőcsapásai sújtottak le gyors egymásutánban.
Fülig Jimmynek Theo megbízásából vállalnia kellett, hogy tapintatosan közli az asszony halálát “Gustav Bahrral”. Tehát először csak ennyit írt a szekrény alján becsúsztatott levélben:
“Van-e szíves tudomása tisztelettel, hogy értesültünk: Gustav Bahrné elindula San Franciscóból és ezentúl Honoluluból repülőgépen jön. Alulírott.”
“Nem tudtam, Hős asszony. Imponál. Mondja, hát egy percre se ereszt ki a levegőre, maga bitang?”
– Cinikus fráter – mormogta Theo, amikor értesült a válaszról.
A második levél az események kíméletes előkészítése:
“Van szerencsém közlésbe hozni, hogy értesülénk: Gustav Bahrné megbetegedett a levegőben, hova maga nem mehet járni, mert itt állok bottal.”
Válasz:
“Amennyiben továbbra is visszatart, úgy elátkozom, hogy ön is beteg legyen! Pimasz!”
No itt a legfőbb ideje, közölni a valót.
“Vettem nb. átkait és ezennel van szerencsém, hogy legyen erős. (Asz nem árt errefelé.) Most gyött egy gramm rádió és miszerint van szerencséje tisztelettel alantiakat: Gustáf Bárné útközben léghűdés következménye elhalálozott.”
A válasz érthetetlen és meglepő volt:
“Sajnálom szegényt. Megtehetné, hogy ad nekem egy kis szalámit. Utálom az örökös marhahúst. Ezt értsék meg, könyörgöm!”
Fülig Jimmyt annyira felháborította e hihetetlen lelketlenség, hogy aznap nem adott sem enni, sem inni a szekrény rabjának. És délután beadott neki a szekrénybe egy imakönyvet.
– Maga elfajzott istentelen! – szólt erélyesen. – Imádkozzék legalább szegény asszony lelki üdvéért!
– Én imádkozom – felelte a portás elkeseredetten -, de adjon szalámit. Nem bírom a marhahúst…
Fülig Jimmy erre leöntötte egy kancsó vízzel.
Szegény portás keservesen sírt, és könnyeit törölte az ágyterítőbe. Ha ezt tudja, dehogyis jön el. Mindennek a nadrág az oka, amit a bank cégjelzőjével, egy csomagolópapír alatt véletlenül perforáltak.
És este beviharzottak a végzetes események.
Sok csillag ragyogott, a víz is furcsa, halványzöld izzással vált szét a hajó körül, és hosszú vonalon irizált mögöttük a felkavart világító állatkák fénye, és nagyon távolról egy melódiát hozott a szél.
Wagner úr énekelte a Zöld Disznó belépőjét a Bajazzók című operából mélységes bánatában, amiért bezárták egy burgonyaraktárba, mivel nem tűrhették tovább, hogy a délután folyamán negyedszer is elájult a futballbíró felesége. De hát ki tudott volna ellenállni Wagner úr helyében, amikor megpillantotta egy régi cimboráját, hogy ne tárja mindkét karját ölelésre?
És ezt Wagner úr nem tehette többé!
Pepita Ofélia Maxbell tanár mellett ült, és elfogódottan játszott egy szeksztánssal.
– Milyen szép este van… – rebegte a művésznő. – Sohasem hallotta, hogy vannak, akik kiválasztanak egy csillagot?
– Hogyne – bólintott a tanár. – Archimédesszel történt. A csillagokról kijelentette, hogy válasszanak neki az űrben egy pontot, és elmozdítja helyéből a földet. Ez a pont tetszés szerint választható. A fő, hogy fix legyen.
– Az igaz – bólintott Ofélia -, fontos, hogy fix legyen, de ha nincs mellékes, az sem jó. Válasszunk csillagot… – Majd rövid szünet után még ezt súgta: – Én már választottam.
A szellőztető kürtő mögött Fülig Jimmy komor árnya figyelte őket. És ekkor történt, hogy a Vörös Vaszics elszántan belépett a milliomos fülkéjébe:
– Uram! A legénység nagyon ideges. Hallottuk, hogy meghalt az a tanárné.
– Na és?
– És mostan szájharmonikázik itten valaki!
Így kezdődött.
A legénység összeröffent, kis csoportokban. Valami nyugtalanság feszült a hajón. Ideges rekedt hangok vitáztak. Theo Vasziccsal az egyik csoporthoz sietett.
– Én hallottam a harmonikát – süvítette hangtalan beszédével Petters. – És Buzgó Mócsing!
– A lépcsőlejáratnál álltam – szólt Buzgó, és kivett néhány apró szöget a fogai közül -, mert a huzalt szereltük Tüskés Vanekkel. Tüskés bement valamiért a konyhába…
– Egy baltát hoztam ki.
– Úgy van – folytatta Buzgó Mócsing -, én is ettem belőle, illetve én is nézegettem a baltát, és közben a szerszámraktárból meghallottam a szájharmonikázást.
Markáns, nyugtalan matrózarcok fogták körül Theót… Kinyitották a szerszámraktárat, és ahogy ezt előre sejtették: semmi.
– Végre is nem gyerekek maguk, hogy ettől megijedjenek! – mondta kevés meggyőződéssel.
– A Zöld Pofa zónájában senki se csodálkozott volna, ha a tanár meghalt felesége előjönne… – monda Borck.
– Aki rémhírekkel nyugtalanságot kelt – szólt hűvösen Watson -, az hamar találkozhat a tanár feleségének lelkével. Tizenkét golyóra töltött gyorsvonatom van ilyen utazás céljaira.
– És különben is! – kiáltotta Fülig Jimmy, mert jól tudta, hogy ezek kizárólag halott embertől ijednek meg, tehát Watsontól is csak akkor félnek majd, ha már megölték. – Én tavaly a Jóreménység Foknál négyszer hajóztam el a Kriptafejű Morton árnyékhajója mellett, de nem gyulladt be senki úgy, mint ti; az igaz, hogy ottan szív- és idegbeteg fűszerkereskedőket lehetőleg mellőztünk a matrózfelvételnél.
Mire befejezte rövid és különleges szónoklatát, lassanként elsompolygott az egész társaság, és Mr. Theo, bár némely tekintetben nem osztotta az előtte szóló okfejtését, belátta, hogy a leghelyesebb, ha mindenféle társadalmi rétegre a megfelelő pszichológiai eszközzel hatnak.
– Azonban – mondta mellettük halkan Mr. Theo – mégiscsak viccel itt valaki a harmonikával.
– Én nem vagyok babonás…
– Ez most már olyan világos, hogy nem is kell bizonyítania többé. Elsősorban szépen feltűnés nélkül kutassuk át a hajót.
Éppen indultak volna, amikor megdöbbentően horpadt oldalával, jó távol, ahol a tenger széle, mint pörgő tányér, éppen nagy ívben emelkedett, hihetetlenül rozzant bordáival feltűnt egy kávédaráló módjára döcögő hajó. A Wagner Úr!
Lerövidítették a hajó nevét, mely ekkor már világhírű lett mint képtelenség. Néhánynapos előnyét elég gyorsan behozták.
Az elaggott propellert pár óra múltán beláthatatlan távolságra és örökre elhagyják, annyi bizonyos.
Viszont Tüskés Vanek, az asztmás Petters és Buzgó Mócsing sokáig néznek a rezgő párák távlatában lassanként elmosódó Wagner Úr-ra. És azután észreveszik Fülig Jimmyt, aki éppen a kapitányi hídon áll Watson előtt, de nyitott szájjal mered a tenger elmosódó szegélye irányában a messzeségbe, és vértelen az arca.
Csak ők tudják, hogy az özönvíz előtti papucs átfestve a komikus névvel, voltaképpen Brigitta, a pestishajó!
TIZENKILENCEDIK fejezet—>>>