A vad és ijesztő események a növekvő forróság ütemében fokozódtak, ahogy a hajó teljes gőzzel mind közelebb jutott az Indiai-óceánhoz. Kora délelőtt Mr. Theo félrevonta Wagner urat:
– Ide figyeljen! Egy régi ismerőse utazik velünk, akivel maga együtt volt bezárva régebben. Most azt szeretné, ha maga úgy tenne, mintha nem ismerné őt a Sing Singből. Nézze, ott jön…
Hamilton Lord sétált gyanútlanul valamivel távolabb, és nem is sejtette, hogy Wagner úr felismeri.
– Ez egy nagy csibész! De nem a Sing-Singben ültünk együtt, hanem San Franciscóban. Ott sokat lökdösik a foglyokat. Kérdezze majd meg tőle, hogy mi lett a Bicskás Harryból? Az neki jó barátja volt. Halló!… Jó, jó, nem fogom felismerni. Mit akar?… Maga mindig rángatja az embert.
Hamilton Lord döbbenten megállt a “halló”-zásra. Mintha csodát látna, úgy meredt a kékszakállú torzonborz egyénre, aki éppen rákacsintott néhányszor, és megfenyegette mutatóujjával, de azután gyorsan a nadrágjához kapott.
Tipikus délelőtt a Stanley Up To Date-en: Egy kis szigetnél szenet vesz fel a hajó. Újságot is hoz a motoros. Quebra, a Pacific Óceánon bolyongó spanyol kalandor itt is, ott is kisebb zendülésekkel szítja a nyugtalanságot, és már kerek félmillió dollárt tűztek ki a fejére, de hiába!
Rövid intermezzo Sir Maxbellel, aki ma ismét ráfanyalodik az “orvosra”. De ez nem hajlandó a tanár megnyugtatására lelkiismerete elleni diagnózist csinálni, Mr. Theo viszont nem hajlandó vesztegetni.
Maxbell tanár úr apró vörös pörsenéseket mutatott a karján Schwachta Szókratész vagy Knapp úrnak (ahogy tetszik).
– Azt hiszem – szólt Maxbell -, ez vérmérgezés.
– Én is úgy látom… de még nem biztos. Szédülést nem érez?…
– Nem.
– Hm… Szokott ön reggeli előtt sétálni?
– Nem…
– Akkor ez lépfene – mondta, és felvonta két vállát, mint aki sajnálja, de hát nem tehet róla.
– Mondja! Ön tréfál velem?! – kiáltotta dühösen a tudós. – Legalább tíz halálos betegséget állapított meg eddig nálam!
– Úgy van. Érthetetlen, hogy ön még él. És kérdem én: miért?… – Megfordult, kedélyesen a korlátra könyökölt, és csevegve magyarázta: – Az ön baja, Sir, ritka és gyógyíthatatlan: paralokális molesztitisz néven retteg tőle a tudomány. Sir Aurél Pincetta, a nagy oxfordi tudós szerint az ilyen embereket legjobb volna egy jól irányzott injekcióval megváltani kínjaiktól.
És belenézett gyönyörködve egycsövű messzelátójába. Mindig gyönyörködve nézett bele ebbe a csőbe.
Maxbell ordítva rohant Fülig Jimmyhez.
– A maguk orvosa egy hóhér! Érti?
– Azért, mert valaki hóhér, még lehet orvos – mondta Fülig Jimmy ijedten, mert azt hitte, hogy Maxbell rájött a csalásra.
– Ez az alak nem ért a mesterségéhez!
– Talán mégis ért hozzá – felelte tárgyilagosan. – Állítólag csak a kaucsuk kézelője okozta a bajt.
Ez a válasz végleg kihozta a sodrából Maxbellt, mert teljesen hülyének vélte. Tajtékozva sietett műszereihez. Ezalatt Rüger úr a szalonban pofonütötte a műötvöst Pepita Ofélia következtében.
Mondom, kedélyes, megszokott délelőttnek látszott ez is, mint a többi. Ekkor Mr. Teho megérintette Fülig Jimmy vállát.
Ilyen sápadtnak még sohasem látta gazdáját.
– Rádiogram jött Honoluluból – szólt Mr. Theo rekedten. – Gustav Bahrné váratlanul meghalt. Repülőgépen akart jönni, és… útközben.
– Uram – szólt halkan Fülig Jimmy. – Tudja, hogy nem vagyok babonás, de most legszívesebben visszafordulnék.
…És a Brigittá-ra gondolt. Ezt a kalandját elhallgatta Mr. Theo előtt.
A milliomos már nem mosolygott a fregattfőhadnagy naivitásán.
Gyönyörű napsütésben csillogott a sima, végtelen óceán, derült, búzakékszínű volt a mennybolt felettük, és mégis…
Itt a Halál!
TIZENNYOLCADIK fejezet—>>>