A Szépen Fizetek Világítótorony és Falatozó Honoluluban néhány különleges egyén exkluzív lebuja, a világon páratlan a maga nemében. Egy közeli zátonyon valaha világítótorony állt, melyet a zátony lassú süppedése miatt évtizedek óta beszüntettek. Itt működött a Tülök Tódor-féle vendéglő, ama régi, legtipikusabb, legkonzervatívabb, magányos rablók étkezdéje, akik nem szeretik korunkat. Akik az új tengerészgenerációt, a gépfegyveres banditizmust, a hangosfilmet, a sztratoszférát, a csőbútort, a többtermelést és a kötelező himlőoltást nem kedvelték. Némelyikük bételt rágott, és Tülök Tódor, a tulajdonos még kalózhajón is szolgált, illetve nem is szolgált máshol.
A zátonyhoz, mely magányos szirt volt a vízen, valahogy el kellett jutni. Van erre elég csónak.
Ha azután ideért, a világítótorony alján vaksötét denevérfészek fogadta, előfordult azonban már kígyó és skorpió is. No és? Majd naponta kihívnak egy vállalatot nagytakarítást rendezni. Voltak, akik a lépcsőn mentek és élve felértek. Ez nagy gyakorlatot igényelt, mivel itt is, ott is hiányzott egy-egy rész az épületből, és világításszerű divathülyeségeket itt nem kedveltek. “Liftet” is használtak, amihez meg kellett rántani egy kötelet. Akinek nem úgy állt a szénája, hogy fentről egy kosár téglát öntsenek rá, magánügyben, valaki leeresztett egy ládát, és harminc centért felhúzták a barátai. Ha azután mégis úgy vélték, hogy ezt nem kellett volna tenni, akkor egyszerűen visszadobták a mélybe.
Fülig Jimmy kettesével sietett fel a lépcsőkön. Kissé lihegve érkezett a világítótorony pókhálós bagolyfészkébe, ahol a gyulladt szemhéjú, ijesztően vén Tülök Tódor bóbiskolt. Horgas, nagy orrával, krétaszín, sápadt arcbőrével egy emberszabású keselyű csodálatos koponyája is lehetett volna. Fülig Jimmy tudta a szokást itt. Sapkáját egy szegre dobta, és szó nélkül leült.
A köszönésszerű formaságokat e helyütt mellőzték, mint a flepzsekket, a lélekelemzést, a radióaktivitást és általában a neuraszténia megnyilvánulásait.
– A Wagner urat keresem – szólt Tülökhöz.
– Elég hülye vagy – felelte a tulajdonos.
Az egyik ablakbeszögellésben magányos vendég ült, és halkan, monoton fejhangon énekelt. Ez a Hallgatag (vagy Nyolcemeletes) Drugics volt. Beszélni nem szokott, de énekelni annál sűrűbben. Kappantenorján dúdolt egyetlen folytatólagos dallamban, mintha egy megőrült zeneszerző befejezhetetlen ámokfutamát ismerné csak. Drugics mindig kettesben mulatott, “Melanie” nevű létrájával.
– Te Drugics! Van egy üzletem a számodra.
– Jó.
– Körülnézés lesz. Esetleg pofonok is.
– Mindegy.
– Hol talállak?
– Szénrakodó.
És tovább énekelt “Melanie”-nak, ráhajtva fejét a hatodik fokra, amely Drugics részegségének igen magas fokát képviselte.
Fülig Jimmy felhajtott egy pohár rákit, és némileg megnyugodva szívta be a petróleum, az ópium és a nedves falak penészszagát.
Most olyanféle zaj keletkezett a lépcsőház boltozatai között, mintha egy tíztagú részeg társaság érkezne! Káromkodás, zuhanó kövek és lehulló vakolat puffanása, majd különféle hangos kiáltások zűrzavara hallatszik lentről. Pedig mindössze Wagner úr érkezett. És ez Tülök Tódor szerint nem kisebb csodája korunknak, mint a televízió, a kecseszkecsken, az A-vitamin és általában a tervgazdálkodás következményei.
Ugyanis Wagner úr sohasem jött fel liften. Részegen, gyalog, dalolva, botladozva érkezett, és egyszer belezuhant két lépcsőfok közé is, de esés közben megkapaszkodott, úgyhogy a mélység felett függve teljes félórán át énekelt segítségért, amíg végre valaki megszabadította, mivel Wagner urat a sötétben nem ismerte fel.
Az illetőnek később sok kellemetlensége volt emiatt.
Wagner úr azután is csak gyalog járt fel, és sosem lett baja. Eszébe nem jutott volna a kalapja mellé tűzött hetyke gyertyaszálat meggyújtani. Az ilyen ficsúrkodást itt éppúgy megvetették, mint a tangózást, a grafológiát, az atomrombolást és más káros kihatásait a túlzásba vitt bridzselésnek.
Csodálatosan részeg állapota ellenére egy vadonatúj gardéniát viselt a gomblyukában, és harsogott.
– Szervusztok, kedves barátaim! Hát mi újság, mi újság?!… Halló, téged már láttalak! – kiáltott Fülig Jimmynek. – Te valami fogorvos vagy Aleppóból!… – És máris szinte hanyatt dőlt, ahogy felrikoltva mutatta mindenkinek a sarokban dúdolgató különcöt. – Halló! Nézd csak, a Drugics!… Ez jól megadta nekem, ez a csibész!
– Gyere tárgyalni – mondta Fülig Jimmy.
– Jó… Arravaló… az irodám, gyere, te vén fogász… Ezek mind jól pofoznak!
A szerszámkamrához egy falépcsőn lehetett feljutni, a bádogtető alá, és hajdan valamiféle viharjelző zászlót vagy bóját tartottak benne. Most úgy látszott, kiváló patkányraktár.
– Üzletről van szó – kezdte Fülig Jimmy.
– Megcsinálhatjuk – felelte Wagner úr, dús kék szakállát simogatva. – Mind a tizenkét vég lopott vásznat Pinkerton nevű orgazda barátomnál hagytam, és átadom olcsón!
– Más képezi a vita tárgyát. A milliomos küldött. Közös üzletet nem akar, de megveszi tőled a kutatót.
– Azt elhiszem – szólt tragikus gúnnyal… – Halló! Tódor, aranyos barátom! Gyerünk az itallal, mert kijózanodtam, sajna… – És Fülig Jimmyhez fordult. – Hát erről van szó, kedves Drugics barátom… De hol van Melanie? Csak nem adtad el a lét… – Egy régi nagy pofon reminiszcenciája elnémította, majd így fejezte be: – “A lét vagy nemlét kérdése ez”, énekli a Traviatában egy makknyolcas!
És elénekelte a makknyolcas belépőjét a Traviatából. Az ária azonban alig különbözött egy “Gudnájd New York” szövegű amerikai slágertől. De mert józanul nem bírta tovább, elhatározta, hogy maga hozza a pálinkáját, és sietve lezuhant az ivóba. Amikor visszajött, már vigyorgott, és egyben úgy érezte, hogy elérkezett a pillanat, amikor leghelyesebb, ha felhúzza a cérnakesztyűjét.
– Hát, kedves Sztrovacsek barátom, fejezzük be: az egész vászonkészletet, ami a drága old Pinkerton nevű orgazda cimborámnál van, olcsón átadom…
– A vászon nem kell. Az eltűnt tudóst megveszem, ha csakugyan ő az.
– Igazolom én! Tessék!
És átadott egy csomó hervadt virágot a belső zsebéből. De nyomban visszavette és a nadrágzsebébe gyömöszölte, sajnos, Fülig Jimmy nyitott övével együtt, amit ez visszarántott, de a csat eltépte a spárgát, és Wagner úr nadrágja csendben leroskadt.
– Szép kis zűrzavar! – kiáltotta vidáman, és mivel az eltépett spárga csődöt mondott, attól kezdve két kézzel fogta a nadrágját. – Csak keresd meg te. A belső zsebemben van. Vigyázz a madárfészekre.
Mert egy madárfészek is volt a belső zsebében!
Két fiókával. Ezeket reggel találta a parkban, és hogy ne éhezzenek, később férgeket is fogott nekik, holott ez teljesen felesleges volt, mivel a madarak nem sínylettek hiányt eleségben jótevőjük szíve felett.
Fülig Jimmy óvatos kézzel Wagner úr zsebébe nyúlt. Két pelyhes fióka és néhány álkulcs között papír zörrent. Kihúzta.
– Ez az – mondta Wagner úr, kit rab módján leláncolt a nadrágja. A fregattfőhadnagy olvasta:
“Nézd Wagner! Én még estig várok! Ha akkor sem adod ide a részt, ami jár, széttöröm azt a lavorszájú, tetves fejed, a fene egyen meg. Ezt elhiheted és ezt figyelmedbe ajánlom.
Lógás Hugó.”
– Hoppla, nézd csak! Ez egy ajánló levél! Várj! Fogd meg a nadrágomat… Köszönöm… Így… Én hamarabb megtalálom… Ez nem az… ez sem… Itt van!… Hoppla! Mit csinálsz!?… Azt fogni kell!
Fülig Jimmy megnézte a bizonyítékot, és belátta, hogy kár volt sürgönyözni Thornnak. Wagner úr igazat beszélt! Egy aranyérem volt az igazolás:
“A GOLFKUTATÓK: GUSTAV BAHRNAK!”
– Biztos, hogy az érem valódi?
– Ez?… – És kacagott. – Ez olyan valódi, mint az aranyfogam!
És kinyitotta a száját. Egyáltalában nem volt aranyfoga.
– Ötszázat adok érte – ajánlotta Fülig Jimmy.
Mint veszett hiéna kacagott Wagner úr.
– Haha!… Ezért?! Egy ilyen tanárért! Aki alig negyvenhét éves, gimnáziumot járt, áramlatokat talál és két töltőtolla van! Inkább darabokra tépem!
– Nem ér többet!
– Ez?… Jaj! Hogy mondhatod, Sztrovacsek barátom!… Meg kell fogózkodnom a nadrágomba, mert hanyatt esek!… Egy príma tanár!… Elsőrangú könyveket ír… És micsoda mutatványokat tud! Például napok óta egy ilyen kis ládában van, és úgyszólván él!
– Nem kell!
Otthagyta. Amikor kifelé ment, ott látta az ivóban a Bőkezű Rócsildot is. A fregattfőhadnagy sötét pillantást vet rá. Még ezzel számol.
– Jimmy! Halló!
Megáll a kiáltásra, és visszafordul a Bőkezű felé. Kár, hogy nincs vele a munkakabát.
– Mit akarsz?
– Van egy üzletem… És ha akarod Jimmy, beállok a hajódra. Nem megyek a Wagner Úrral semmi pénzért.
Miféle hajó az, amelyik a Bőkezű Rócsildnak sem megfelelő? Nem kérdezi. Ez magánügy.
– Jó, jó… és az üzlet micsoda?
– Egy nőt kell megtámadni.
– Azt nem csinálom.
– Ő fizet. Valakivel így akar megismerkedni, kivárja az illetőt. Mi elfutunk a pasas elől… Száz dollárt ad ezért a nő!
– Minek kettő ide?
– A hölgy fél, hogy az idegen esetleg elbánik egy támadóval.
Fülig Jimmyt érdekelte az eset. Mentek.
És különben is szüksége van Bőkezűre. Negyedóra múltán a belváros főútjából kiinduló sikátorok egyikébe értek. Sok van ilyen, nagy kikötőkben. Egy fordulás, és a pazar fények eltűnnek, hogy a száz év előtti város jöjjön a helyébe.
Beálltak egy kapumélyedésbe… Vártak. Már késő este volt. Negyedóránként ha ment valaki erre.
– Mikor indul tovább a Wagner Úr?
Rövidítve emlegették már a gőzöst.
– Holnap. De az ördög…
Elharapta a szót. Mi lehet azzal a tragaccsal? Meg kell tudni.
Most autó állt meg a sarkon, és jól öltözött nő szállt ki egy cingár fiatalemberrel. Egyenesen hozzájuk sietett.
– Ez itt a barátom – szólt Bőkezű Rócsild.
– Ezt az urat, akiben megbízhatnak, azért hoztam, hogy legyen ok rá kettőnek rám támadni. Autón követtük az idegent, akiről szó van. Jön már. Itt befordul most rövidesen… Élethűen csinálják.
– Nem szoktunk kontármunkát végezni – nyugtatta meg a Bőkezű Rócsild.
Azután kezdődött. A fiú elment a nővel. A vaksötét sikátorban még nem látszott az a bizonyos másik férfi, aki miatt az egész történt, de már hallották a lépteit. Most! Bőkezű elindul. Fülig Jimmy szintén…
Utolérik a fiút és a leányt… Bőkezű hirtelen elkapja a nő retiküljét… szakszerű csavarintás…
Sikoly… Lábdobogás! A magányos úr már “harap”, ahogy halászul mondják. A kísérő ugrik, és torkon ragadja Fülig Jimmyt, majd a tessék-lássék kedvéért pofon üti, hogy csak úgy káprázik. Fülig Jimmy is jól akarja színlelni a dolgot, hát nekivágja a cingárt egy szemétláda oldalának, hogy széttörik a fiú alatt, és ez a deszkaroncsok közé zuhan… Fülig Jimmy elfut!… De leesik a sapkája…
És ez volt a baj!
A sapka jóslata, amely szerint Mindnyájunkat érhet baleset bevált. Mert a fregattfőhadnagy nem hagyta előkelő holmiját… Utánanyúl, felkapja… ám közben az ismeretlen, magányos férfi beéri.
Piff-puff. Négy-öt ökölcsapás… Nehéz itt a tusa a koromsötétben. És ez kemény fráter… Most egy precíz horogütéstől mégis groggy lesz, és nyomban elterül békésen, hosszában a gránitkockákon.
Phű! Ez nagy csata volt!
– Maga marha! – kiáltja a cingár, kikászálódva a szemétláda roncsaiból. – Ki mondta, hogy leüsse?
– Ki tud arra vigyázni verekedés közben?…
A nő nem rest, és letérdel a földre. Lobban egy öngyújtó.
…És amikor Fülig Jimmy meglátja a leütött fekvő egyén arcát, nyilvánvaló lesz előtte a tragikus, megdöbbentő, rémületes valóság!
…Saját gazdája, Mr. Theobald Lincoln, az expedíció főnöke hevert ott, elsőrangúan leütve.
TIZENNEGYEDIK fejezet—>>>