Közelgett Honolulu! Nagy ívlámpák és kedves egzotikus pálmafák sorfala.
Igazán szép volt. És mit tudta a pilótagőzösön intézkedő révkapitány, hogy a hajóhídon álló Watson irigyelt pozíciója dühíti az első tisztet. Ha tudja, akkor talán nem üvölt a kiejtett kötél miatt olyan gorombán, hogy Fülig Jimmynek alkalma nyílik felsorolni a révkapitány családfáját, különösen torzszülött, korcs egyéneket gyanítva a felmenők sorrendjében, többek között egy kentaurszerű, félig állati, de félig sem emberi lényt, sőt teljesen a melegvérű emlősök kérődző típusához tartozó dédeket is leír Fülig Jimmy, mint a révkapitány családfájának megalapítóit, végső ágon egyetlen fő ősét, egy részeges, agybeteg, rinocérosz formájú varangyosbékát említ, melyre (Fülig Jimmy szerint) a révkapitány még ma is leginkább hasonlít.
Először megálltak jó távol a kikötőtől, amíg átvonul rajtuk a sokféle, elengedhetetlen hatósági molesztálás. Már látszott a parton várakozó tömeg indigószínű, hatalmas foltja, a rézárnyalatokkal borongó alkony porfátylai mögött, és leszűrt zaj zsongott onnan, elmosódva. Bennszülött csónakok, sampanok nyüzsögtek a Stanley Up To Date körül, és ezekből mint elszántan rohamozó kalózok, fürge, fénylő testű bennszülöttek inváziója özönlik a hajóra, fülsértő karattyolással. A maláj suhancok fejükön himbálódzó gyümölcsös kosarakkal, kínai árusok, Lipcséből importált maláj népművészeti cikkeikkel elérik a fedélzet ama pontját, ahol Sir Arthur Maxbell zsakettben és cilinderben áll, mint a földrajzkutatás polgári ruhában ítélkező istene, kezében hosszú ív, melyről egy “üdvözlő beszéd” című imádságot mormol. Zsakettje bizonyos zsiráfszerű jelleget ad külsejének, mindössze annyi különbséggel, hogy ezt az állatot még sohasem látták cilinderben, és bizonyára üdvözlő beszédet sem szokott tanulni.
Pánikra hajlamos bennszülöttek arcra borulnak előtte, amit figyelmesen megtekint a szemüveg kerete felett, és egy arra lődörgő, sötétbarna, de néhol drappszínű furcsa egyénről megbotránkozva közli a kórboncnokkal:
– Maguk geológusok nem tudják, milyen rossz az, amikor megjelenik egy ilyen bennszülött, aki főművem szerint a “Kaukázid-Támol”-törzs tagja, és így e fiatalember voltaképpen már néhány száz éve kihalt, amit a csíkozásszerűen változó, drapp színű bőr is kétségtelenné tesz.
– Ez a szín valóban ismerős – jegyezte meg Rüger doktor. – Nyolc napon túl gyógyuló zúzott sérülések elszíneződésére emlékeztet. Különösképpen a fehér csíkok miatt.
Maxbell a barnabőrűhöz fordulva támol nyelven felelősségre vonta, hogy miért nem halt ki már több száz év előtt? Az illető azt felelte, hogy a tanár menjen el az útjából, mert a csáklyát keresi. Egyébként Wardernek hívják, és e csíkokat a testen lecsurgó verejtéke idézi elő, mert feloldja a drapp színt. Különben matróz.
A sétafedélzeten szörnyű lárma.
A hóhér erélyesen tiltakozott, mert elvették a fényképezőgépét, és a műötvös sírógörcsöt kapott az izgalmak következtében. Mr. Theo idegesen sétált a kabinjában.
Lassan bealkonyult…
És ekkor következett az igazi, döntő csapás!
A milliomos még évek múltán is, ha ideért a történetben, néhány szippantásnyi szünetet tartott, és összevont szemöldökkel nézte a szivarja hamuját, drámai halksággal, kissé ünnepélyesen belekezdett a misztikus élménybe…
Kissé fülledt, misztikus, sok tekintetben máris indiai éjszakában vesztegelt a hajó. Egzotikus növényeivel, fényudvaros lámpák mögött, elmosódva, víziószerűen látszik a part.
A boy még teát hozott egy perccel előbb, és megigazította a faliórát. Erre határozottan emlékezett. Oly nyugodtnak tűnt minden az estében…
Ekkor jött, mint aki babonás, napkeleti történetekből és vallásos legendákból kelt életre, vagy az ópiumfüst sárkányrajzaiból született, jött, mint a fátum, egy indiai ballada homályából, félelmetesen és zordonan, mint maga a sors:… Wagner úr!
Igen! Wagner úr jött! Illetve elérkezett, mint a végzet, személyesen, és megállt a küszöbön! És úgy látszott, hogy nyomban meg kell halnia mindenkinek, aki látja, mivel két halántékából, szabályos körben a gyomráig roppant körszakállt viselt, és ez a szőrzet kék színű volt!
Kék!
Olyan kék, olyan világító, kísértetiesen csillogó, ibolyaszínű jelzőlámpák tompa, lapislazuli izzásában hevülő, olyan rémületesen élénk és tisztára kék, hogy káprázott tőle, aki látta!
Ez a jelenés több volt, mint mitikus! Mint ahogy Wagner úr valamennyi megnyilvánulásában több volt, mint az emberi tulajdonságok jelzővel kifejezhető értékhatára. Még kacsázó járása is több, mint csámpás, mert Wagner úr részeg is volt, de részegsége is több, mint mámor, mert Wagner úr némileg próféta is volt, hatalmas arányokban, önkívületig feszülő boldogságában, túláradó vidámságában, szinte minden pillanatban készen arra, hogy megölelje az egész világot, ahol hat hónapig tart az ünnep, és a hetedik nap a munkáé, de azt átalussza az ember. És közben oly hihetetlenül megrendítően, elefántszerűen csúnya, krokodilszerűen derűs és jóindulatúan közönyös, hogy egyaránt irigylésre és sajnálatra méltó. Bibircsókos, ráncos arca, vastag, széles ajka, hetyke, hézagos barna fogazata olyan, mint egy koponyának készített üres tök, és keménykalapja mellé tűzve, egyetlen szál hetyke gyertyát visel.
Vörös, fehér, kék csíkos trikót hord, tetovált, barna karokat, spárgából alkalmazott övén rajta felejtette a csomagvivő fácskát, és hatalmas cipői később beismert zenei hajlamait jelezték jó előre a leváló talpak kasztanyettszerű csattogásával.
Mr. Theo egy pillanatig úgy érezte, hogy nyomban hanyatt esik! Így is lett. Wagner úr hanyatt esett, és elaludt. A milliomos Fülig Jimmy segítségével, szinte a kajüt négy sarkából szedte össze ezt az egyetlen embert, olyan ernyedten, olyan széthullott végtagokkal feküdt a padlón.
Leöntötték, és törött viaszbábu módján a kajüt falához támasztották. Erre kissé megrázta magát, ásított, és rekedt, zengő hangján higgadtan megjegyezte:
– Csak nyugalom, kérem… még nincs semmi baj… Ha beszélek is, azért csak fogjanak.
Lassanként kiderült, hogy a látogató ismert egyéniség a kikötőkben. Úgy emlegetik, hogy “MESESZŐR A SORHAJÓBICSKÁS”. A név prédikátumszerű első fele ama kozmetikai szerencsétlenség óta ismeretes, amitől Wagner úr szakálla kék lett. Ugyanis néhány hónap előtt összeveszett a Hallgatag Drugics nevű közrettegésben álló rablóval. Ezt az embert Nyolcemeletes Drugicsnak is hívták, mivel éppen nyolc fokból állt a létra, melyet állandóan magával hordott. Senki sem tudta, hogy a Hallgatag (vagy Nyolcemeletes) Drugics miért hord állandóan létrát magával, amelynek nyolc foka kevés ahhoz, hogy betörésnél használja. Drugics a létráját Melanie-nak nevezte. Mindig vele volt, és senki sem tudta, hogy miért?
Drugiccsal volt valamiféle differenciája a Sorhajóbicskásnak, és a felhozott becsületsértések között véletlenül azt is megemlítette, hogy Drugics még hülyébb, mint a létrája. Drugics ekkor egy házfalhoz támasztotta Melanie-t, és pofonütötte a barátját. Wagner úr beleesett egy másfél méteres tartályba, amelyben a legmodernebb hajópáncélok bevonására szolgáló búzakék zománcfestéket keverték aznap, Drugics rosszallóan mondta az elmerülő Wagner úrnak:
– Minek köllött a létrát belekeverni?…
Ezután vállára vette Melanie-t, és hallgatag lépteivel távozott. Egy arra járó matróz, talán részeg volt, vagy nem tudta, mit cselekszik: kimentette Wagner urat. Később sok kellemetlensége volt ezért.
A rikító szőrzetet le kellett volna borotválni, ez világos, de Wagner úr éppen olyan szívósan ragaszkodott a szakállához, mint a kék szín, és úgy érezte, nem élhetne tovább a terebélyes férfidísz nélkül.
Hangja sűrűn csapott át hirtelen jött vidámsággal a lelkes, kollektív emberszeretet rekedtes, szinte sivító tenorjába. És általában így kiáltott a szembejövő ismerőseire: “Na, mi újság? Mi újság? Hogy van maga? Hát újra szabadlábon? Ez kedves!” Sok kellemetlensége volt, ugyanis a világot egyetlen nagy baráti közösségnek vélte. Szerinte csupa vidám fickó szaladgál itt a földön, és valamennyivel szívélyes lábon áll, mivel szép napokat töltöttek hajdan egyik-másik fegyházban vagy csapszékben. És megrögzött optimizmusában sűrűn esett optikai csalódásba. “Na, mi újság, mi újság?!” – kiáltotta esetleg, és megállított egy fő-zeneigazgatót, és kedélyesen megfenyegette, ha ez tiltakozott: “Ne add a bankot, te csibész! Nekem hiába loptál egy zsakettet valahol!”
Sajnos a legsúlyosabb kellemetlenségek sem győzhették meg arról, hogy ez a világ nem a hozzá hasonló buzgó és derűs egyének közössége. Ismerősei, ha észreveszik (és ez is előfordul), így üdvözlik már messziről: “Na, mi újság, Wagner úr?!” Mire ő kissé felületes szórakozottsággal csak éppen jelzi a választ: “Adj Isten magának is! Hol voltam ennyi ideig, hogy nem látott?” Ugyanis állandóan olyan részeg volt, amilyen részeg emberek csak a legritkábban fordulnak elő ezen a világon, és így általában azt se tudta, honnan jött, hova megy, úgyhogy minden felvilágosításért hálás volt. Leghívebben az fejezte ki gyermeki kedélyét, hogy a parkokból, ahol csak a legrövidebb ideig is lakott, friss virágot lopott a gomblyuka számára, és a régit zsebre tette. Minden zsebe tele volt virággal. És lelki színvakságát revelláló mámorában, egy állandóan heveny alkoholmérgezés korlátlan emberszeretetétől túláradva harsogott mindenkire, messziről kalapját lengetve: “Na, mi újság!? Mi újság?”
Most azonban igyekezett.
– Mr. Pacific Trust – kezdte kissé ünnepélyesen a valószínűtlen egyén, akiről mégis hinni kellett, hogy nem puszta látomás, mert megevett egy fél szivart. – Én nyílt sisakkal állok itt.
Pedig mindössze egy keménykalappal állt ott, mely azért gömbölyű volt, mint egy sisak és nyílt, mert tenyérnyi lyuk tátongott a tetején.
– Kihez van szerencsém – kérdezte Mr. Theo, midőn a szakáll látványa képessé tette arra, hogy megszólaljon.
– Én vagyok “a” Wagner úr – szólt bizonyos fogalommá vált nevek viselőinek magabízó könnyedségével. Edison, Franklin Benjamin vagy esetleg Richard keresztnevű névrokona eme Wagnernek nem mutatkozhatott volna be a közismertség határozottabb tudatában.
– Nem tudom ugyan, hogy mit óhajt, és kihez van szerencsém – szólt örömmel Mr. Theo, mivel gyűjtötte az ilyeneket -, de szívesen látom. Kérem, tegye le a kalapját, a szakállát, és foglaljon helyet.
– Ön sohasem hallott a Wagner úrról?
– De igen. Nem hiszem azonban, hogy ön a sokat emlegetett Wagner lenne – felelte kissé habozva, mintha azért nem tartaná lehetetlennek, hogy a nagy zeneszerző ül itt kék szakállal.
– Téved – felelte öntelt mosollyal. – Én vagyok a sokszor emlegetett Wagner.
– Akkor különösképpen örülök – folytatta vigyorogva Theo -, bár azt hallottam erről a híres Wagnerről, hogy annak idején Velencében meghalt.
– No, nem éppen. Csak nagyon megvertek, és sokáig feküdtem utána.
– Mr. Theo – szólt közbe Fülig Jimmy -, ez az ember, akinek egész biztos a bolondházban festették be a szakállát, hogy ne tudjon elszökni, egy Wagner úr nevű, közpofonoknak örvendő szélhámos, akinek a hiányzó két zápfogát én vertem ki Aleppóban.
Wagner úr egy személyében felismert Nobel-díjas író helyeslő mosolyával bólogatott e szavakra.
– Tehát nincs köze a nagy zeneszerzőhöz?
– A nagy zeneszerzőhöz igen sok közöm van. Apám egy vándor operatársulat zenekaránál működött évekig.
– Mit játszott az öregúr?
– Lóversenyt. Amit a zenekarnál keresett, azt eljátszotta a lóversenyen. Különben a zenekar hanghordozását jelentette. Ő vitte a hangműszereket a színházhoz. Amikor odakerült, csak csellószólista volt. Később már két csellót bíztak rá. És rábízták a havasi kürtöt is esetenként. Különösen névrokonom, egy bizonyos Wagner nevű komponista operáinál használják, aki megírta Siegfried címen a nagy francia forradalmat, a havasi kürtökkel, mert ez az egész zendülés jóformán havasokon játszódott le. Hőse ez a Siegfried nevű, aki sérthetetlen, és a vezetékneve Gessler úr. Ennek az öreg artistának a fejéről saját fia lelőtt egy egész pakli kártyát… Mert az ügy összefüggött a kártyázással, sőt a dominóval és a rulettel is… Ezért nevezték el az egyes kártyalapokat, az opera és a lázadás alapján Tell Vilmosnak, zöld alsónak és a bátor kisfiúcskát ultimónak, ami egy makkhetes. Itt jön aztán a nő, Szibillnek hívják, de ha ezt kérdezik, hattyú lesz, és ebben az állapotban énekel. Sekszpir karnagy úr, akitől sok jópofa bemondást tudok, erről a nőről mondta, hogy “Mi újság. Asszony a neved.” – Nagyot csuklott, és részegségében közel volt az ájuláshoz. – Amint látja, uram, operákkal, világtörténelemmel és szerencsejátékokkal éppen eleget foglalkoztam. Igyunk valamit szerintem.
– A másik neve Richard? – kérdezte Theo.
– Az én másik nevem szintén egy opera hőse.
Fülig Jimmy élénken bólogatott.
– Úgy van! Régebben Tökalsónak nevezték. Én is értek a muzsikához, mert egy időben éjjel-nappal kártyáztam.
– Négyszemközt akarok önnel beszélni – szólt hirtelen komorsággal a kékszakállú.
Fülig Jimmy, a milliomos intésére távozott.
– Uram… nyílt sisakkal jöttem… – lihegte Wagner úr titokzatosan. – A havasi kürt, ami nem mindig kellett, csak általában Wagnerhez, külön harminc cent jövedelmet hozott. A havasi kürt következtében vettük fel a Wagner nevet, és zenészkörökben csak mint a Havasi Wagner családot emlegettek bennünket, ha rágalmaztak. Egy olasz operáról nevezett el atyám a mellékkeresete folytán.
– Lehetséges – kérdezte idegesen Mr. Theo -, hogy önt Carmennek hívják? Ez esetben utaink elváltak.
– Örülök, hogy nincs így. Ebben a műben iszákos szereplő játszotta a megtört szívű bohócot, és ez korsó söröket hozatott. Ez az az opera, amelyről engem elneveztek, és egy híres rablóról szól.
– Érdekes, hogy pont erre nem gondoltam.
– Teljes nevem Wagner Rinaldo-Rinaldini. Csinos olaszországi zsebtolvaj volt ez a hős, és később egy Szép Heléna nevű nővel valami kínos fináléba keveredik…
– Nagyon örülök – szólt Mr. Theo -, hogy mindezt elmondta nyílt sisakkal. De most közölje, hogy miért jött?
– Megmondom őszintén: kérek egy szivart… Köszönöm… Tehát hallja: Én voltam – kezdte lassan forgó nyelvvel – az az ember, aki üzletet közvetített a Magazin és a Wagner Corporation vállalat között. Ez az új tröszt én vagyok. Ugyanis a hajókat, matrózokat, vállalkozókat jól ismerem, tehát tisztában vagyok a bűnözéssel, és így üzleteket is vállalok. Állapodjunk meg: amelyikünk rátalál a tanárra, az megosztja a dicsőséget a másikkal.
– Nem kívánok az önök dicsőségében osztozni.
– Kérem… – szólt sértődötten Wagner úr, és gyönyörű szakálla szivárványszínekben borongott a sugárzó alkonyban. – Ez esetben távozást fogok megkísérelni.
A kísérlet azonban nem sikerült, mivel többször is visszahullott ültébe, míg végül Mr. Theo felsegítette.
– Köszönöm… De ha meggondolja: A Pacific Railway Gramofon Trust és a Wagner Corporation… esetleg fuzionálhatnak… Rajtam ne múljon… Ma érkezik a hajóm… Innen, Honoluluból indul az expedíció… Már jelezték… már érkezik a hajó, jöjjön ki, megmutatom… Hol a gyertyám!
– Minek tűzi ezt a gyertyát a kalapja mellé?
– Mert… gomblyukba vagy cipő mellé tűzve nem viselnek gyertyát… A gyertya a Corporatio! A csónaklámpákat itten lopkodják, és megbüntetnek, ha nincs világítva… hát most ez a patentem. Mielőtt elindul a csónakom, meggyújtom a gyertyát, és ha a partra érünk, elfújom a kalapomat…
Közben mégiscsak a fedélzetre értek, ahol Wagner úr örömmel üdvözölte Sir Arthur Maxbellt, és csodálkozott, hogy ezt kieresztették a börtönből. Hiába cáfolták feltevését, szóba sem állt ilyesmiről. Csak legyintett:
– Nekem akarják bemutatni ezt a fegyháztölteléket? Együtt vittek vele vasra verve, Colombótól Batáviáig, hadiflottán. Mi, öreg?…
És hunyorgatott.
– Kérem, gyújtsa meg a kalapját, és menjen a csónakjába – mondta Mr. Theo.
– Oda nézzen! Ott megy az én hajóm! Csak öt nappal előbb indult, mint a maguké, és mégis utolérték… Ez az én saját tulajdonom! – sikoltotta Wagner úr.
Az estében, jóval előttünk egy hitvány kis gőzös látszott a tatjával feléjük, amilyet a part menti forgalomból is rövidesen kivonnak előreláthatólag. Horpadt bordázata rázkódott, mintha a gép lenne nagyon ócska, vagy a hajótest igen rozoga. Ezzel akarnak expedícióra vállalkozni? Hiszen egy nagyobb hullám mindenestől a víz alá nyomja.
– Pompás hajó – harsogta Wagner úr. – Ki mondaná erről, hogy negyvenkét éve szeli az óceánt?
Ezt senki sem mondta volna erről a hajóról, amely futó megítélés szerint is évtizedekkel öregebbnek látszott.
– Micsoda marha lehet – szólt Fülig Jimmy -, aki arra vállalkozik, hogy expedíciózzon ezzel.
– Egész jó matróz az ipse – dünnyögte Wagner úr, és megfogózkodott egy pillanatra Watson aranygombos uniformisába, de a gyenge kabát nagy része a kezében maradt, lehasítva. Mr. Theo ismét megóvta a veréstől.
– A Wagner Corporation hajóját jó matróz vezeti… ügyes matróz… fürge fiú…
– Hogy hívják?
– Úgy hívják, hogy Piszkos Fred…
– A Pi… Piszkos… Fred? – szólt döbbenten Fülig Jimmy.
– De mennyire!… Ma érkezik San Franciscóból gyorshajón, hogy átvegye a parancsnoklást…
– Miféle gyorshajó érkezik ma San Franciscóból?
– A maguké… – szólt Wagner úr. – Halló… Nem is tudtam, hogy ikertestvéreid vannak!… Szervusz, öreg matróz! Látja, ezek itt teljesen egyformák mind az öten.
Hátranéztek.
…És ott állt mellettük a Kapitány! Piszkos Fred teljes életlomposságában, de Wagner úr, a szeme előtt képződő, kellemes, vöröses nedű fénytörése következtében öt példányban látta a Kapitányt. Mintha egy teljes rablóbanda jelent volna meg.
TIZENEGYEDIK fejezet—>>>