Tigrisvér

SZEMTŐL SZEMBE

1.

Éjfél után Folkston egyébként korán pihenni térő lakói még együtt ültek az ivóban.

– Az az alak hencegett, szó sincs róla, hogy visszatérjen!

– Régen Countryban van már – legyintett bánatosan a szeplős. – Csak azért bánt el velem, mert nem számítottam az ütésre.

– Legalább a nevét megtudhattad volna Hould – fordult a seriffhez Allan, a nagyfejű.

– Az ám! Legalább tudnánk, hogy ki volt az, aki az orrunknál fogva vezetett? – kiáltotta az asztalra csapva a marhakereskedő.

– Jobb így – felelte a seriff. Cigarettát sodort, nagy lapos, bütykös ujjaival, azután, mint valami szájharmonikát, végighúzogatta az ajkai előtt. – Nekem nem szabadott tudomást venni arról, hogy a mérnököt akarja elrabolni.

– Már megint Rowert véded?!

Zajongás támadt. A seriff nyugodtan felállt:

– Fiúk! Én nem akarom a zsilipet. Meg is mondtam ezt Rowernek. Aszondom, hogy eddig jó volt így, ezután sem kell más. Első a víz meg a legelő, és vesszen a zsilip, de olyasmiben nem veszek részt, amiért szigorú büntetés jár a seriffnek. Ezt beláthatjátok.

Akkorát szívott a laza cigarettájából, hogy valóság pernyeeső hullott a kabátjára.

– Houldnak igaza van! – mondta Allan. Nem kell belevonni őt semmibe, ami nem a seriffre tartozik.

– Azt hiszem, felesleges erről beszélni – szólt közbe a szeplős. – Annak a fickónak esze ágában sem volt beosonni Rower táborába.

Hirtelen elhallgattak. Lódobogás hallatszott kintről. Valaki leugrott a kocsma előtt, nehéz léptek döngtek a tornácon, azután belépett az ajtón…

2.

Jack Rower.

Szálfaegyenesen állt ott a hatalmas, ősz ember, kemény tekintetét körüljártatta az ívóban, és dörgő, meleg hangon mondta:

– Jó estét, folkstoniak!

Egy másodpercnyi súlyos csend után valamennyien felemelkedtek, lassan, mintegy hipnotizálva. Allan keze a pisztolya agyára nehezedett.

– Csak húzd ki, Allan és lőjj! Orgyilkosság vagy emberrablás között alig van különbség.

– Hogy érted ezt?

– Mit komédiázol? Egy ártatlan embert elraboltak a munkahelyéről! Talán félnek a folkstoniak, és letagadják, amit elkövettek?

Összenéztek. A kocsmáros mélyet bólintott, Hiron az ajkát rágta. Egy helyen még látszott a friss seb, ahol Robin öklétől berepedt.

– Nos? Egyedül jöttem ide. Nincs velem egyetlen emberem sem!

Kissé valószínűtlenül hangzott, de tudták mind, hogy Rower nem hazudik. Furcsa egy ember.

– Megnémultatok?! Vagy nincs bátorságtok vállalni, amit tettetek? Ahány ember él és mozog körülöttem, el akart jönni a mérnököt keresni. Nem hagytam. De ha egyszer nekiindulnak, akkor itt Folkstonban elszabadul az ördög! Nem kell félteni sem a legelőt, sem a vizet, mert nem lesz, aki a marhákat legeltesse. És nem lesz itt semmi! Értitek? Senki és semmi, csak a pusztulás! Semmi!

– Jack Rower! – mondta a seriff hivatalos komolysággal. – Ezek az emberek délután óta együtt ülnek itt, és nem voltak sehol! Ha valami történt nálad, ami törvényellenes, jelentsd nekem, és én eljárok.

Rower durván nevetett.

– Neked, Hould? Te ma megfenyegettél a saját házamban. De ha akarod, jelentést teszek. Tessék: valaki leütötte az őreimet, belopódzott a táboromba, és elrabolta a mérnököt.

Ámultan néztek össze.

– Miért őrizteted asszonyokkal a birtokodat? – szólt végre Allan csúfondárosan. – Férfiakkal ilyesmi nem eshet meg!

Rower arca elborult és tűzvörös lett.

– Elismerem – mondta rekedten -, hogy folkstoni embertől ezt nem vártam volna el.

– Hogy érted ezt?

– Ahogy akarod, Allan.

Már érzelődött a puskaporszag a levegőben. Hould közéjük állt.

– Becsületemre mondom, Rower, hogy közülünk senki sem tette. Rosszul teszed hát, ha belekötsz itt valakibe.

– Ami pedig a poklot illeti – kiáltott közbe Allan -, az így is, úgy is elszabadul! Mert a zsilipet nem tűrjük! Harc lesz, kegyetlen és elszánt küzdelem az utolsó emberig!

– Miért nem terelitek az állatokat az Indián kanyonhoz? Ott van bőven fű és nincs messze!

– Itt akarunk legeltetni! Az ősök földjén!

– Nem te parancsolsz, Rower.

Fenyegető morajjal fogták körül az ősz óriást. Valaki túl közel furakodott hozzá, azt durván hátrataszította. A kocsmáros és a seriff állták el a kiáltozók útját.

– Mondd meg, Rower, hogy mit akarsz? – kérdezte Hould.

– Hol van a mérnök?

– Nem tudja itt senki.

– Becsületedre állítod itt mindenki előtt, hogy nem tudsz semmit az ügyről? – A seriff pislogott és körülnézett. Ennyi ember előtt hamisan adja szavát?

– Annyit tudok, hogy egy ember, aki ma délután érkezett, a nevét nem mondta meg, tett olyan kijelentést, hogy a mérnököt elrabolja. Nem hitte senki, hogy képes lesz rá.

Rower látta, hogy a seriff igazat mond. Körülnézett. Forrt a vére a gúnyosan vigyorgó arcoktól.

– Hogy nézett ki az az ember?

– Fiatal, csinos arcú. Nagy, fekete szeme van, kissé hajlott orra, vörös ingben jár…

Most nyílt az ajtó, és Rower előtt ott állt a fiatalember; nagy, fekete szemmel, kissé hajlott orral, vörös ingben. Robin volt.

– Jó estét! – mondta, és kalapját az ajtóba vert kampósszögre akasztotta.

3.

A kövér kocsmáros jellegzetes nehéz légzése tisztán hallatszott a csendben.

– Ez volt az? – kérdezte Rower, és a nyakán kidagadt az ér, úgy lüktetett. Azután az idegenhez lépett – A birtokomról eltűnt a mérnök.

– Nem egy olyan kövér szemüveges? – kérdezte élénken és mosolyogva Robin.

– De!

– Láttam Country felé az úton. Azt mondta, bemegy a városba iszogatni egy kicsit.

Rower megragadta a fiú kabátját.

– Le a kezekkel, hé! – kiáltott Robin.

Az öreg meggondolta magát és eleresztette. Nem sok reménye lehetett, ha verekedést kezd. Nyelt egyet, és hátralépett.

– Hol van Clayton? – kérdezte fagyosan.

– Claytonnak hívják? Nem is tudtam… Érdekes.

– Maga ma délután azt mondta, hogy el fogja rabolni a mérnököt. Igaz?

– Igaz. De meggondoltam magamat, és nem tettem.

– Seriff – mondta Rower -, azt állította, hogy teljesíti a kötelességét. Fogja el ezt az embert!

– Miért?

– Ő mondta, hogy elrabolja Claytont.

– De most tagadja. Ha van valami bizonyítékod, elfogom nyomban.

– Értlek, Hould. Úgy akarod megsütni a pecsenyét, hogy ne legyen kormos a kezed.

Robin közben leült, és italt töltött. A körülállók nézték. Tehát behatolt egyedül a zsiliphez, és elrabolta a mérnököt!

– Reggelig van időtök a mérnököt szabadon engedni. Ha hét óráig nem tér vissza, akkor elindulunk valamennyien, és megtaláljuk Claytont. Ebben biztosak lehettek!

– Elég volt a fenyegetőzéseidből! – mondta Allan.

– Nem félünk sem tőled, sem az embereidtől.

– Kissé elbizakodottak vagytok! – felelte Rower. – Mert ennek a fiúnak szerencséje volt.

Odalépett Robin elé.

– Te ki vagy? A nevedet akarom tudni!

– Névjegyem nincs, de egy családi képet mutatok.

Elővett egy zsebórát, és felkattintotta a fedelét.

– Mit mutatsz nekem? – kérdezte csodálkozva Rower.

– Lásd, hogy ütött az óra, Jack Rower!

Egy pillantást vetett az órára. Valami képféle volt a fedelében.

– Mi a csoda?!

Rower felkiáltott és hátralépett. Az arca halálsápadt lett.

– Bemutatkozzam?… – kérdezte Robin.

A feszült csendben kissé megrökönyödötten álltak valamennyien. Egy szót sem értettek az egészből.

– Mit akarsz? – kérdezte rekedten Rower.

– Tudhatod.

– Verekedni?

– Igen.

– Mit törődsz a zsilippel?

– Semmit. Ürügy volt, hogy megüzenjem: ütött az óra, Rower!

– Rendben van. Gyere velem.

– Hová?

– Ahol négyszemközt beszélhetünk.

Robin felállt, megigazította a revolvercsövét, és mindenki látta, hogy kissé kihúzza, majd visszateszi a pisztolyát, mintha kipróbálná, hogy könnyen rántható-e. Azután követte Rowert.

4.

Egy ideig szótlanul álltak az ivóban.

– Én láttam, hogy veszett ember – mondta a kocsmáros.

– Ez legyőzi őket, ha mögötte állunk – mondta a szakállas. – Istenemre, az öreg szürke medve emberére talált.

Csak a seriff állt szótlanul és komolyan.

– Mi az, Hould? Miért nem beszélsz? Tán megnémultál ijedtségedben?

A seriff megköszörülte a torkát, mert úgy érezte, hogy fátyolozott lenne kissé a hangja.

– Tudjátok, ki ez a fiatalember? – kérdezte.

Várakozóan néztek rá.

– A Tigris!

Döbbenten felkapták a fejüket. Mintha kísértet távozott volna, úgy meredtek az ajtóra.

– Három nap előtt jött az értesítés – folytatta a seriff -, hogy több embert megölt, akik az apja elfogatásában részesek voltak. Útban van ide, hogy Rowerrel is végezzen. De közben kiszabadította az apját.

– Az igazi Tigrist!

– Láthatjátok, hogy ő is igazi Tigris. Nekem már beismerte egyszer Rower, hogy később, érettebb fejjel nagyon megbánta, amit a Tigrissel tett. Most megjelent a Tigris-kölyök leszámolni, és bizonyára az öreg is itt van valahol a közelben.

Az embereket kissé fejbe vágta a közlés.

– Nézd, Hould – mondta végre a kocsmáros. – Bennünket a Tigris sohasem bántott. Nekünk kell valaki, aki alkalmas arra, hogy szembeszálljon Rowerrel.

– Nagyon igaz – helyeselt Allan, miután a nagy rabló neve mentette a hiúságán esett csorbát. – A zsilip ellen kijátsszuk adunak a Tigrist. Jobb kártyánk nincs. Azt mondtad az imént, Hould, hogy kedvezel nekünk, ahol csak lehet.

– Úgy van! Ezt mondtad!

– Ne vedd tudomásul, hogy ez a fiú kicsoda!

A seriff tanácstalanul vakargatta az állát.

A kocsmáros lesöpört egy csomó morzsát és hulladékot az asztalról.

– Nem ismerted fel és kész!

Hould hallgatott.

– Eddig csak fecsegtetek – folytatta a vendéglős. – De most az az érzésem, hogy végre történik is valami.

Ebben a pillanatban lövés dörrent élesen, messze hangzóan az éjszakában. Valamennyien kirohantak.

Keletről már virradt halványan, a fák koronája között tejszínű derengés látszott, és minden csendes…

Azután lódobogás hallatszott, és a távolban egy vágtató árny sziluettje suhant el a hegyek felé vezető úton.

5.

Amikor Rower és a fiatalember kiléptek a kocsmából, még teljes sötétség borult a tájra.

– Ide hallgass, kölyök! Függetlenül attól, ami közöttünk történni fog, azt akarom, hogy tudd: én nagyon megbántam, amit akkoriban tettem. Nem lett volna szabad a Tigrist bántani, miután jó útra tért. Ezt most megmondom.

Robin hallgatott.

– Ami volt, az megtörtént. Most helyt kell állni érte, és jobb is szeretem így. De van itt másvalami. A zsilip…

Csendben mentek egymás mellett néhány lépést. Már mögöttük volt a vendéglő. Robin cigarettára gyújtott.

– Mondd, te törődsz azzal, hogy itt zsilip legyen vagy nem?

A fiú vállat vont.

– Nem érdekel.

– Hát akkor figyelj: három hét múlva készen áll a zsilip. Messze vidéknek áldás. Villanyuk lesz, és bekapcsolódhatnak a keleti vasútvonalba. Ezek az alakok áldani fogják a nevemet, vademberekből polgárok lesznek, Folkston rossz nevű vadnyugati fészekből város…

Messze elhagyták a kocsmát, túl jártak Folkstonon. Robin a távolba fúrta éles pillantását.

– Itt megállunk, Rower.

– Jó.

Az öreg óriás is rágyújtott. Nyugodt volt, a gyufa nem remegett a kezében.

– Ha én nem állok az élen, akkor összeomlik minden. Egyet kérek tőled. Még senkitől sem kértem semmit.

– Nem teszem meg – felelte hidegen.

– Tudod, mit akarok kérni?

– Semmit sem teszek meg, amit te kérsz.

– Nem nekem teszed. A Tigrisek mindig szerették a nyugati embereket. Ez volt a szerencséjük. Ezért találtak mindig cinkosra. Ez a nép itt elzüllik, kipusztul, felmorzsolják az apró harcok a peon indiánokkal, elpusztul, mert nem kering benne a nagy test vére: a vasúti forgalom. Ez a zsilip villanyt, ipart, vasutat, messzi hegyvidéken jólétet jelent.

– Nem akarják.

– A rabszolgákat sem akarták felszabadítani, és az első vonatot nem az indiánok, hanem a fehérek siklatták ki.

– Mit akarsz?

– Négy hét múlva találkozzunk ott, ahol akarod; és megverekszem veled, ahogy tetszik. Akkor kész a zsilip, lesz itt katonaság, hogy őrizze, és nyugodtan leszámolok veled.

Robin sokáig nem felelt. Az arca, mint általában, valami unott szomorúsággal fordult a legsötétebb éjszakai homály felé, mintha ott látna valamit.

És csakugyan látott valamit. Egy asszonyt, aki szenved. De ezt az asszonyt csak ilyenkor és csak a sötét semmi mozivásznán lehetett élve látni.

Mert az anyja volt, akit sohasem ismert, és mindig szeretett. Furcsa szorongással érezte, hogy a vér, mely nem válhat vízzé, legalábbis hígabban csörgedezik benne. Nem rezdül a pillája sem, ha revolvert szegeznek rá, és hidegvérrel megtámad egy vonatot. De furcsa gyengédség fogja el, ha az öreg Barker kificamítja a lábát, és tehetetlen egy síró nővel szemben. Savó keveredett valahol a vérébe?

Az a leány a kezében volt. Itt áll mellette ez az öregember, akit megtörhetett volna, ha Mollyt elhurcolja vagy… megöli.

Mi ez egy Tigrisnek? És képtelen volt rá. Sokszor eszébe jut az a kedves arcú, finom leány. És ilyenkor még szomorúbb lesz.

De a legijesztőbb, hogy ez az öreg óriás itt “emberségről, villanyvilágításról” beszél… és nem tudja brutális röhögéssel azt felelni: “Mi közöm hozzá! Elő a fegyverekkel!” Csak áll és néz, és szomorú lesz, és lassanként eltűnik annak az asszonynak a képe, mert kissé halványul az ég.

Már virrad…

Rower nem szólt semmit. Hagyta gondolkozni.

– Mi hasznod van neked ebből a zsilipből?

– Semmi.

– Mit kapsz, ha elkészülsz vele?

– Tíz év múlva talán kitüntetést, és húsz év múlva elneveznek egy utcát az emlékemre.

– Akkor miért csinálod?

– Mert tudom, kell! Úgy vagyok vele, mint a Tigrisek a portyázással és rablással.

– Ezt nem értem – felelte egyenesen Robin.

– Megmagyarázom. Az apám Klondykébe ment aranyat ásni, és koldusszegényen halt meg, de ő csinálta az első kompot, fenyőkre erősített kötél segítségével a Yukon-folyón. Veszélyes, rossz vállalkozás volt. Ha aranyat keres, a legszebb lelőhelyek között választhatott volna. Az egyik nagybátyám Buffalo Bill-lel lovascsapatokat szervezett, hogy az első Pacific vasút előtt vágtatva biztosítsák a közlekedést, az apám Mexikóban egy zászlóalj indiánt szervezett Juareznek, és oldalba kapta III. Napóleon katonáit, akik Miksa császárral jöttek át Franciaországból, és engem gyerekkorom óta izgat a zsilip, hogy Folkston bekapcsolódjék a nagy keleti ütőér vérkeringésébe… Ilyenek vagyunk.

Robin ismét másfelé nézett, nem felelt.

– Most hazamegyek. Ha kész a zsilip, üzenj, hogy hol vársz, ott leszek.

Ment. Robin nem mozdult. Vagy ötven lépés távolságból még látta a hatalmas alakot, amint a lovára ült.

Rimbow és Rower kancája, ahogy eloldozták a kocsma elől, követte csendben a két beszélgetőt. Robin lova ott maradt állva a gazdája közelében, mintha ő is tűnődne mélabúsan. Nagy, csontos alakja tömör folttá domborodott a halvány derengésben.

Rower megsarkantyúzta lovát és nekirúgtatott.

Egy dörrenés…

A ló felágaskodik, és az öreg telepes kibukik a nyeregből.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.