SZEMTŐL SZEMBE
1.
Éjfél után Folkston egyébként korán pihenni térő lakói még együtt ültek az ivóban.
– Az az alak hencegett, szó sincs róla, hogy visszatérjen!
– Régen Countryban van már – legyintett bánatosan a szeplős. – Csak azért bánt el velem, mert nem számítottam az ütésre.
– Legalább a nevét megtudhattad volna Hould – fordult a seriffhez Allan, a nagyfejű.
– Az ám! Legalább tudnánk, hogy ki volt az, aki az orrunknál fogva vezetett? – kiáltotta az asztalra csapva a marhakereskedő.
– Jobb így – felelte a seriff. Cigarettát sodort, nagy lapos, bütykös ujjaival, azután, mint valami szájharmonikát, végighúzogatta az ajkai előtt. – Nekem nem szabadott tudomást venni arról, hogy a mérnököt akarja elrabolni.
– Már megint Rowert véded?!
Zajongás támadt. A seriff nyugodtan felállt:
– Fiúk! Én nem akarom a zsilipet. Meg is mondtam ezt Rowernek. Aszondom, hogy eddig jó volt így, ezután sem kell más. Első a víz meg a legelő, és vesszen a zsilip, de olyasmiben nem veszek részt, amiért szigorú büntetés jár a seriffnek. Ezt beláthatjátok.
Akkorát szívott a laza cigarettájából, hogy valóság pernyeeső hullott a kabátjára.
– Houldnak igaza van! – mondta Allan. Nem kell belevonni őt semmibe, ami nem a seriffre tartozik.
– Azt hiszem, felesleges erről beszélni – szólt közbe a szeplős. – Annak a fickónak esze ágában sem volt beosonni Rower táborába.
Hirtelen elhallgattak. Lódobogás hallatszott kintről. Valaki leugrott a kocsma előtt, nehéz léptek döngtek a tornácon, azután belépett az ajtón…
2.
Jack Rower.
Szálfaegyenesen állt ott a hatalmas, ősz ember, kemény tekintetét körüljártatta az ívóban, és dörgő, meleg hangon mondta:
– Jó estét, folkstoniak!
Egy másodpercnyi súlyos csend után valamennyien felemelkedtek, lassan, mintegy hipnotizálva. Allan keze a pisztolya agyára nehezedett.
– Csak húzd ki, Allan és lőjj! Orgyilkosság vagy emberrablás között alig van különbség.
– Hogy érted ezt?
– Mit komédiázol? Egy ártatlan embert elraboltak a munkahelyéről! Talán félnek a folkstoniak, és letagadják, amit elkövettek?
Összenéztek. A kocsmáros mélyet bólintott, Hiron az ajkát rágta. Egy helyen még látszott a friss seb, ahol Robin öklétől berepedt.
– Nos? Egyedül jöttem ide. Nincs velem egyetlen emberem sem!
Kissé valószínűtlenül hangzott, de tudták mind, hogy Rower nem hazudik. Furcsa egy ember.
– Megnémultatok?! Vagy nincs bátorságtok vállalni, amit tettetek? Ahány ember él és mozog körülöttem, el akart jönni a mérnököt keresni. Nem hagytam. De ha egyszer nekiindulnak, akkor itt Folkstonban elszabadul az ördög! Nem kell félteni sem a legelőt, sem a vizet, mert nem lesz, aki a marhákat legeltesse. És nem lesz itt semmi! Értitek? Senki és semmi, csak a pusztulás! Semmi!
– Jack Rower! – mondta a seriff hivatalos komolysággal. – Ezek az emberek délután óta együtt ülnek itt, és nem voltak sehol! Ha valami történt nálad, ami törvényellenes, jelentsd nekem, és én eljárok.
Rower durván nevetett.
– Neked, Hould? Te ma megfenyegettél a saját házamban. De ha akarod, jelentést teszek. Tessék: valaki leütötte az őreimet, belopódzott a táboromba, és elrabolta a mérnököt.
Ámultan néztek össze.
– Miért őrizteted asszonyokkal a birtokodat? – szólt végre Allan csúfondárosan. – Férfiakkal ilyesmi nem eshet meg!
Rower arca elborult és tűzvörös lett.
– Elismerem – mondta rekedten -, hogy folkstoni embertől ezt nem vártam volna el.
– Hogy érted ezt?
– Ahogy akarod, Allan.
Már érzelődött a puskaporszag a levegőben. Hould közéjük állt.
– Becsületemre mondom, Rower, hogy közülünk senki sem tette. Rosszul teszed hát, ha belekötsz itt valakibe.
– Ami pedig a poklot illeti – kiáltott közbe Allan -, az így is, úgy is elszabadul! Mert a zsilipet nem tűrjük! Harc lesz, kegyetlen és elszánt küzdelem az utolsó emberig!
– Miért nem terelitek az állatokat az Indián kanyonhoz? Ott van bőven fű és nincs messze!
– Itt akarunk legeltetni! Az ősök földjén!
– Nem te parancsolsz, Rower.
Fenyegető morajjal fogták körül az ősz óriást. Valaki túl közel furakodott hozzá, azt durván hátrataszította. A kocsmáros és a seriff állták el a kiáltozók útját.
– Mondd meg, Rower, hogy mit akarsz? – kérdezte Hould.
– Hol van a mérnök?
– Nem tudja itt senki.
– Becsületedre állítod itt mindenki előtt, hogy nem tudsz semmit az ügyről? – A seriff pislogott és körülnézett. Ennyi ember előtt hamisan adja szavát?
– Annyit tudok, hogy egy ember, aki ma délután érkezett, a nevét nem mondta meg, tett olyan kijelentést, hogy a mérnököt elrabolja. Nem hitte senki, hogy képes lesz rá.
Rower látta, hogy a seriff igazat mond. Körülnézett. Forrt a vére a gúnyosan vigyorgó arcoktól.
– Hogy nézett ki az az ember?
– Fiatal, csinos arcú. Nagy, fekete szeme van, kissé hajlott orra, vörös ingben jár…
Most nyílt az ajtó, és Rower előtt ott állt a fiatalember; nagy, fekete szemmel, kissé hajlott orral, vörös ingben. Robin volt.
– Jó estét! – mondta, és kalapját az ajtóba vert kampósszögre akasztotta.
3.
A kövér kocsmáros jellegzetes nehéz légzése tisztán hallatszott a csendben.
– Ez volt az? – kérdezte Rower, és a nyakán kidagadt az ér, úgy lüktetett. Azután az idegenhez lépett – A birtokomról eltűnt a mérnök.
– Nem egy olyan kövér szemüveges? – kérdezte élénken és mosolyogva Robin.
– De!
– Láttam Country felé az úton. Azt mondta, bemegy a városba iszogatni egy kicsit.
Rower megragadta a fiú kabátját.
– Le a kezekkel, hé! – kiáltott Robin.
Az öreg meggondolta magát és eleresztette. Nem sok reménye lehetett, ha verekedést kezd. Nyelt egyet, és hátralépett.
– Hol van Clayton? – kérdezte fagyosan.
– Claytonnak hívják? Nem is tudtam… Érdekes.
– Maga ma délután azt mondta, hogy el fogja rabolni a mérnököt. Igaz?
– Igaz. De meggondoltam magamat, és nem tettem.
– Seriff – mondta Rower -, azt állította, hogy teljesíti a kötelességét. Fogja el ezt az embert!
– Miért?
– Ő mondta, hogy elrabolja Claytont.
– De most tagadja. Ha van valami bizonyítékod, elfogom nyomban.
– Értlek, Hould. Úgy akarod megsütni a pecsenyét, hogy ne legyen kormos a kezed.
Robin közben leült, és italt töltött. A körülállók nézték. Tehát behatolt egyedül a zsiliphez, és elrabolta a mérnököt!
– Reggelig van időtök a mérnököt szabadon engedni. Ha hét óráig nem tér vissza, akkor elindulunk valamennyien, és megtaláljuk Claytont. Ebben biztosak lehettek!
– Elég volt a fenyegetőzéseidből! – mondta Allan.
– Nem félünk sem tőled, sem az embereidtől.
– Kissé elbizakodottak vagytok! – felelte Rower. – Mert ennek a fiúnak szerencséje volt.
Odalépett Robin elé.
– Te ki vagy? A nevedet akarom tudni!
– Névjegyem nincs, de egy családi képet mutatok.
Elővett egy zsebórát, és felkattintotta a fedelét.
– Mit mutatsz nekem? – kérdezte csodálkozva Rower.
– Lásd, hogy ütött az óra, Jack Rower!
Egy pillantást vetett az órára. Valami képféle volt a fedelében.
– Mi a csoda?!
Rower felkiáltott és hátralépett. Az arca halálsápadt lett.
– Bemutatkozzam?… – kérdezte Robin.
A feszült csendben kissé megrökönyödötten álltak valamennyien. Egy szót sem értettek az egészből.
– Mit akarsz? – kérdezte rekedten Rower.
– Tudhatod.
– Verekedni?
– Igen.
– Mit törődsz a zsilippel?
– Semmit. Ürügy volt, hogy megüzenjem: ütött az óra, Rower!
– Rendben van. Gyere velem.
– Hová?
– Ahol négyszemközt beszélhetünk.
Robin felállt, megigazította a revolvercsövét, és mindenki látta, hogy kissé kihúzza, majd visszateszi a pisztolyát, mintha kipróbálná, hogy könnyen rántható-e. Azután követte Rowert.
4.
Egy ideig szótlanul álltak az ivóban.
– Én láttam, hogy veszett ember – mondta a kocsmáros.
– Ez legyőzi őket, ha mögötte állunk – mondta a szakállas. – Istenemre, az öreg szürke medve emberére talált.
Csak a seriff állt szótlanul és komolyan.
– Mi az, Hould? Miért nem beszélsz? Tán megnémultál ijedtségedben?
A seriff megköszörülte a torkát, mert úgy érezte, hogy fátyolozott lenne kissé a hangja.
– Tudjátok, ki ez a fiatalember? – kérdezte.
Várakozóan néztek rá.
– A Tigris!
Döbbenten felkapták a fejüket. Mintha kísértet távozott volna, úgy meredtek az ajtóra.
– Három nap előtt jött az értesítés – folytatta a seriff -, hogy több embert megölt, akik az apja elfogatásában részesek voltak. Útban van ide, hogy Rowerrel is végezzen. De közben kiszabadította az apját.
– Az igazi Tigrist!
– Láthatjátok, hogy ő is igazi Tigris. Nekem már beismerte egyszer Rower, hogy később, érettebb fejjel nagyon megbánta, amit a Tigrissel tett. Most megjelent a Tigris-kölyök leszámolni, és bizonyára az öreg is itt van valahol a közelben.
Az embereket kissé fejbe vágta a közlés.
– Nézd, Hould – mondta végre a kocsmáros. – Bennünket a Tigris sohasem bántott. Nekünk kell valaki, aki alkalmas arra, hogy szembeszálljon Rowerrel.
– Nagyon igaz – helyeselt Allan, miután a nagy rabló neve mentette a hiúságán esett csorbát. – A zsilip ellen kijátsszuk adunak a Tigrist. Jobb kártyánk nincs. Azt mondtad az imént, Hould, hogy kedvezel nekünk, ahol csak lehet.
– Úgy van! Ezt mondtad!
– Ne vedd tudomásul, hogy ez a fiú kicsoda!
A seriff tanácstalanul vakargatta az állát.
A kocsmáros lesöpört egy csomó morzsát és hulladékot az asztalról.
– Nem ismerted fel és kész!
Hould hallgatott.
– Eddig csak fecsegtetek – folytatta a vendéglős. – De most az az érzésem, hogy végre történik is valami.
Ebben a pillanatban lövés dörrent élesen, messze hangzóan az éjszakában. Valamennyien kirohantak.
Keletről már virradt halványan, a fák koronája között tejszínű derengés látszott, és minden csendes…
Azután lódobogás hallatszott, és a távolban egy vágtató árny sziluettje suhant el a hegyek felé vezető úton.
5.
Amikor Rower és a fiatalember kiléptek a kocsmából, még teljes sötétség borult a tájra.
– Ide hallgass, kölyök! Függetlenül attól, ami közöttünk történni fog, azt akarom, hogy tudd: én nagyon megbántam, amit akkoriban tettem. Nem lett volna szabad a Tigrist bántani, miután jó útra tért. Ezt most megmondom.
Robin hallgatott.
– Ami volt, az megtörtént. Most helyt kell állni érte, és jobb is szeretem így. De van itt másvalami. A zsilip…
Csendben mentek egymás mellett néhány lépést. Már mögöttük volt a vendéglő. Robin cigarettára gyújtott.
– Mondd, te törődsz azzal, hogy itt zsilip legyen vagy nem?
A fiú vállat vont.
– Nem érdekel.
– Hát akkor figyelj: három hét múlva készen áll a zsilip. Messze vidéknek áldás. Villanyuk lesz, és bekapcsolódhatnak a keleti vasútvonalba. Ezek az alakok áldani fogják a nevemet, vademberekből polgárok lesznek, Folkston rossz nevű vadnyugati fészekből város…
Messze elhagyták a kocsmát, túl jártak Folkstonon. Robin a távolba fúrta éles pillantását.
– Itt megállunk, Rower.
– Jó.
Az öreg óriás is rágyújtott. Nyugodt volt, a gyufa nem remegett a kezében.
– Ha én nem állok az élen, akkor összeomlik minden. Egyet kérek tőled. Még senkitől sem kértem semmit.
– Nem teszem meg – felelte hidegen.
– Tudod, mit akarok kérni?
– Semmit sem teszek meg, amit te kérsz.
– Nem nekem teszed. A Tigrisek mindig szerették a nyugati embereket. Ez volt a szerencséjük. Ezért találtak mindig cinkosra. Ez a nép itt elzüllik, kipusztul, felmorzsolják az apró harcok a peon indiánokkal, elpusztul, mert nem kering benne a nagy test vére: a vasúti forgalom. Ez a zsilip villanyt, ipart, vasutat, messzi hegyvidéken jólétet jelent.
– Nem akarják.
– A rabszolgákat sem akarták felszabadítani, és az első vonatot nem az indiánok, hanem a fehérek siklatták ki.
– Mit akarsz?
– Négy hét múlva találkozzunk ott, ahol akarod; és megverekszem veled, ahogy tetszik. Akkor kész a zsilip, lesz itt katonaság, hogy őrizze, és nyugodtan leszámolok veled.
Robin sokáig nem felelt. Az arca, mint általában, valami unott szomorúsággal fordult a legsötétebb éjszakai homály felé, mintha ott látna valamit.
És csakugyan látott valamit. Egy asszonyt, aki szenved. De ezt az asszonyt csak ilyenkor és csak a sötét semmi mozivásznán lehetett élve látni.
Mert az anyja volt, akit sohasem ismert, és mindig szeretett. Furcsa szorongással érezte, hogy a vér, mely nem válhat vízzé, legalábbis hígabban csörgedezik benne. Nem rezdül a pillája sem, ha revolvert szegeznek rá, és hidegvérrel megtámad egy vonatot. De furcsa gyengédség fogja el, ha az öreg Barker kificamítja a lábát, és tehetetlen egy síró nővel szemben. Savó keveredett valahol a vérébe?
Az a leány a kezében volt. Itt áll mellette ez az öregember, akit megtörhetett volna, ha Mollyt elhurcolja vagy… megöli.
Mi ez egy Tigrisnek? És képtelen volt rá. Sokszor eszébe jut az a kedves arcú, finom leány. És ilyenkor még szomorúbb lesz.
De a legijesztőbb, hogy ez az öreg óriás itt “emberségről, villanyvilágításról” beszél… és nem tudja brutális röhögéssel azt felelni: “Mi közöm hozzá! Elő a fegyverekkel!” Csak áll és néz, és szomorú lesz, és lassanként eltűnik annak az asszonynak a képe, mert kissé halványul az ég.
Már virrad…
Rower nem szólt semmit. Hagyta gondolkozni.
– Mi hasznod van neked ebből a zsilipből?
– Semmi.
– Mit kapsz, ha elkészülsz vele?
– Tíz év múlva talán kitüntetést, és húsz év múlva elneveznek egy utcát az emlékemre.
– Akkor miért csinálod?
– Mert tudom, kell! Úgy vagyok vele, mint a Tigrisek a portyázással és rablással.
– Ezt nem értem – felelte egyenesen Robin.
– Megmagyarázom. Az apám Klondykébe ment aranyat ásni, és koldusszegényen halt meg, de ő csinálta az első kompot, fenyőkre erősített kötél segítségével a Yukon-folyón. Veszélyes, rossz vállalkozás volt. Ha aranyat keres, a legszebb lelőhelyek között választhatott volna. Az egyik nagybátyám Buffalo Bill-lel lovascsapatokat szervezett, hogy az első Pacific vasút előtt vágtatva biztosítsák a közlekedést, az apám Mexikóban egy zászlóalj indiánt szervezett Juareznek, és oldalba kapta III. Napóleon katonáit, akik Miksa császárral jöttek át Franciaországból, és engem gyerekkorom óta izgat a zsilip, hogy Folkston bekapcsolódjék a nagy keleti ütőér vérkeringésébe… Ilyenek vagyunk.
Robin ismét másfelé nézett, nem felelt.
– Most hazamegyek. Ha kész a zsilip, üzenj, hogy hol vársz, ott leszek.
Ment. Robin nem mozdult. Vagy ötven lépés távolságból még látta a hatalmas alakot, amint a lovára ült.
Rimbow és Rower kancája, ahogy eloldozták a kocsma elől, követte csendben a két beszélgetőt. Robin lova ott maradt állva a gazdája közelében, mintha ő is tűnődne mélabúsan. Nagy, csontos alakja tömör folttá domborodott a halvány derengésben.
Rower megsarkantyúzta lovát és nekirúgtatott.
Egy dörrenés…
A ló felágaskodik, és az öreg telepes kibukik a nyeregből.