Tigrisvér

A NAGY ÖSSZECSAPÁS

1.

Már nem játszották a “Csillagos lobogót”. A társulat útra készen állt, csak az útiköltség hiánya tartotta vissza őket. És a vendéglős, akinek tartoztak. Nelson egy utolsó, úgynevezett “fő-díszjutalom-előadást” tervezett vasárnapra, de nem sok reménye volt. Akármilyen szép is az amerikai katonaélet vidám és borús dalaival, a nézők megunták, és alig számíthatott bevételre.

Barker már napok óta búskomor volt. Senki sem tudta, mi a baja. Alig evett, és ami még feltűnőbb volt: alig ivott. Végül úgy érezte, hogy nem bírja egyedül elviselni a titkot. Megkereste az igazgatót.

– Nelson! Beszélnem kell veled. Sürgős szükségem van rád.

– Öregem, tudod, hogy nekem sincs.

– Nem pénzről van szó.

– Ami a vacsorát illeti…

– Eh! Nem érdekel… Egy bűn terheli a lelkiismeretemet.

Leültek az elhagyatott ponyvás kocsi lépcsőjére.

– Nelson… Tudod, hogy ki volt az a fiatalember, aki a múltkor megszólított?

– Nem. Te tudod?

– Igen. De megint elfelejtettem…

– Súgó nélkül nem vagy ember.

– Ez az illető az állatnevű rabló!

– A Kenguru!

– Nem, nem… vérszomjas és villámgyors…

– Szúnyog?

– Lehet. Mindegy – legyintett mélabúsan. – Az az ember a szemem láttára eltüntetett egy mérnököt. Én sürgönyöztem, hogy az illető nem jön. És… egy mérnököt már megöltek a szemem láttára…

– Minek avatkozol ilyesmibe?

– Most… nem tudok aludni… Hátha… talán… megölték… és én segítettem.

– De hát ki ez az állatnevű ember?

– Híres rabló? Sok pénz van kitűzve rá…

– Ha feljelentetted volna – mondta Nelson -, a kitűzött díjból már régen úton lehetnénk.

– Ostobaság! Ez az ember olyan volt hozzám, mint a fiam.

– Egy okkal több, hogy feljelentsd. A fiadat ismerem.

– Megmentette az életemet.

Nelson vállat vont:

– Most csak ülj le és fogd be a szádat, még bajba kerülsz, és az rossz reklám lenne a társulatnak.

Nelson mindent a színház működése szempontjából nézett. De hívták már a színpadra, tehát otthagyta barátját. Barker egyedül maradt kétségbeesetten töprengve. Micsoda élet öreg napjaira!

– Barker!

Robin állt mellette. Felugrott, hogy elfusson vagy mondjon valamit, de csak állt, és a feje enyhén rezgett.

– Még mindig fél tőlem…?

– A… a mérnökkel… mi van?

– Hogy érti ezt?

– Mit?

– Semmi baja. De ma este meg akarják ölni, és akkor maga is belekeveredik.

– Tudtam! – nyögte.

– Én becsempésztem Rower farmjára. Ez istenes cselekedet volt, és büszke lehet rá. Zsilipet épít titokban.

– És ezt tiltja a törvény?!

– Nem. De a nép ellene van. Öreg Barker, ráfér magára egy kis nyugalom végre. Megcsinálhatja a szerencséjét. Ez a Rower gazdag ember. Akar olyant tenni, hogy egy életre lekötelezze?

– Ha nem zárnak be miatta. Nem csinálok több kanapét.

– Olyat kell tennie, amiért kitüntetik! Ide hallgasson…

Leült mellé a lépcsőre. Az öreg először figyelemmel hallgatta. Később hevesen tiltakozott, a mellét verte, és megesküdött valamire, sőt egy kicsit sírt is.

De végül Robin meggyőzte.

– Eddig nem érte baj, ha nekem szót fogadott. Ezt jegyezze meg. Szóval, este itt találkozunk.

– Maga mindenre rávesz… Mit csináljak?

– Fogadjon szót.

Robin sietett a kocsmába. Egypár legényt esetleg talál, aki eljön vele harcolni… Mindenesetre segíteni kell. Ha másképp nem, hát egyedül is visszatér. Egy éles hang kiáltott most a közelében.

– Fogják el! A Tigris!

2.

Nelson volt. Felismerte az illetőt, aki annak idején a kocsmában Barkerrel suttogott. És ebben a pillanatban a név is eszébe jutott. A vérengző, akit hírből ő is ismer, de mennyire ismeri, körözvényből, újságcikkekből! De bolond is volt, hogy nem tudta: a Tigris! Nyomban az útiköltségre gondolt és kiáltott:

– Fogják meg! A Tigris!

Egyszerre tíz revolver ugrott ki a tokjából. Ha Robin egy lépést vagy egy mozdulatot tesz szitává lövik. Tehát megállt.

Nelson egész testében remegve mondta, rámutatva:

– Maga… maga a Tigris!

– Az hát. Na és?

Tíz perc múlva bilincsek között ült a börtönben. Csak azt kérte, hogy Barkerrel beszélhessen. De a seriff megtagadta a kívánságát.

3.

Csendes és békés völgy ez a Folkston. Innen a hegyekből olyan, mint valami kis paradicsom. Apró fehér házaival, farmjaival, dús fáival. Túloldalról a kopár sziklák csipkeháttere, csupa derű, hangulat, harmónia.

…És a Rower-farm körül serényen hordták a torlaszokat. Minden cowboy a fegyverét nézegette. A kerítést homokzsákokkal erősítették meg, és a zsilip körül kidöntött fákkal zárták el az utat.

A peon törzsfő a huszadik korbácsütés után mindent bevallott.

– Nem akarják a zsilipet, és mi sem akarjuk.

– Szóval a folkstoniak egyesülnek a peonokkal?

– Igen.

– Felkötni! – javasolta Bob apó.

– Sőt – mondta Rower -, szabadon bocsátjuk.

– Tessék?! – hüledezett Patterson, aki szintén ott állt a puskájával harcra készen. – Ezt a gazembert, akinél csak a folkstoniak alantasabbak, mert indiánokkal szövetkeznek a fehérek ellen?

– Visszamehetsz Folkstonba – mondta Rower a főnöknek. – Azt üzenem neki hogy szívesen elkerülöm a vérontást, ezért tudják meg, hogy felkészülten várunk. Vágjátok el a kötelét.

A cowboyoknak nem tetszett ez a megoldás, de engedelmeskedtek.

A törzsfőnök szeme dühösen villogott, és szó nélkül elnyargalt.

– Ostobaság! – mondta Patterson -, egy megkorbácsolt törzsfőnökkel a visszatérő halált bocsátotta szabadon.

– Mindegy. Tudják meg, hogy várjuk őket! Talán akkor észbe kapnak.

– Dehogyis! Hiszen túlerőben vannak!

– Meglátjuk – mondta elszántan Rower.

– Fiúk, aki fél, az elmehet békében. Senki se áldozza fel az életét, aki nem hisz abban, hogy fontos és jó, amit teszünk.

A maroknyi csapat azonban kitartott gazdája mellett hűségesen.

4.

Jóval éjfél után csend volt a farm vidékén. Három cowboy előőrsnek ment. A környék magaslatairól figyelték a tájat. Egy óra felé egy csapat madár kezdett keringeni dél felől. Ezeket felriasztotta valami… Egy fegyver is csillan…

Az előőrs kilövi a fegyverét, hogy jelt adjon másik két társának, és nyargal vissza.

– Jönnek!

A farm keleti oldalán az indiánok kezdték a támadást… Bokrok és dombok fedezéke mögül tüzeltek, és elszórt rajvonalban kúsztak a ház felé.

– Ne pazaroljátok a golyót – mondta Rower. – Csak biztos célra lőni!

A folyó felőli részen a fehérek százfőnyi csapata várakozott. Ha az indiánok magukra vonják az erő nagy részét, akkor ők innen rohamoznak.

– Rowert keressétek – mondja Allan. – Ha őt leterítjük, akkor nem fognak küzdeni. Nyomasztó csend volt a fülledt éjszakában. Csak az indiánok lőttek néha, és előbbre kúsztak. Rowerék viszonozták a tüzet. Ha néha eldörrent a puska, akkor valamelyik túl merészen kúszó indián felordított, és egy ellenséggel kevesebb volt. Azért lassan mégis közeledtek.

Amikor a peonok a meredek hegyoldal közelébe értek, fentről, ahonnan nem várták, sűrű sortűz ropogott rájuk hirtelen.

Fedetlenül érte őket a tűz! Akit nem talált golyó, az meglepetten felugrott, de erre a farm felől is megnyitották a tüzet.

Patterson ötlete volt, hogy a szikláról, ahonnan Robin jött a mérnökkel, oldalba kapják az indiánokat. Ordítás, jajgatás és zűrzavar.

– Rajta! – kiabálta Rower -, rohanjuk meg őket! Kíméletlen puskatus- és revolverharc kezdődött, de nem tartott sokáig. A meglepett vörösök első csoportja megfutamodott.

A folkstoniak a folyó felőli oldalon nem láthatták, mit történt. A lövés és ordítozás azonban jól hallatszott.

– Valami baj lehet odaát – mondta nyugtalanul Allan.

Egy fehér jött futva. Ezt összekötőnek küldték a peonokkal.

– Visszaszorították a vörösöket! A szikláról is lőttek!

– Talán segítséget kaptak? – kérdezte idegesen a seriff.

– Dehogy! Felmászott egypár ember lasszón, és onnan rájuk cserdítettek! – mondta Hiron.

– A mindenségit! Most mi lesz?

– A főnök szedje össze az embereit, és kezdjen új támadást! – parancsolta Allan.

– És mi?

– Nem várunk tovább! Előre!

Sortűz! A lovascsapat nekirúgtatott. Ugyanakkor néhány nyílvessző égő fűnyalábbal a farm irányába röppent… Most már szüntelenül ropogtak a fegyverek, és egyik égő fűcsomó a másik után repült felettük.

– Két ember… vízzel és pokróccal… a tetőre…

Öten már holtan vagy harcképtelenül feküdtek. Az istálló kigyulladt, és az udvar felőli részen betörték a torlaszt!

– Nincs tovább, uram! – mondta lihegve Bob, és a vállára szorította a kezét, mert megsebesült.

– Mi van?…

– Elvesztünk…

– Lőni az utolsó golyóig!

A vad lövöldözés elől kissé megtorpantak a támadók… De hiába. Nem lehetett reményük a túlerő ellen.

A fehérek egy kis csoportja Hiron vezetésével átgázolt a folyón, és már benn volt a farmudvarban, egy gazdasági épület mögé húzódtak, és onnan tüzeltek.

Rower emberei közül már vagy húszan feküdtek súlyos sebbel. A tűz az istállóról átterjedt a cselédépületre…

– Rower! Tegyétek le a fegyvert! – harsogta egy hang a puskalövések másodpercnyi szünetében. Allan volt.

A válasz vagy húsz lövés volt a hang irányába… A tűzfényben fetrengő sebesültek, a puskaporfüst fojtó szaga pokollá tették a farmot.

Rower egy biztos lövéssel leterítette a szeplős Hiront.

– Magad kerested ezt a golyót, gazember!

Egy gazdasági épület mögött védte magát a maroknyi csapat, de fogytán volt a töltényük is… Az ellenség egyre közelebbi fedezékek mögül tüzelt… a kör bezárult.

Vége!

És ebben a legválságosabb pillanatban megszólalt egy trombita! Élesen, messze hangzóan recsegett a rohamra hívó jeladás, és a fehéredő ég hajnali világosságában szuronyok és egyenruhák tűntek fel! Egy lovastiszt kardja villan.

Itt vannak a katonák! A szoroson át amerikai uniformisok közeledtek futólépésben…

Lövésre kész fegyverrel, szuronyt szegezve…! A trombita recsegett. Az egyik dombon lecsatolják a gépfegyvert… A többit nem várta meg senki. Először az indiánok futottak. Lóra kaptak, és elvágtattak rémülten.

Jól tudták, hogy mit jelent az Államokban a katonai segítség. A folkstoniak döbbenten álltak, mintha csodát bámulnának. Nem menekültek, de nem is moccantak.

– Dicsőség az Istennek – suttogta Patterson, és levette a kalapját. Valamennyien födetlen fővel álltak…

Miután eltisztultak az indiánok, a folkstoniak is igyekeztek elkerülni a katonák közeléből.

A csatának vége volt… A tiszt lóra ül, villan a kardja, és a menet jön a Rower-farmhoz, ahol boldog emberek éljeneznek.

A katonaság szép rendben befordult az udvarra. És a tiszt méltóságteljesen fogadta Rower üdvözlését, azután így felelt:

– Mr. Rower! A társulat öntől várja útiköltségét. Nincs egy huncut centünk!… Nevem Barker.

Egy katona kezében büszkén lengett a csillagos lobogó.

5.

Az eset előzményei:

Robin elfogatását megelőzően rábeszélte Barkert, hogy jöjjön el a társulattal este, egy szabadtéri előadáson, bemutatni a “Csillagos lobogó” című dalművet.

– Hol?

– Folkstonban, Rowernek.

– De hisz azt mondta, hogy ott harc lesz?

– Ha maguk megjelennek a dalmű jelmezeiben, akkor nem lesz. Ki mer itt a katonasággal harcolni?

– És ha valaki mer? Akkor mit csinálunk mi a katonaruhában?

– Nézze, ha megteszi, és a társai is beleegyeznek, akkor Rower hálájára egy életen át számíthat. Nagyot tett akkor, Barker…

– Hm…

Megbeszélték, hogy este találkoznak. De közben Robint elfogták. Barker tanácsot kér a tenoristától és az apaszínésztől.

Végül is úgy döntöttek, hogy megpróbálják.

– Jó reklám lehet belőle – vélte Nelson, akit később szintén beavattak.

És este útnak indultak, élükön Bakerrel az ezredes szerepében.

6.

És megérkezett az igazi katonaság…

A peonokat áttelepítették a veszélyes törzsek számára kötelező elkerített indiánterritoriálisra. A zsilip készen állt, és semmi sem hátráltatta többé a befejezést.

A kormányzó jelen volt a duzzasztógát felavatásánál, de az ünnepség a folkstoniak részvétele nélkül folyt le.

És Molly… Ő ugyan részt vett az ünnepségen, de igen sápadt volt és a szemei vörösek. És a Rower-farm nagy ünnepi ebédjén csak kínnal nyelt le néhány falatot.

A kormányzó egyedül maradt a szobájában, hogy lepihenjen az utazás előtt. Kopogtak.

Molly lépett be sírva:

– Mr. Hunton… Robint… halálra ítélték…

– Tudom. Holnap végre is hajtják!

Amikor a leány sírásban tört ki, kissé megenyhült.

– Legyen okos, Molly, csak nem hiszi, hogy megkegyelmezhetek…

– De… de igen… Ártatlan! – kiáltotta zokogva, és remegett egész testében. – Ártatlan!

– Látja. Gyáva orgyilkos. Ő maga is beismerte, hogy hajnali háromkor megölte Fred Norwichot, utána Jimmy Hallt…

– Ártatlan.

– Patterson mindent kiderített.

– Ő is tudja, hogy Robin apja a gyilkos! A Tigris! Azért vállalja ő!

– Ezt nem bizonyítja semmi… Molly kérem, nálunk, Amerikában a kegyelemhez legalább annyi indok kell, mint egy felmentő ítélethez…

– Patterson tudja!

– Hol van Patterson?

– Nem tudom… – sírta kétségbeesetten Molly.

– Patterson fent járt a sziklán, Hilton mérnökkel. Elmeséltette a támadást… Azután elindult a nyomok után, mint Robin. Ennek egy hete. Azóta nem tért vissza.

– Azután emlékezzen a hajnali támadásra… A vonat ellen… Mit tudna itt felhozni a fiú mentségére Patterson? – mondta a kormányzó.

– Nem ölt meg senkit!

– Mégis, én magam láttam, beszéltem vele! Hajnali fél négykor feltartóztatta a kormányzó vonatát… Nagy bűn ez!

Molly mozdulatlanul állt. Az agya sebesen dolgozott. Azután felkiáltott:

– Ártatlan! És maga a tanú, Mr. Hunton!

– Hogy érti ezt?

– Backford Lane félnapi út Birkhamtól!… Nem?

– Ez igaz… de mit használ a fiúnak?

– Ártatlan! Mr. Hunton! Mert hogyan ölhette meg Fred Norwichot Backford Lane-ben, háromnegyed háromkor, és egy órával később Jimmy Hallt Torontonban, amikor Brikham előtt feltartóztatta a vonatot három órakor?

A kormányzónak nyitva maradt a szája meglepetésében.

– Az… ördögbe…

– Ön a mentő tanú! Fél négykor beszélt vele sok mérföldnyire a tett színhelyétől!!! – kiáltotta. – És holnap kivégzik!

– Jimmy! Hej, Jimmy! – A kormányzó egy ugrással kinn volt az udvaron. – Vágtass Countryba… Várj… Írok… Így… Vidd azonnal…

A kivégzés elhalasztását rendelte el. Újrafelvétel Robin ügyében! Az utolsó percben… A kormányzó verejtékező homlokkal nézett a vágtató után… Kínos lenne, hogy ő, a kormányzó ismerte az alibit, és most kivégeznék…

Visszament a szobába:

– Ez igazán okos volt öntől, Miss… Vizet! Hé!… Jöjjön valaki segíteni!

Molly ájultan zuhant a padlóra.

7.

Robin perének második tárgyalása bővelkedett az izgalmakban.

Az elnök neuraszténiás lett. Ilyen még nem volt! A felmentő bizonyítékok dacára a vádlott konokul beismer.

– Én öltem meg Fred Norwichot és Jimmy Hallt is.

– Hogy lehetett ön Backford Lane-ben gyilkos, amikor Birkhamben volt és feltartóztatta a vonatot?

– Tévedés van az időben.

– Maga ölte meg Fred Norwichot?

– Igen.

– Ember! Ne hazudjon!

A vádlott csökönyösen vallott.

A hallgatóság körében zűrzavar és izgatottság lett úrrá. Most felállt a védő:

– Új tanú jelentkezett az imént. Kérem, hogy azonnal hallgassuk meg.

– Az elnök helyt adott az indítványnak. Feszült várakozás…

Jött Patterson. Nagy utat tehetett meg a seriff, mert csupa por volt, a ruhája szakadt. Így állt a bíró elé.

– Mit kíván? – kérdezte az elnök.

– Vallomást akarok tenni, amely világosságot derít az ügyre.

– Kicsoda maga?

– Patterson, a birkhami seriff; ismerem a gyilkost.

– Ez az ember azt állítja, hogy ő ölte meg Norwichot és Hallt.

– Hazudik, mert azt hiszi, hogy az apját védi.

– Maga tudja, ki a bűnös?

– Tudom! A bűnös lediktálta a vallomását, tessék!

– Hol van az illető és kicsoda?

– Tegnap este meghalt, és Jeff Olsennek hívták a kutyát, amíg élt.

8.

Kellemes, hűs, nyári este volt. Együtt ültek a Rower-farmon, és Patterson mesélt.

– Elindultam a szikláról a nyomok után, és megérkeztem a kunyhóhoz, ameddig te is követted a Tigris nyomát, Robin. Egy halódó sebesültet találtam ott szörnyű állapotban. Azonnal felismertem. Jeff Olsen! Ezért tartott távol téged, amíg a Tigris szerepét játszotta itt. Bajuszt növesztett közben, és lenyírta kissé a fél szemöldökét… de te megismerted volna azonnal, és én is felismertem. Mindent bevallott. Ő a Tigris alvezére volt. Az apádat, Weller doktort, megölte, mert az is részt vett a Tigris elleni expedícióban Rowerrel. Ez az a támadás, amelyre olykor visszaemlékezel. Olsen és a banditák rátörtek az apádra. A Tigris fia csakugyan nála volt, de a gyerek meghalt. Olsen félt, hogy a Tigris egyszer még bosszút áll ezért, ha kiszabadul. Weller leégett háza és legyilkolt háznépe között egy síró gyermeket talált, Robint! Kapóra jött neki az orvos fia! Ezt neveli tovább a Tigris elhunyt gyereke helyett. Magához vette a kisfiút, és elmenekült vele. Azután más néven letelepedett Birkhamben, mint tisztességes ember. Robint a bosszúnak nevelte. Hogy egy napon, ha majd közli vele a Tigris történetét, akkor megölje Rowert és a többit. De az a nap, amikor az apját megölték, félénkké tette Robint. Tex Brandon, aki uzsorás is volt, mostanában szorongatta Olsent az adósságaiért. Ez fontos indítóoka volt, hogy Olsen elkezdje a leszámolás nagy komédiáját. Robin gyávasága reménytelenné tette a bosszút. Érezte, hogy öregszik, és terveiből nem lesz semmi. Akkor kezdett bele a szörnyű játékba. Robint azzal a mesével, hogy a Tigris az apja volt, nekihajtotta a világnak. És ő, Olsen Jeff ölt. Természetesen Robinra esett a gyanú. Olsen végzett Tex Brandonnal a kocsma közelében, miután Robin veszekedett vele. Azután vágtatott tovább Robin útvonalán. Időközben megváltoztatta az arcát, hogy a Tigrisre emlékeztessen. Így halt meg sorban Fred Norwich, Jimmy Hal és Clayton. Olsen ölte meg valamennyit, és Robinnal fedezte magát. Amíg Hilton mérnök golyója véletlenül halálra sebezte. Ott haldokolt egyedül, amikor rátaláltam. Mindent beismert. Igazi báránybőrbe bújtatott fenevad volt. És évekig mint türelmes képmutató élt, hogy megvalósítsa bosszúját, a Tigrisért.

– Most mi a teendő? – kérdezte Rower.

– Szerintem – jegyezte meg halkan Barker, aki szintén jelen volt -, legfőbb ideje, hogy vacsorázzunk…

…Molly kint állt a tornácon.

Jól hallotta, hogy melléje lép valaki, de nem fordult meg.

– Molly…

Az a bizonyos valaki átkarolta. Most sem fordult meg, csak lehunyta a szemét.

– A legenda – folytatta a mellette álló – szétfoszlott… A Tigrisvértől nincs mit tartani… Most…

– Most?

– Kérdeznék valamit…

De nem kérdezett semmit. Csak álltak ott. Azután csendesen megcsókolták egymást, és távolról odahallatszott a zsilipen átzúgó víz tompa harsogása a jó szagú estében…

*

Azóta húsz év telt el. Sok ház épület és még több farm. Kiderült, hogy a legelőnek és földnek csak áldás a zsilip, mert lehetségessé teszi a mesterséges öntözést.

És kiderült, hogy a zsilip mindenkinek áldás.

A vasút olcsóbbá tette az árucikkeket, és nem kellett csaló jenki ügynökök ócskaságait drágán megvenni.

A kisváros bekerült a Kelet vérkeringésébe, mert a zsilip után vasútállomást is kapott. Barker, akit Rower többet nem hagyott többé a sorsára, most azon fáradozik, hogy színházat alapítson, de ez a lépcsőfoka a haladásnak még várat magára.

Folkston fellendült, boldog, megelégedett emberek lakják, és a városka képviselőtestülete Allan javaslatára zúgó helyesléssel megszavazta, hogy a pályaudvarhoz vezető útvonal, hálájuk jeléül legyen Folkston jótevő zsilipjének megépítője után:

JACK ROWER UTCA.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.