Tigrisvér

KEZDŐDIK A HARC

1.

Nagy tanácskozás folyt a folkstoni vendéglőben. Allan vitte a szót.

– Végre is itt az dönt, amit az őstelepesek többsége akar.

– Úgy van! – mondta egy másik. – Rower nem lehet kiskirály a környéken. Elegen vagyunk ahhoz, hogy legyőzzük.

– Azt hiszem – szólt közbe a seriff -, hogy a kormányzó is mellénk állna, ha egy beadványban elmondanánk…

A kitörő zsivaj elnyelte a szavát.

– Itt az a törvény, amit mi akarunk!… Nem kell olyan törvény, hogy Rower kiszáríthatja a legelőket… elvehet a folyó vízéből… Nem hajtjuk másfelé a marhát, mert Rowernek úgy tetszik!

Valósággal fenyegetően fogták körül a seriffet.

– Nézd, Hould! Ha azt hiszed, hogy Rower pártjára kell állnod, akkor szólj csak!

– Én sem helyeslem, amit tesz, de a seriffnek a törvény parancsol…

– A törvényt pedig mi csináljuk – mondta a szeplősképű és nagyot csapott az asztalra.

Ezt valamennyien helyeselték. A vendéglős hordta az italt, és tanakodtak.

– Most az a kérdés, hogy mivel lehet megtörni Rowert – mondta az egyik marhatenyésztő.

– Ez nem könnyű kérdés – felelte egy másik dörmögve.

Rowernek tekintélye volt itt. Az látszott.

– Ha nyílt harcot kezdünk, akkor sok vér fog folyni…

– Hát mit akarsz? Talán orvul támadni?

A kövér vendéglős, aki eddig hallgatott, utat csinált magának a könyökével, és a középre állt:

– Akarjátok tudni, hogy mi kéne?! Egy alkalmas vezető! Az! Itt összevissza beszélni, egymást feldühíteni, azután lehurrogni, ezzel nem értek semmit Rower ellen!

Morogtak. Csupa vad képű, ápolatlan hajú, torzonborz marhatenyésztő ült együtt. Csakugyan körülményesnek látszott, hogy ezek szép egyetértésben megállapodjanak valamiben.

– Allan egész jó vezető lenne – ajánlotta a szeplős.

De nem nagy lelkesedést váltott ki a társaságból. Mind azt hitte, hogy egyedül ő hivatott erre a szerepre.

– Asszondom – szólalt meg ismét a kocsmáros -, hogy azt válasszátok, aki elfogadható tervet mond, és aki vállalkozik is valamire.

Összenéztek.

– Szerintem – ajánlotta Allan -, Folkston és Country között bizonytalanná kell tenni a vidéket, hogy ne hozhassanak el semmit a vasútállomásról. Akkor nem lesz zsilip.

Ez jól hangzott. Csak a kivitel nem volt világos előttük.

– Néhány lovassal állandóan ott leszek a vasútállomás, és Folkston között. A többit bízzátok rám – fejezte be Allan jelentősen.

Úgy látszott már, hogy ennél a tervnél maradnak, amikor egy csendes hang szólalt meg:

– Én jobbat tudok. Válasszanak meg engem vezérnek.

Meglepetten fordultak hátra. A közbeszóló egy fiatalos arcú, magas férfi, eddig csendesen ült az ivó távoli sarkában, és senki sem vette észre, hogy mikor közeledett a társasághoz.

– Válasszanak engem vezetőjüknek. Én tudom a módját annak, hogy halálos csapást mérjenek Rowerre. Régi számadásom van vele.

– Kicsoda maga? – kérdezte a szeplős, aki Allant szerette volna vezetőnek, és ezért máris dühös volt az idegenre.

– Nem fontos – felelte szelíden Robin, és az arca kissé átszínesedett a fejébe tóduló vértől. – Név az semmi. Itt csak tettekkel lehet bemutatkozni annak, aki túlságosan elbizakodott.

A szeplős egy rövid lépéssel közelebb ment, és végigmérte a beszélőt.

– Hm… – mondta csendesen. – Nem elég világos, mit mond. Talán azért cifrázza, mert fél?

Robin egy hasonlóan rövid lépéssel, test a testhez állt a szeplős Hiron elé.

– Tud valakit, aki félelmetes a számomra?

Mozdulatlan fejek meredtek a két embere. Itt nyomban kirobban valami. Ez tiszta dolog.

– Sokat lefetyel maga – jegyzi meg a szeplős. – Akar kirepülni?…

Ő maga repült. Robin ökölcsapása úgy zúgott az állára, mint valami pörölyütés, ugyanakkor beletaposott a megtántorodó Hironba, hogy ez az ajtónak zuhant, és kiszakítva a szárnyat, az utcára bukott, ájultan.

Mindenki felugrált…

– Hands up!

Robin két revolvert szegezett rájuk.

– Velem van elintéznivalójuk, vagy Rowerrel? Ha akarnám, most nyugodtan lóra ülhetnék, és jelentkezhetnék az ellenségnél. Ostobák, hogy Rower malmára hajtják a vizet… Ez az ember kint magához tér nyomban. Fegyverezzék le, mert agyonlövöm, és ennek semmi értelme.

Nyugodtan, szelíden szólt, és mégis egy parancsoláshoz szokott ember biztonságával.

A seriff odaugrott a szeplőshöz, és elvette a pisztolyát, miközben az támolyogva felkelt, és kissé meggörnyedt. A rúgás gyomron találta.

– Kicsoda maga?! – lépett az idegen elé Hould, a seriff hivatalos biztonságával. – Itt a kóborló revolverhősökkel elbánunk!

– Ezt nem figyeltem meg – felelte kissé gúnyosan a fiatalember. – Ön micsoda itt?

– Seriff! A mindenségit, ha nem látná.

– Látom, de nem hittem. A seriff nem verekedés után szokott közbelépni. Lett volna ideje megelőzni, akkor hol volt? – A pillanatnyi szünetben, ami Hould zavara következtében támadt, folytatta: – Azt mondták, hogy vezetőt keresnek Rower ellen, olyant, aki valamiféle tervet tud, és cselekszik is, ha kell. Erre jelentkeztem. Meghallgattak? Nem. Ezzel sem törődöm. Maguk nélkül is elintézem a dolgomat: jó napot.

Visszatette a pisztolyait, és az ajtó felé ment.

– Megálljon!

– Mit akar?

– Azt mondom – fordult a vendéglős a többiekhez -, hogy ennek az embernek igaza van. Meg kell hallgatni!

– Nekem nem kell ahhoz a maguk engedélye.

– Ne olyan hetykén! – kiáltotta Allan, és kilépett a csoportból. – A szeplős Hironnal nem verte meg egész Folkstont.

– Well – felelte Robin, és visszajött. – Megverem hát magát is.

Egyszerre nyúltak a revolvereikhez, de a seriff közbeugrott.

– Ebből elég legyen!

Úgy van! – csatlakozott a kocsmáros. – Ez a fiatalember nem kötött bele senkibe, és nekem például tetszik.

Most már többen közbeszóltak, elrángatták Allant, és barátságosabbak lettek Robinhoz.

– Mondja meg, mi a terve? – kérdezte az egyik.

– Mivel akarja megakadályozni, hogy a zsilip elkészüljön?

A seriff szép lassan kisétált. Törvényellenes dolgokról lesz szó.

– Maguk nem látnak az orrukig sem – felelte Robin. – A zsilip munkálatait egy mérnök vezeti. Rabolják el azt a mérnököt, és nyomban megáll a munka.

Összenéztek. Ez a terv csakugyan egyszerű és jó volt.

Allan durván felkacagott.

– Jó tanács! És ki az, aki bemerészkedik Rower táborának kellős közepébe, hogy egy embert elraboljon?

– Én.

Nagy csend támadt.

– Ha megválasztanak vezérüknek, akkor elhozom ma ide a mérnököt.

A szeplős Hiron ordított közbe:

– Fordítva, hé! Ha elhozza a mérnöküket, akkor lehet a vezetőnk.

– Így is jó – mondta a fiatalember vállat vonva, azután szó nélkül lóra ült és elvágtatott.

2.

Barker sápadtan hevert a kunyhó földjén végigterített pokrócokon. Tíz nap óta tartott már a kálváriája.

Elsősorban a katonaság elől nekivágtak a havasnak. Mit bír el szenvedésben egy volt színművész még akkor is, ha később okirathamisításért bezárták?

– Kérlek, fiam – fordult Robinhoz azzal a zord pátosszal, amelyet egykor Schiller Haramiáiban alkalmazott, mint Moor Károly. – Én sokáig ültem most börtönben… Leszoktam a kemény zsiványéletről. Ne erőltessük…

– Gyerünk! – mondta röviden Robin.

Így haladtak, Barker lovon, Robin gyalog, egyre erőltetettebb menetben az ezerhatszáz méter magas Farkas-csúcsig. Barker már nem volt sem élő, sem halott. Feltörte a nyereg, megfagyott az orra hegye, nyögött, és sípoló, rekedt hangon beszélt.

– Fiam… – suttogta – prémek nélkül ilyen helyen nem lehet tartózkodni.

– Valamikor hetekig is meghúzta magát ilyen helyen – felelte kurtán Robin.

– Hol vannak azok a régi szép idők? A börtönélet elpuhít, lassúvá és műveltté teszi az embert… Már azt is elfelejtettem, hogy mit kellett az orrhegyre kenni, ha viszketett a fagyástól…

– Majd ismét megszokja! Hát nem él magában a bosszúvágy anyámért?!

– Tessék?… – kérdezte ijedten.

– Azt hittem, hogy a bosszúvágyon kívül mással nem foglalkozott a börtönben.

– Na, igen… De azért kanapét is készítettünk. Az ifjú rablóból öreg kárpitos lett, és jó anyádat, isten nyugtassa, fiam, úgysem támasztjuk fel. Eressz vissza engem… én megadom magam.

– Egy Tigris?

– Na igen, de hát… – Hirtelen kissé lehajolt. – Hogy mondtad, fiam?

– Te egy Tigris vagy.

– Az biztos! – bólintott Barker. – De éppen a tigris az a vad, amelyik rosszul bírja a hideget.

Robin figyelte az ősz hajú embert. Ez lett hát a Tigrisből. Az anyját megölték, az apját megzavarta a bánat. De talán lassanként magához tér.

Az öreg közben ezt gondolta:

“Ha álmában agyonlövöm, sohasem találom meg az utat innen…”

Így értek el a hegygerinc túlsó felén levezető útig, és nekivágtak a völgynek. Az öreg közben érdekes megfigyeléseket végzett önmagán. Ugyanis amikor már mögöttük volt az elhagyatott vidék, többször elhatározta, hogy lelövi Robint. És rájött, hogy ez nem is olyan egyszerű.

Hányszor látja az ember filmen, olvassa regényben: előrántanak egy pisztolyt… és bumm! Azután rákerül az életben a sor, és furcsa, idegenszerű érzés zsibbasztja a kart, döbbenet nehezedik a mellkasra: elsütni a pisztolyt egy élő emberre. Ölni! Életet kioltani annak, aki sohasem tette ezt.

Egyszer már a kezében volt a markolat. Most lő! Behunyt szemmel kirántotta… És a kolt nem jött. Az ördög bújt belé: megakadt a tokban.

Robin megfordult, és segített kihúzni a pisztolyt. Barker zavartan állt. Most hogy lője le?

– Megakartam tisztítani – mondta halkan.

– Minek? Rendben van ez a pisztoly – felelte Robin, és elgondolkozva nézte a revolvert.

Barker nem merte elsütni.

Különben is kutyául érezte magát. Minden tagja fájt. Legszívesebben sírt volna, ha Tigris létére ezt nem szégyenli.

Este Robin elment, hogy valamit vadásszon vacsorára.

– Rakjon egész kis tábortüzet – mondta az apjának.

Hogy történt, pedig Barker igazán vigyázott, percek múlva lángban állt a kis tisztás, a holmi egy része odaégett, és a visszasiető Robin épp hogy megmentette a vacogó, halálra rémült “Tigris” életét.

– Nem értem – hebegte – pedig egész kis tüzet raktam.

Robin nem szólt semmit, és Barker búsan állapította meg, hogy a zsiványélet kellő előképzettség nélkül fabatkát sem ér.

– Mindent elfelejtettem, fiam – siránkozott Barker -, a kanapékészítés jámborrá teszi a haramiát.

Robin hallgatott. Barker még kevésbé érezte magát alkalmasnak magát arra, hogy lelője ezt az ifjút. Az életét mentette meg, és most viszonzásul lelője?!

Nem…

“A hálatlanság bűne rútabb a gyiloknál!”, szavalta valamikor egy klasszikus műben.

Na! Nem is volt olyan klasszikus. A greenholdgrevi postás drámája volt. Eredeti bemutató…

Hopla!

A fene ezt a lovat! Ha csak megérinti a sarkantyúval, akkorát ugrik. De hát ki tudja állandóan oldalt tartani a két lábát, hogy a térde szinte letörik?…

Távol feltűnt Folkston néhány épülete.

– Ott a város melletti emelkedőn van egy menedékház, ahol meghúzzuk magunkat átmenetileg – mondta Robin, és lemutatott egy kisebb dombra.

– Milyen a berendezése egy ilyen menedékháznak? – kérdezte Barker aggódva.

– Két pokrócunk megmaradt, azt a padlóra teríthetjük.

Nem hangzott valami biztatóan. De ki mer itt szólni?

Az utolsó kanyarodóban megtörtént a baj. Ismét megérintette a lovat a sarkantyúval, Rimbow felágaskodott, de egy lapos kőről lecsúszott a patája…

Ló és lovas legurultak a lejtőn, Rimbow felugrott, és ügetett néhány lépést, de Barker fekve maradt…

Robin odarohant:

– Mi történt?

– Meghaltam – nyögte Barker.

Kissé eltúlozta a dolgot, mert mindössze a bokája ficamodott ki, és néhány alapos zúzódást szenvedett. Robin kimosta a horzsolásokat, ezután levágta a csizmát Barkerről.

– Hunyja be a szemét, és szorítsa össze a fogát.

– Előbb tisztázzuk, hogy miről lesz szó…

– Helyrerántom a bokáját.

– Nem! Ez orvosi… Au!

A boka, bár igen dagadtan, de a helyén volt.

Robin füttyentett a közelben legelésző lónak, hogy kövesse, azután könnyedén felemelte Barkert, és a kunyhóba vitte.

A két pokrócra helyezte óvatosan.

– Kíván valamit?

– Tetanuszoltást! Ennyi horzsolás után biztos a fertőzés…

– Mi az, kérem?

– Ezt a fegyházban tanította a főkárpitos – magyarázta kínban – Homokos talajon a horzsolás tetanuszt okoz. Védőoltás kell!

– Ilyesmi itt nincs. Csak feküdjön nyugodtan, nem lesz semmi baja. Este visszajövök, hozok élelmet.

És ment.

Most igazán lelövi! Előhúzta a pisztolyát. De nem volt képes rá, hogy az ablakon át lelője a fiút.

Látta, amint Robin elvágtat.

Kínjában és unalmában kinyitotta a tölténytárat.

Egy golyó sem volt benne!

Pedig ő töltve tette a tartóba. Robin vehette csak ki a töltényeket.

Te jó Isten! Ez az ember tudta, hogy ő csaló.

Nyögve bukott hátra, és átkozta a percet, amikor elvállalta ezt a különös megbízást.

3.

Este visszatért Robin. Kissé kimelegedve.

– Hogy van? – kérdezte csendesen.

“Megöl, az bizonyos”, mondta magában Barker.

– Nehéz a légzésem… kezdődő tetanusz… Reggelre meghalok.

– Szomorú. Ha azonban még életben lenne és enni akar, ide teszem a húst és a kenyeret. Igyekezzék kissé összeszedni magát, mert lehet, hogy futni kell, és ilyen állapotban sokat fog szenvedni.

– Csak nem képzeled, fiam, hogy én így… nyeregbe tudok ülni…

– Majd odakötözöm… Ne féljen.

– Dehogynem!

Robin választ sem várva kisietett a menedékházból, és elvágtatott.

Barker sírva fakadt. Hiszen a Sing Sing ehhez képest Grand Hotel! Csípték a férgek, egyedül feküdt a kemény földön…

Azért később odamászott és evett, bár érezte, hogy a tetanusz egyre nagyobb mértékben elhatalmasodik rajta. Az bizonyos, hogy a fiú már rájött a csalásra. Nyilvánvaló, hogy most jól megkínozza, azután leöli.

E szörnyű tudat ellenére mélyen elaludt a földön, a férgek között, két pokrócon.

Robin vágtatott. A félig kiszáradt folyókanyar haldokló és halálra ítélt legelőin keresztül, nagy félkörben, megkerülte a Rower-birtokot.

Útközben láthatta az okát, amiért a régimódi marhatenyésztők fanatikus gyűlölettel küzdenek Rower zsilipje ellen. Villany? Ipar? Vasút? Az öregapjukat sem érdekelte. De a fű! A szép zöld legelők, dús rétek kókadtan, összeszáradtan sínylődtek a zsilip miatt elkeskenyedő alsó folyás, iszapos, pocsolyás vidéke körül. A friss víz mocsárrá, a zöld levegő pusztává sorvadt.

Ez az igazság. A többi ostoba mese. Vesszen meg Rower a zsilipjével. Így gondolkoztak az emberek.

Rövidesen, a hegyek lábainál, körülbelül egy vonalba került a zsilippel. Itt leszállt a lóról, megkötötte Rimbow-t és elindult a sötétben.

Nyugodt volt és határozott. A Tigrisek vére most mint hűsítő, önbizalmat adó tudat keringett az ereiben. Az apja, a nagyapja, a dédapja, minden őse nyugodtan és biztosan cselekedett hasonló helyzetben. Ha tudta volna az igazat, hogy semmi köze a Tigrishez, talán megijed és összezavarodik.

Ha tudta volna, hogy a Tigris fia régen meghalt, akkor nem indult volna el most ilyen eszeveszett tervet megvalósítani. De ha az ember erősen hisz valamit, az majdnem annyi, mintha igaz lenne.

Úgy rohant bele vakon a kalandba, mint aki biztosan haladt egy magasban kifeszített sodronyon, abban a hitben, hogy született kötéltáncos. Ha rákiáltanak, és felriad a valóságra, bizonyos, hogy nyomban lezuhan.

Jó fél óra múlva elérte a Yakue-folyónak azt a részét, amely a zsilip felett sellőről sellőre bukva rohan Rower földjein át.

Itt még nem szabályozták a medret. De már lerakták a kőhalmokat, szerszámkamrákat. A sziklás mederrel szemben sima hegylánc. Ezt jó tudni. Innen a hegyről egyetlen ember lepuffanthat mindenkit, aki a meder szabályozásán dolgozik és a szikla sima falán át senki sem férhet hozzá.

Most hétrét görnyedve futott a part alámosott medre alatt. Lábát olykor ellepte egy kiszélesedő hullám.

Távolabb látszott a fáklyák fénye, csákányozás, taliganyikorgás és olykor egy nyújtott kiáltás hangzott. Most néhány reccsenés arra figyelmeztette, hogy valaki jár a parton. Óvatosan felnézett.

Egy fegyveres ember állt a drótakadály nyílása előtt. A drót szélső bakja felette volt leverve. Felmarkolt egy csomó iszapot, és messzire dobta. Az őr arra fordult. Azt hitte, kígyó zörög a bokorban…

Robin óvatosan felhúzódzkodott. Az őr még mindig a lehullott iszap nyomán zörgő bokrot figyelte…

Olyan csapással zúdult rá egy revolveragy, hogy hang nélkül a fűbe esett. Egy perc alatt megkötözte kezét, lábát, a száját betömte, és továbbosont. A következő drótakadály nyílásánál két őr állt. Beszélgettek.

– Rower eltúlozza a dolgot – mondta az egyik. – A folkstoniak nem mernek itt megtámadni bennünket.

– Azért – mondta vontatottan a másik -, ha csakugyan kiszárad a legelő… meg nincs mit innia a marháknak az alsó folyásnál, akkor mi lesz?

– Te érted ezt a zsilipdolgot?

– Nem, de akármilyen furcsa ez… a gazda tudja, hogy mit csinál. Mindég is tudta.

– De ha egyszer sohasem kellett ide másképp, mint ahogy volt?

– Az öregapám is ezt mondta az elöltöltő puskájára. Mégis jobb egy Smith and Weston ismétlő vagy egy Mauser automata, és…

Elhallgatott. A bokrok között, mögötte, megzördült valami. Belépett a sűrűbe.

– Te… gyere csak, itt…

A másik elindult, de egy lépést sem tett, és eléje zuhant a társa, úgyhogy keresztülesett rajta, azután sok csillag fénylett fel a szeme előtt: jól tudta, hogy puskatussal fejbe csapták, de már elájult…

Ezután már csak egy poszt volt előtte. Három már megkötözve és elnémítva feküdt. Olyan izgalom, olyan mámoros öröm fogta el, hogy szinte remegett egész testében.

A Tigris!

Igen! Ez az, ami eddig bátortalanná tette: a vérében lappangó bűn, a gyilkolás, a harc öröklött tehetsége. Nem Tom Connortól félt, aki szemben állt, hanem önmagától…

Az utolsó őr talán száz lépésre állt a zsiliptől. Ez gyanútlanul bevárta Robint, hiszen a társai sem tartották fel.

Egyszer csak revolver feszül a gyomrának, és az érkező cowboy megragadja a zubbonyát.

– Egy hang, és meghalsz…

Feltartotta a kezét.

– Fordulj meg!

Engedelmeskedett. Mire felocsúdott az első meglepetéstől, már betömött szájjal, összekötözött kézzel feküdt ott.

Robin, elkerülve a fáklyafényt, a fák mögötti cserjék között lopódzott, amíg egy vonalba ért a dolgozókkal.

Messze tőle egy magas, szikár ember lovon járta a töltést. Ez Rower!… Ráismert leírás után. Ilyen egyenes tartású, gőgös ember…

Lelőhetné szépen, nyugodtan. A keze ott vibrált a revolvere agyán…

Most valaki megáll a gazda mellett, szintén lovon és egy rajzlapot mutat Rowernek, közben nagy ívet ír le a karjával… Kissé kövér ember. Szemüveget is hord.

Ez a mérnök!

Körül zuhogtak a gőzkalapácsok, nyikorogtak a talicskák, lobogtak a fáklyák…

Az idősebb lovas továbbüget a töltésen, a mérnök ide-oda léptet. Most várjon, amíg erre jön?

Nyugodtan kilépett a sűrűből, cigarettára gyújtott, és zsebre dugott kézzel elindult a mérnök felé. Ügyet sem vetettek rá.

Odament a szemüveges, kissé elhízott emberhez, és közben két beszélgetőt széttolt a könyökével. Amikor a ló mellé ért, jó hangosan mondta.

– Tessék velem jönni!

– Baj van valahol?

– Ott az erdei útnál nincs rendben valami.

És elindult a mérnök előtt. A szemüveges lóháton követte. Oda vezette, ahol az utolsó őrszem feküdt. Ide nem világított fáklya, és senki sem járt a közelben.

– Tessék nézni.

A mérnök leszállt a lóról.

– Mit nézzek?

– Rosszul lett egy ember – felelte Robin.

– No és? Nem vagyok or…

Szinte egyszerre csapott le a két ökle. Egyik az álla alatt, másik gyomorszájon találta a mérnököt.

Úgy dobta a vállára a köpcöst, mint valami zsákot. Egy kézzel száron vezette a mérnök lovát, azután sietett.

Az őrök már mozgolódtak, de mukkanni sem tudtak a kötelékeikben, és csak halk nyögdicsélés volt minden hang, ami a szájukba tömött kendő mögül hallatszott.

Ahogy kilépett egy drótsövény átjárón, nekifeküdt a baknak, eltörte vagy kinyomta, hogy dolguk lesz az összegubancolódott tüskésdróttal, amíg erre kijutnak.

…Tíz perc múlva a mérnököt lóra kötözve vitte. Egy lasszóval Rimbow nyergéhez erősítette a mérnök lovát, majd sebes vágtatással elérte a kunyhót. Üldözőt nem látott a nyomában. Barker mélyen aludt, amikor belépett.

– Hé! Szélhámos úr! Ébredjen! Beszédünk lesz!

Az öreg ál-Tigris rémülten ült fel. Most jön a leszámolás.

– Ide figyeljen! Az első napon tudtam már, hogy csaló. Magammal hoztam, mert esetleg szűkségem lehet nekem is a szélhámosságára!

Nem tagadta.

– Uram… kényszerhelyzetben…

– Hallgasson! Ha nem használhatom fel a céljaimhoz, akkor megölöm. Kétszer is megmentettem az életét!

– Ez igaz, és kutya legyek, ha elfelejtem.

– Nem fontos. A kormányzó megszegte az ígéretét. És ezt majd maga fogja bizonyítani, ha akarja, ha nem. Most egy foglyot hoztam. Vigyáz rá. Megtöltöm a revolverét, és maga felelős ezért…

– De kérem én nem értek az őrzéshez. Eddig csak fogoly voltam…

– Ezt az embert megkötözve hagyom itt! De nyitva legyen a szeme! Érti?! Ha visszatérek, és a mérnök eltűnt, akkor szitává lövöm! Mert maga ficamodott lábbal nem juthat messzire.

– Nem is akarok így mászkálni… Higgye el, kérem, hogy szeretem önt, nem árulnám el…

– Ne fecsegjen! Ön most a Tigris, és ha árulásra lesz kedve, jegyezze meg, hogy gondom lesz magára. Egy gyilkosság színhelyén otthagytam a kabátját. Sok pénzt raboltak azon a helyen. Nehéz lesz tisztáznia magát.

– Szent Atyám…

– Ön éppolyan üldözött rabló e pillanatban, mint én. És egyedül nem menekülhet. Lehajolt Barkerhez, és megtapogatta a bokáját. Már lohadt a daganat. Hideg vizes borogatást tett rá. Azután sorra nézte a zúzódásokat.

– Rabló úr… Ön olyan jóságos hozzám, pedig én be akartam csapni.

– Maga egy vén hülye.

– Hm… vén még igazán nem vagyok… Au! Ott tessék vigyázni, a sebbe ragadt az ingem… Honnan tetszik tudni, hogy én nem az igazi vad Tigris vagyok?

– Magára néztem. Egy kétpúpú teve és egy tigris között kézenfekvő a különbség. Különösen ha nem tud egyenesen ülni a lovon, a bal keze ügyébe helyezi a revolvert, amikor jobbkezes… Kész. Most pedig ne feledje, amit mondtam, mert megjárja.

Kiment, a mérnököt leoldozta a lóról, de a keze-lába továbbra is megkötözve maradt. Ellátta tölténnyel Barker pisztolyát.

– Reggel visszatérek élelemmel.

– Egy lószőr matracot is hozzon, uram, könyörgöm. Lehet rafia, is ha jó a huzat…

A mérnök lovát a ház mögé kötötte, ellátta szénával, azután Rimbow-n ellovagolt, szélsebesen.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.