Tigrisvér

AZ ÖREG SZÉL SZAKADÉKNÁL

Az örökös hó felhőkbe vezető régiói felől friss, jeges ízű szellő fújdogált. Az Öreg Szél szakadék körül fenyőfák és zöld bozótok dús sora nőtte be a csúcsot. Innen két ösvény vezetett a völgybe. Egyik keleti irányba, a vasút mentén húzódó helységek felé, egészen a Chinto-folyóig; ez volt a szélesebb, a másik elhanyagolt, keskeny csapás, a nyugati lejtőn kanyaradott, elhagyatott, vad, terméketlen lapályra, a Bölények földjére, ahol valamikor egy indián departeman volt, államilag védett terület, a leigázott komancsok és sziúk számára. De a bölények kihaltak lassacskán, és az indiánokat is átköltöztették délebbre, az elátkozott Bölények földjéről.

E két ösvényen kívül az Öreg Szél szakadék megközelíthetetlen volt. Ormótlan, bazalt kiugrói húszméteres sima falakkal folytatódtak a hegy lábáig.

Egy menedékházszerű viskó állt a szakadék mellett, vadászok, seriffek, de legsűrűbben rablók tanyáztak itt, átutazóban. Molly egy hosszú padon ült, és nézte a fiút, aki tüzet gyújtott, és vizet tett fel egy lábasban.

A nap már rézsút hajolt az égen, közeledett az alkony. Összesen tíz szót sem beszélt hozzá Robin, amióta elindultak Birkham környékéről.

Délben szalonnát sütött kettőjüknek, azután egy zsákból szénát szórt a széles fapadra és leterítette pokróccal.

– Ha fáradt és pihenni akar, kimegyek a kunyhó elé.

– Köszönöm. Nem vagyok fáradt.

Ezt körülbelül fél négykor kérdezte, és azóta nem szólt. Fél hat lehetett, amikor feltette a vizet.

– Pirítsak kenyeret a kávéhoz?

– Köszönöm… Nekem mindegy, én nem vagyok éhes.

– Úgy hallom, hogy Keleten ilyenkor is villásreggeliznek.

– Uzsonnáznak. Errefelé nem esznek délután?

– Nem. – És minden tréfás hangsúly nélkül hozzátette: – Legfeljebb isznak.

Molly nevetett. A férfit ez meglepte és felnézett. Azután kávét szórt a gőzölgő vízbe.

A leány is csodálkozott magában. Adva van egy fiatalember. Ijesztően nyugodt, komor és elszánt. Valami rettegett Tigris nevű rabló nevét viseli. Megkötöz két titkosrendőrt, feltartja az expresszt, elrabol egy nőt, terrorizál egy kormányzót…

Azután kávét főz a rabnak, mert úgy hallotta, hogy Keleten ilyenkor is étkeznek.

– Tessék…

– Köszönöm…

Ott állt előtte a gőzölgő ital és néhány pirított kenyérszelet.

– Ha már ennyire udvarias a foglyához, akkor kérem, hogy uzsonnázzék maga is. Keleten a délutáni kávét ritkán issza egyedül az ember.

És helyett mutatott… maga mellett a padon.

– Nem iszom kávét – felelte röviden, és az ablakhoz ment. Lenézett a lejtő felé. Azután kitekintett az ajtón, ahonnan a másik ösvény látszott.

Molly nem vette le a szemét Robinról. Valamit nem értett. Miért barátságtalan vele a férfi? Ő itt csak túsz.

Miért nem ül le melléje? Miért nem iszik kávét vele? Miért húzódik el a közeléből, komoran, ridegen, barátságtalanul?

Nem udvariatlan, sőt inkább jól neveltnek látszik olykor. Nem is bánik rosszul vele. Gondoskodik mindenről, szinte tapintatos…

De rideg. Barátságtalan.

Mintha gyűlölné. Most az ösvényt nézi, szomorú, mozdulatlan pillantással, és az arca…

Mint a kő!

Akkor látta ilyennek, amikor ott álltak a vonat közelében, és a kormányzóval tárgyalt.

– Mr… Mr… Tigris… – mondta, és elpirult, mert érezte, hogy ez nevetségesen hangzik. Maga dühös rám valamiért?

– Nem.

És az ösvényt nézte ismét, azután lesöpörte a tűzhely kövéről a hamut, és megtörölte a lábast.

A lány újra megszólalt.

– Szeretne sok pénzt összerabolni?

A kérdés olyan naiv és gyerekes volt, hogy Robin bizonyára elneveti magát, ha nem fekszik az a jégdarab a mellkasában, amely Jeff Olsen elbeszélése óta dermeszti belülről.

– Nem akarok sok pénzt.

– Hát akkor miért rabló?

– Annak születtem.

A nap leszállt, és parázsszínű sugarakkal vonult ki a kunyhóból. Hosszú árnyak lopakodtak elő minden sarokból, és egyre nyúltak, ahogy mind lejjebb süllyedt a nap.

– Ha… kiszabadul az apja, akkor… rabolni mennek?

– Nem. Bosszút állni! Az apámat elárulta valaki. Annak az embernek meg kell halni.

Molly elgondolkozva játszott egy kenyérmorzsával.

– Hát… ha valaki rendőrkézre juttat egy rablót, az nem érdemel halált.

– Nem rablót juttatott rendőrkézre, hanem valakit, aki rabló volt, de megjavult. A Tigris akkor már régen nem követett el bűnt. Dolgozott. A feleségének és a gyermekének élt.

– Akkor… csakugyan nem tette helyesen az az illető, hogy rendőrkézre juttatta…

Robin nem felelt. Kifejezéstelen arccal nézte a leányt. Azután újra a keleti ösvény felé fordult. A mélyvörös sugarak a nyitott ajtón keresztül megvilágították az arcát, a homlokát, és ez a fény elvette a vonások keménységét. Csak szomorúnak látszott. Nagyon szomorúnak.

“Milyen szép férfi”, gondolta Molly. De nem erőszakolta a beszélgetést. Véletlenül azonban Robin szólalt meg.

– Hová készül most, Miss Rower?

– Az apámhoz. Folkstonban gazdálkodik. Mindössze kétszer voltam ott az elmúlt tizenöt évben… – Miután hiába várta, hogy a férfi valamit megjegyezzen erre, folytatta: – Intézetben neveltetett az apám. Karácsonykor mindig New Yorkban jött, és együtt voltunk. Öt év előtt először voltam otthon látogatóban, és akkor valami verekedés, lövöldözés kezdődött… Nagyon vad vidék Folkston. Messze van minden nagyobb várostól, és az emberek is sokkal elszántabbak arrafelé.

Derűsen, gondtalanul csevegett, és vidám, diákos arca olyan ártatlan, barátságos kifejezéssel fordult a férfi felé, hogy Robin nem állta a tekintetét, és a nap helyén szétfolyó ibolyaszínű fénymaradványokat nézte mereven a szemközti felhőgalléros csúcsok felett.

– Most sem akarta apa, hogy jöjjek. De már vágyódtam utána, és karácsony olyan messze van… Mi nagyon szeretjük egymást.

Robin ismét feléje fordult.

– Miss Rower, azt hiszem, okosabban tenné, ha visszamenne New Yorkba.

Annyira meglepődött, hogy nem bírt felelni.

– Folkston környékén… úgy hallottam, félelmetes események fognak lejátszódni rövidesen.

Molly megijedt?

– Ezt komolyan mondja?

– Biztosan tudom, hogy így lesz.

– A duzzasztó miatt?…

– Mi?…

Nem értette, amit a leány mondott.

– Hát nem tudja, miért lesz ez a félelmetes valami? – kérdezte felelet helyett Robint.

– Nem tudok… közelebbit, de jó lenne, ha visszafordulna.

– Ha apát veszély fenyegeti, visszaforduljak? Ezt nem gondolja komolyan.

Hallgattak. Az égen már feltűnt néhány korai csillag. A fiatalember a táskájában kutatott valami után.

– Nincs semmi nálam, amivel világíthatnánk… – mondta azután.

– Nem félek a sötétben…

Már csak árnyvonalakban látták egymást.

– Bizonyára a zsilip miatt lesz felfordulás.

– Miféle zsilip?

– Apa szeretné Folkston vidékét közelebb hozni a világhoz. Villanyvilágítást akar, és ehhez energiaforrás kell. Ezért egy duzzasztógátat épít a folyóra… De senki sem akarja… Furcsa emberek élnek ott… Féltik a legelőket…

Robin nem is figyelt oda. Az ösvény felé nézett. Szerette volna, ha már itt lenne az apja…

Idegenszerű, furcsa, fájdalmas érzés fogta el.

A Tigrist várja.

Az apját!

A leány megérezte, hogy Robin mire gondolhat, mert az a könnyedség, amellyel helyzetét felfogta lassanként elmúlt. Koromsötét volt a kunyhó belsejében, és az esti páráktól átnedvesedő fenyőgerendák szaga ránehezedett a levegőre.

Mégiscsak egy “vademberrel” volt itt együtt a sötétben.

– Már… itt lehetne? – kérdezte halkan.

– Már több mint két órája – hallatszott a láthatatlan útitárs hangja valóban valahonnan a sötétből, keményen.

Soká hallgattak.

– Akar vacsorázni?

– Ne… em – felelte Molly csendben.

Gyufa sercent, és egy cigaretta parazsa látszott, azután, ahogy időnként felfénylett.

– Megetetem Rimbow-t.

Robin kiment.

A leány most még jobban félt. A hegyi kunyhó halk neszei, rágcsálói ijesztővé tették a sötétséget.

Az ablakon át látszott a holdtalan szürkészöld éji táj, a felhőgalléros, örök hóval fedett csúcsok és néhány csodálatosan fényes csillag a hegyóriások kristályos légkörén át.

Reccsen a küszöb. Robin visszatért. Leült valahol a földre.

– És… és ha nem érkezik meg… az apja… két órára?

– Várunk háromig…

Hallgattak. Nehezen jött ki a szó a torkából, amikor ismét megszólalt.

– És ha háromig sem jön?… Ha nem jön egyáltalán?

Csend.

– Megöl?

Robin nem felelt. Nem tudott felelni. Ő is feltette magának a kérdést: mi lesz, ha a kormányzó nem áll szavának? Megölné Rower leányát?

Megtehetné. Rower rászolgált a bosszúra!

– Miért… nem… felel?… Megöl, ha a kormányzó nem teljesíti a kívánságát?

Finom, fehér sugárszálak hullottak be az ablakon. Jött a hold… A távoli csúcsok átlátszó párakoronái mögül.

A furcsa szagú kunyhó belsejében halvány derengéssel oszlott a sötétség. A leány már látható volt, Robint még eltakarta a homály.

– Nem fogom megölni – felelte végül határozottan. – Elviszem magammal, és a foglyom lesz, míg nem teljesítik a feltételt.

A leány megkönnyebbülten sóhajtott.

– Miért mondta Huntonnak, hogy megöl?

– Azt hittem… képes leszek rá.

– Nem lehetséges, hogy más feltevéséről is kiderülhet ilyesmi? Talán mégsem örökölte a Tigris természetét?

– Az apámról sem hallottam, hogy asszonyokat gyilkolt volna.

– És… Hová fog vinni?

Robin nem felelt. Az ösvényt nézte a nyitott ablakon keresztül. Izzó fehér fény világította meg a szerpentint, végig messze a völgybe nyúló hágóig.

A leány elaludt. A friss hegyi levegő, a szokatlanul hosszú út, amit lóháton kocogott végig, kimerítették.

Homloka az asztalhoz koccant, úgy maradt, és mély álomba merült. Zűrzavaros, szaggatott képek nyomasztották… Lovon vágtatott… üldözték… revolverlövések… Az apja kiabált izgatott cowboyokkal… Készen állt a zsilip, és Robin lelőtt valakit, aki ott feküdt a kiszáradt mederben…

Rémülten ugrott fel. Valaki megérintette. Már virradt, a kunyhóban világos volt.

Robin állt mellette.

– Megszabadult, Miss Rower. Hozzák az apámat.

…A közeli kanyarban egy ember tűnt fel, aki az Öreg Szél szakadékhoz igyekezett, és egy katona elmaradt mögötte.

A vén Tigris kiszabadult!

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.