A VÉG KEZDETE
1.
Robin arrafelé vágtatott, ahol a nyári ég sugárzásától egy árnyalattal enyhébb sötétben terült el a síkság. Sokáig kereste a sebesültet. A lövéstől megriadt ló már elfutott, a földön fekvő ember árnya nem látszott az éjszakai rétség magas füvében.
Szerencséjére kibukkant a hold, a fehér fény beragyogta a mezőt, és megpillantotta távol a seriff mozdulatlan testének sötét árnyát.
Patterson lehunyt szemmel feküdt. Sok vért veszített, a seb mély volt és elég súlyos. Robin néhány csepp rumot töltött a sebesült foga közé, kimosta a sebét, és amennyire tudta, bekötötte.
Patterson lassan felnyitotta a szemét.
– Te vagy… – lihegte. Nem érezte, hogy bekötözték. Azt hitte, hogy a fiú megöli. – Jöttél… hogy befejezd… Tudd meg, Robin…
– Hallgasson és feküdjön nyugodtan, hogy ne veszítsen több vért. Folsktonból küldök segítséget.
Nem értette. Miért kötözi be, és miért hoz segítséget Robin, ha lelőtte? Mert ő lőtte le, az kétségtelen… Ott fekszik a földön a fiú puskája, mellette.
Robin felugrott a lovára, és elvágtatott.
A puskát ottfelejtette. Patterson nagy erőfeszítéssel odakúszott… megszagolta a csövet. Érződött a lőpor szaga… Megnézte a tárat: hiányzott egy golyó…
Semmi kétség… ez a golyó itt van benne, a válla alatt, ebből a fegyverből lőtték…
De miért kötözte be?
Elájult…
A folkstoni kocsmában néhányan még együtt voltak. Amióta a zsilip miatt napról napra nőtt az izgalom, és egyre nagyobb folton ette ki a mocsár a zöld legelőt, sokszor hajnalig is együtt voltak, hogy megtanácskozzák a teendőket. Mert ha kell, fegyver fegyver ellen intézik el… Valaki megzörgette a kocsma hátsó ablakát. A kövér kocsmáros felkiáltott meglepetésében, amikor kinyitotta.
Robint pillantotta meg, lóháton, lihegve, verejtékezve.
– Patterson seriff ott fekszik súlyos sebbel a Két hód-hegység szerpentinjével szemben, a rétségen.
– Ki lőtte le?
– Én!
Egy sarkantyúzással az út menti mezők felé szökellt, és mire kirohantak a kocsmából, már messze nyargalt. Csak távoli dobogás hallatszott…
2.
Barker nagy nehezen elvergődött Countryba. Mit csináljon? Tudni kéné, hogy mi vár rá a hatóságok előtt… Ez a mérnök, akit megöltek, ezt voltaképpen ő, Barker őrizte és tartotta a Tigris fogságában. Hogy tisztázza magát? És ha igaz, hogy ez az ifjú, állatnevű rabló mindenfélét elkövetett, amivel őt is gyanúsítják, akkor vége!
Szegény öreg nem tudta, mit tegyen. Country mezőváros, vasúti megállója kissé élénkebb forgalmú, mint az átlag nyugati helységek.
A város egyik terén óvatosan leült kalapját az arcába húzta, és aggódó szívvel pihent egy keveset. Elsősorban megborotválkozik, hogy ne hasonlítson arra a vén rablóra.
Nem, nem!
Ez beismerése annak, hogy titkolnivalója van. Esetleg azt hiszik, hogy ő a rabló, és meglincselik. Ezt szerette volna elkerülni, mert úgy érezte, hogy sem mint csaló, sem mint színész, ilyen elbánásra nem szolgált rá.
Viszont lehet, hogy a kormányzó a hatóságok tudomására hozta hogy a szörnyeteg körözött cinkosa egy szabadult rab, akiben eleinte megbízott. Neve Barker, egynyolcvan magas, arca kerek, orra tojásdad, feltűnő ismertetőjele: intelligens ember. Bárki nyugodtan lelőheti, csak jelentse az esetet a hatóságnak, ahol nyugta ellenében készpénzjutalomban részesül.
Igen. Ez valószínű. Jobb, ha nem ismerik fel, hogy ő Barker, ha egyszer jutalmazzák azt, aki lelövi.
– Halló, Barker! Csakhogy megvagy! – kiáltotta valaki, és a vállára csapott hátulról.
Először úgy érezte, hogy meghal rémületében. Azután rohant, mintha puskából lőtték volna ki.
– Barker! – üvölti egy vészesen diadalmas hang utána, és fut az illető is! Hallja jól.
Egy főúton rohan végig. Néha még belenyilall a bokájába, de már nem akadályozza a gyógyult ficam, csak öreg tüdeje zihál, mint valami rozzant fújtató…
A sarkon egy kis iparvágány halad át a fordulón és a pályaudvarról néhány csille gurul a tárna felé. Mielőtt a kereszteződéshez ér, egy cowboy, akinek ez a hivatala odaáll széttárt karral a középre, de Barker azt hiszi őt akarja feltartóztatni. Elsötétedik előtte a világ, a pisztolyához kap és ezt hörgi:
– Félre vagy lövök.
A cowboy a két megoldáson kívül egy harmadik lehetőséget is felismert, és úgy kapta szájon visszakézzel Barkert, hogy ez belezuhant fejjel a vegyeskereskedő gyékényajtajába, és magára döntött egy hordó mézet. De bámulatos gyorsasággal felugrott, egyszersmind a kenőolajnak döntve a tulajdonost, és néhány hemperedés után elérte az ablakot, ki az utca másik felére, és két revolvert szegezve maga elé, rohant!
– Barker – üvöltötte az üldöző.
– Aki hozzám ér, lelövöm!
Felborított egy zöldségeskordét és nyargalt!
A lakosság egy része tisztában volt vele, hogy ez az az őrült ebtenyésztő, akit vidékről hoztak Mincker doktorhoz.
De mitől ragad úgy?…
A végzet azonban ellene volt. Hiába futott, ugrott, mászott, bukdácsolt, az üldöző utolérte rávetette magát hátulról, és Barker elnyúlt, mint egy szétlapított béka. Nem mozdult. Hunyt szemmel feküdt.
– Barker!
Nem felelt. Jön a golyó. Biztos!
– Barker!… Kelj már fel, a mindenedet… Mi a fenét rohansz? Ismét vaj van a fejeden?
Az öreg felült. Csodálkozva ismerte fel az üldözőjét.
– Nelson!… Te…
– Én hát. Örültem, hogy megtaláltalak, mert Morwille megbetegedett, és nincs színészem helyette.
– Nézd… és én azt hittem…
– Akármit hittél, ilyen bolondul rohanni képtelenség. De azt hiszem, okosabb, ha lemegyünk a Takarékpénztár tetejéről.
Mert ott ültek. És most a kémény mellett társalogtak. Lentről sokan nézték…
– Hát… itt játszik a társulatod?
– Csodálkozol? Ponyvás szekéren járunk, de még mindig a “Csillagos lobogó” című hazafias daljáték megy. És Morwille az ezredes szerepében megbetegedett.
– Ez egy szerencsétlen szerep! Engem letartóztattak benne.
– Emlékszem. A fináléban már kihagytuk a szólódat. Hát most újra játszhatod, a régi feltételek mellett.
– Az nem jó. Valamit fizessél is.
– Nem bánom. Fél dollár, de akkor te is kiállsz a színészekkel együtt katonaruhában a “színház” elé, reklámnak.
– Itt a kezem!
– Látom, de vidd előlem, mert utálom azt a ragadós izét, ami lecsöpög róla.
3.
Este Barker eljátszotta Wilson ezredest, a “Csillagos lobogóban”. A hatalmas dalmű amerikai katonadalok gyűjteménye volt, háttér az ég, pontosan annyi csillaggal, ahány állama van Amerikának.
Időnként egy katona szaval majd bejönnek sokan és énekelnek. Végül négyen, közöttük Nelson, elől egy hatalmas tubával Nyugat hőskorából fennmaradt énekeket játszanak. A zenekart a direktorné kíséri harmóniumon, amit napi egy dollárért a tanító adott kölcsön, és nem minden lenyomott billentyű ad hangot. De csekélységekkel itt nem törődtek. A nézők padon ülnek egy ponyvával körülfogott térségen, szemben a deszka színpaddal, és élvezik a művészetet. Csak egyszer fordult elő, hogy a félszemű Hickes három másodpercet adott a tenoristának arra, hogy abbahagyja a szólóját, azonban már kettőnél tüzelt, és kilőtt egy csillagot az égről. De mondom, csekélységekkel itt nem törődtek, és egészébe véve nagyon jól szórakozott mindenki. Az egyenruhák szépek, az amerikai katonát szeretik, és ritkán vetődik erre társulat.
– Egy hétig is eljátszunk itt – mondta Nelson a kocsmában Bakernek.
– Annyi a lakos?
– Bejárnak mindenfelől a vasút miatt. Tegnap is tizenkét néző volt. Szép ház errefelé.
Barker megelégedetten vette tudomásul az új helyzetet. Leborotváltatta a Tigris-szakállát, és elhatározta, hogy nem törődik semmivel.
– Te hol jártál amióta beszüntetted vendégszereplésedet a fegyházban?
– Nagy titok de neked elmondom. Ismersz te egy híres állatot, bizonyos Leopárd?
– Leopárd…? Ismerem. Hogyne.
– Illetve olyan állat ez, amilyen Amerikában nincs.
– Kenguru.
– Vadabb és vérengzőbb. Megvan: Hiéna!
– Az van Amerikában is. De mindegy, szóval etető voltál egy állatseregletnél.
– Fenét! Ez az állat… egy ember.
– Mutatványos?
– Rabló! Állatnevű rabló, de Amerikában nincs.
– Akkor hol találkoztál vele? Máshol is voltál bezárva?
– A rabló itt van, de a neve más világrészben vérengző.
– Hm… Strucc? Van egy színmű, “Strucc, a haramia”, abban játszottál?
– Ostoba vagy! Lóháton jártam a prérit egy rablóval. Bizonyos csörgőkígyó van ilyen…
Nelson részvéttel nézett vén kollégájára.
– És mióta van ez neked? – kérdezte.
– Nelson, hallgass meg. Ha nem vagyok hozzád őszinte, téged is bajba keverhetlek.
– Ragályos?!
– A kormányzó megbízásából eljátszottam egy rabló szerepét.
Nelson megértően bólintott.
– Értem. Buffalo Billt adtátok karácsonykor a fegyházban.
– Nem!!!
– Azért ne üvölts. Ha nem, akkor nem.
– Egy rabló ki akarta szabadítani az apját.
– Aha! A fiad mégis érdeklődött utánad… Ez szép tőle.
Barker sóhajtott. Letett arról, hogy bármit is megértessen Nelsonnal.
– Hagyjuk – mondta legyintve -, mindegy. Csak annyit hogy halálos veszélyben vagyok mert ha bármelyik a kettő közül meglát, ledurrant. A fiatalabb az ugyan kétszer az életemet megmentette, de elszöktem. Az öreg az tudja, hogy láttam…
– Próbálj hideg fürdőket venni…
– Értsd meg Nelson… Halott ember vagyok, ha meglát valamelyik.
– Jó napot, Barker. – Valaki a vállára csapott.
Barker kezéből kihullott a pohár, és csörrenve esett a padlóra.
Robin állt mellette.
4.
– Nem jönne sétálni néhány lépést?
Barker hebegve felemelkedett.
– Kérem, én…
– Csak jöjjön – mondta szelíden Robin, és megfogta a karját. Ettől elzsibbadt ijedtében. Nelson nem tudta, hogy mi történik, de nem is tudhatta meg, mert Barker gépiesen követte Robint.
– Hová… visz? – hebegte, amikor kinn voltak.
– Csak jöjjön…
– Nem megyek a hegyek közé… Nem tudok… fogolyra vigyázni. Nem vagyok fegyőr…
– Nézze csak… Maga becsapott engem… Megérdemelte a halált!
– Most megöl…?
– Ezt régen megtehettem volna már. Ehelyett néhányszor megmentettem az életét.
– Igaz – motyogta Barker -, kutya lennék, ha ezt letagadnám… De hát mit akar?
– Semmit. Tisztuljon erről a vidékről. Nincs belekeverve bűnügybe, futhat, amerre akar…
– Hát nem igaz, hogy engem is… köröznek?
– Nem. Csak megijesztettem… De ha nem viszi a bőrét, van itt valaki, akivel megjárja…
– Aki a mérnököt…?
Robin élesen szembefordult vele.
– Honnan tudja?
– Láttam.
– Hát akkor tartsa a száját, és ne fecsegjen erről, ha kedves az élete.
– Én senkinek… – hebegte Barker.
Lassanként egy csendesebb részére értek Countrynak.
– Egy szívességet kérek magától. Ha úgy érzi, hogy tettem önért valamit…
– Igen, igen… csak nem lovon… és nem verekedni.
– Olyasmi, ami a mesterségéhez tartozik. El tudja változtatni kissé az arcát?
– Uram! Leart, a mesebeli vörös királyt játszottam térdig érő szakállal.
– Hát nem kell térdig érő szakáll.
– Van rövidebb is…
– Változtassa meg a külsejét, és üljön lóra.
– Muszáj?
– Nem kell messzire lovagolnia.
– Akkor talán lehetne gyalog…
– Figyeljen, Barker, és ne szakítson félbe. Ragasszon szakállt és bajuszt. Elutazik a vasúton Cubsonba. Ott felad egy sürgönyt, ezzel a szöveggel:
Country vasútállomás. Értesítsék Rowert, hogy közbejött akadályok miatt nem vállalom a megbízást.
Hilton mérnök.
– És… mi lesz a mérnökkel?… – kérdezte aggódva.
– Semmi, amiért félnie kell, Barker! Megbízhat abban, hogy ha bűnt akarnék elkövetni, azt magam tenném, és nem rántanék bele mást. Feleljen: vállalja?
– Igen!
– Akkor azonnal fogjon hozzá! A négyórai vonattal induljon.
Mielőtt Barker tovább érdeklődhetett volna, Robin eltűnt egy másodperc alatt a járókelők között.
A vén színész még soká tűnődött. Akárhogy is áll az ügy, eddig csak ő csapta be ezt a fiút. Robin mindig emberséges és jó volt hozzá. Azután pedig… akárhogy is van: megszerette az állatnevű rablót.
Hiába.
Elindult, hogy engedelmeskedjék.
Azt már nem látta, hogy a házfal mellett, ahol Robinnal beszéltek, egy fél szemöldökű, macskabajuszú, ősz ember áll, és megelégedett vigyorral húzódik vissza. Azután a legközelebbi fához siet, ahová a lovát kötötte.
Az igazi Tigris volt.
A NAGY HŐSTETT
1.
Barker bement a cubsoni állomás postájára, és feladta a sürgönyt. A távírdász ablakában jól látta az arcát és gyönyörködött a kitűnő maszkban. A “Tóbiás vagy a két napernyő” című dalmű vikáriusát alakította ilyen szőrzettel.
Egy ideig még ődöngött a peronon azután eszébe jutott, hogy szomjas. Beült az étterembe, és hála Nelson bőkezűségének, egyheti szereplés után majdnem teljes háromnapi fizetését megkapta, amire évek óta nem volt példa ennél a társulatnál. Később kissé elaludt a bor és a szokatlan út hatása alatt, és csak arra az éles csengőberregésre riadt fel, amely a Denverből érkező vonatot jelezte.
Hopla! Lekési az esti előadást!
Fizetett és indulni akart, de megállt. Az ablakon keresztül, egy oszlop mögül állva Robint pillantotta meg.
Nézd csak! Figyelte.
Amikor befutott a vonat, a fiatalember felkapaszkodott… Sokan leszálltak, néhányan felfelé igyekeztek, úgyhogy a fiatalember rövid időre eltűnt a szeme elől, de nyomban ismét meglátta, egy hosszú, csontos, sovány alakkal, akin nyugati öltözéke dacára messziről szaglott a zöldfülű.
A mérnök!
Barker kisietett a kocsmából, és a közelükbe furakodott. Ezt hallotta:
– De miért nem sürgönyözték Denverbe?
– Mert csak ma tudta meg, hogy terveznek valamit a mérnöke ellen. Én azért jöttem, hogy kerülő úton Folkstonba vezessem önt.
Barker megrémült. Miben vett részt? Robin elrabolja a mérnököt, és megöli. Már kiléptek a pályaudvarról.
Mit tegyen?
Fütyültek. Indul a vonat! Ez huszonöt perc alatt Countryban van. Majd ott!
Felugrott az egyik III. osztályú kocsira.
Már mozgásban volt…
Az eltűnő állomásépületen túl megpillantotta Robint, amint lóra ül, és a mérnök elkötött egy kipányvázott vezetéklovat.
2.
A hegyek felé vágtattak. Robin úgy-ahogy nógatta, sőt néha megütötte Hilton paripáját, hogy együtt maradjanak.
– A hegyekbe megyünk?
– Igen. Az egyetlen mód, hogy elkerüljük azokat, akik leskelődnek önre. A Rower-farm körül sima hegylánc zárja el az utat. A hegyek közé Folkstonból nem vezet út.
– Hogy jutunk akkor a szikláról a farmra?
– Egy helyen alacsonyabb az egyik szint, ott lasszóval leereszkedünk.
– Miért lesnek rám? Hiszen a zsilip itt csak áldást jelent.
– De ezt nem értik – dörmögte Robin.
A mérnök nem gyanakodott. Már elég kollégájával megtörtént, hogy a nép valamilyen oknál fogva görbe szemmel nézte a szabályozást, méricskélést, és kis híján meglincselték.
Robin udvariasan bemutatkozott a vonatban, mint Rower intézője, és megkérte, hogy szálljon ki Cubsonban a vonatból, majd kerülő úton mennek a farmra, mert a nép egy része haragszik a mérnökre, és a Country felől vezető úton lesnek rájuk.
Éjfél felé hegyek közé értek és hűvös lett. Mesze lenn a völgyben kis házcsoport látszott.
– Az ott Folkston – mutatta Robin.
– Csakugyan innen nem vezet út a völgybe.
– A túlsó oldalon sok kis ösvény van Folkston felé, ez a rész gránit és bazalt. Egyetlen ösvényt sem vághattak benne…
Bumm!
Egy lövés dörrent, és a mérnök lova keserves nyerítéssel végigzuhant.
Bumm! Bumm!
Valahonnan fentről tüzelt rájuk egy láthatatlan ellenfél.
A mérnök egy bokorra zuhant, még azt sem tudta, hogy eltalálták-e, amikor Robin megragadta, és berántotta egy szikla mögé.
– Megsebesült?
– Nem tudom… – lihegte gyorsan Hilton.
– Akkor semmi baj… Már érezné, ha sebet kapott volna…
A halódó ló keservesen nyerített és vonaglott. Robin egy pisztolylövéssel megszabadította a kínjaitól.
Rimbow már ott állt mellette, a szikla árnyékában, sértetlenül.
– Ki lőtt?…
– Még nem tudom. Van revolvere? – kérdezte Robin.
– Van.
Több lövés nem hallatszott.
A mérnök moccanni sem mert. Robin kereste fenn, a magasban fekvő sziklák között, hogy honnan lőttek. De semmit sem látott.
– Ért maga a fegyverhez? – kérdezte Robin a mérnököt.
– Tűrhető céllövő vagyok.
– Akkor figyeljen. Egy esélyünk van a menekülésre. Ha én elindulok.
– Kimegy a fedezékből?! Hiszen akkor azonnal lelövi…
– Nincs idő fecsegésre! Ha elindulok, maga lövésre kész fegyverrel figyel. Aki üldöz bennünket, az tüzelni fog. Akkor a villanás célpontot ad, és maga nyomban lő. Ahányszor villanást lát, tüzel. Ha talál, megmenekültünk. Ha nem, akkor végünk. Érti?
– Értem. De miért nem én megyek? Maga jobban céloz.
– De nem tudok zsilipet építeni.
Azt nem mondta, hogy képtelen lenne az apját célba venni.
– És… ha magát baj éri? – kérdezte habozva a mérnök.
– Ha elesek, akkor maga a legelső keleti sziklapárkánynál lasszón leereszkedik, és igyekszik a keleti irányt megtartani. Rövidesen eléri a folyót. Kész?
– Kész.
Robin kiugrott a szikla mögül, és néhány gyors szökelléssel egy másik gránittömb felé igyekezett.
Bumm! Bumbumm!
Bang! Bang!
Három gyors pisztolydurranás. Majd két dörrenés a mérnök fegyveréből. Robin egy lökést érzett a karján, és valami forró futott végig az arcbőrén.
De elérte a sziklát. Az arcáról vér folyt. Súrolta a golyó. A karjára megsebesült. Gyorsan, ahogy tudta, a fogával tépést csinált az ingéből és elkötötte a karját.
Minden csendes. Eltalálta a mérnök a Tigrist?
Még egy próbát kell megkísérelni.
Felugrott és futott.
Bumm! Bumm! Bumbumm!
Bang! Bang!
Most már nem keresett fedezéket. A golyók ott vágódtak el mellette, hogy a szikla az arcába porzott, hallotta sivításukat.
Mindegy! Legyen vége!
Bumm! Bumbum! Bum!
Bang! Bang!
És azután:
– Jaj! Az ördög…!
Valahonnan a magasból egy hang kiáltotta ezt, és egy revolver hullott le csattogva szikláról sziklára, a mélybe…
A mérnök talált. Robin ott állt szabadon, a sziklaplató közepén, de nem jött több lövés.
– Másszon ki, és vezesse a lovamat száron, óvatosan – kiáltotta a mérnöknek.
De Rimbow, ahogy meghallotta a gazdája hangját, ment magától.
Robin vállán felszakadt a ruha, a véres ing látszott. Ott is súrolta a golyó. Valóságos csoda volt, hogy megmenekült.
– Jöjjön – mondta Hiltonnak. – Siessünk.
A hold már összeért a távoli hegycsúcs fehér izzásával. Mire elérték a Rower-birtokkal párhuzamos sziklaperemet, lebukott az ezüst karéj, és vaksötét borult a tájra. Távol a hold utolsó fénynyalábja még megcsillant a folyó ezüstszalagján.
Robin két lasszót egymáshoz kötött, és megerősítette egy fa derekán.
– Másszon le!
Hilton engedelmeskedett. Alig ért földet a lába, máris melléje siklott Robin.
– Mostantól tartsa lövésre készen a puskáját – suttogta -, és jöjjön szorosan mögöttem. Előre!
A sziklától a sűrű fák között siető folyóig vagy háromszáz lépést sík mezőn kellett áthaladni. Ez volt a veszélyes terep.
Robin előregörnyedve, minden árkot, gödröt fedezékül használva, futólépésben igyekezett a folyóhoz. A mérnök szorosan mögötte haladt. Elérték a kimosott partrészt. Itt Robin már járt egyszer.
– Állj, mert lövök!
Egész közelről kiáltott rájuk valaki. Úgy látszik, amióta Robin belopódzott ezen az úton, az alsó partra is őrt állítottak.
– Rowerrel akarok beszélni.
– Ki vagy?
– Nem mondom meg. Rowerrel kell beszélnem személyesen. Áttörtem a peonok és folkstoniak gyűrűjét. A mérnökről hozok hírt.
Az őrszem habozott néhány másodpercig.
– Rower nincs itt – mondta végül. – Kiment néhány emberrel, hogy a mérnököt hozza.
– Miss Rowerrrel kell akkor beszélnem, sürgős, életbe vágóan fontos.
– Dobd le a pisztolyodat, és gyere ide a fák közé. Egyedül vagy?
– Nem, de a kísérőm itt marad.
Ledobta a fegyvereit, és követte az őrt. Csak Molly ismerheti fel. A Rower-farm emberei sohasem látták. Valaki fáklyát gyújtott és az arcába világított, de kis híján elejtette.
– Ember! Te… valahol nagy cécóba keveredtél! Ki vagy?
– Miss Rowerrel kell beszélnem.
– Odavezetlek. Miss Rower éjszaka nem járkál a zsilip körül.
Innen, egy ugrásnyira az elhagyatott éjszakai vidéktől, még könnyen menekülhetett volna.
Egy másodpercig habozott.
– Jól van – mondta -, menjünk.
3.
Ismét ott állt Molly előtt, a leány szobájában. Ketten voltak. A cowboy, aki bejelentette, nyomban visszalépett. Molly egyetlen hangot sem bírt szólni. A poros, zúzódásokkal borított, véres arcú ember még jobban elrémítette, mintha csak egyszerűen lép eléje Robin.
– A fegyvereimet elvették – mondta Robin csendesen.
– Mit akar? – hebegte Molly.
– Elhoztam a mérnököt. Kerülő úton. A peonok és a folkstoniak szövetkeztek. Megszállták a Country felé vezető utakat.
– Mi történt az apámmal?
– Bizonyára semmi baja, miután nem hozta el a mérnököt. A peonok esetleg megtámadnák, de a folkstoniak nem hagyják ezt. Túlságosan nagy szégyen lenne ez, és nagy felelősség, ha nincs rá ok. Csak a mérnök ellen tiltakozhattak volna úgy, hogy némileg igazuk legyen.
– És maga…
– Én Cubsonban lecsaltam a mérnököt a vonatról, és elhoztam a hegyeken át. Útközben egyetlen… támadónk volt… és ezt elintéztük.
A leány ismét végignézte a férfit, tetőtől talpig… és megszorította a torkát valami…
– Maga… elhozta?
– Igen. És azért jöttem előre, hogy egy tanácsot adjak. Senkinek sem kell tudnia, hogy mérnök megjött. Még a munkásoknak sem. A mérnök itt valamelyik szobából irányíthatja a munkát. Önnek vagy az apjának megmondhatja, hogy kell mérni, mit kel tenni, hiszen az alapterv, a főbb számítások már együtt vannak. Akkor pillanatnyilag engedni fog a feszültség…
– De a mérnököt… várják.
– Sürgönyt küldtem Countryba, hogy Hilton nem jön. A mérnöknek tehát titokban kell itt élni.
Molly az ujjait morzsolgatta kínjában. Mi fáj? Nem tudta. Itt állt előtte az a nyílt arcú, nyugodt fiatalember… A világ valamennyi férfia között ez lenne a legkedvesebb neki, de…
De ez egy szörnyeteg! A Tigris fia.
– Miért… tette… mindezt? Hiszen gyűlöl bennünket és mindenkit…
– Egyetlen kérdésére sem felelhetek.
– Maga sebesítette meg Pattersont?!
– Igen.
– Akkor… miért… értesítette a folkstoniakat?
– Én követtem el mindent…
Molly eléje lépett, egész közel. Tágult szemmel nézett egyenesen a férfi szemébe. Sokáig álltak így.
Robin lassan elfordította a fejét. A szája szélén fájdalmas rándulás vibrált át.
– Robin – suttogta a leány -, beszéljen őszintén… nem tudom… nem akarom hinni…
Hogy szerette volna átkarolni a leányt, magához szorítani, hiszen szerette! Szerette már ott fenn a menedékházban, amikor mint foglyot őrizte… És nem tette… nem tehette…
– Robin – mondta most már enyhébben, könnyes szemmel, és két kezét a fél vállára tette.
– Mit akar?… – kérdezte rekedten, türelmetlenül – nem mindegy, hogy mi az igaz? A Tigris fia vagyok! Tigrisvérem van. Kerülnöm kell, ha szeretek valakit! Minden ősöm rabló volt, és minden utódom rabló lenne… Tigris-vér folyik az ereimben! Menjen tőlem, Molly… Elátkozott, ha hozzám ér…
Nézték egymást. És mindketten egy arcot láttak: a fél szemöldöke lepörkölve, macskabajusz, borostás áll…
A Tigris vigyorgott rájuk. Az ős!
– Menjen, Molly, Hilton a folyóparton vár. Siessen.
A leány kiment. Mire visszatért Hiltonnal, a szoba üres volt. Robin az ablakon és a háztetőn keresztül, azon az úton, amelyen egyszer már beszökött, eltűnt búcsú nélkül, nyomtalanul.
4.
Hajnalodott.
Hilton mindent elmesélt a leánynak, hogyan jöttek a hegyek között bujkálva, hogyan történt az orvtámadás.
– Őrült ez a fiatalember, nem is vakmerő. Épeszű ember ilyesmire nem vállalkozik. Molly szinte felsikoltott, amikor Hilton elmondta Robin futását a revolvergolyók pergőtűzében.
– És… az üldözőt nem látták? Egy pillanatra sem, Mr. Hilton?
– Én láttam, de igazán csak egy pillanatra. Miközben a kísérőm a második szikla mögé futott… Akkor találtam el… Kibukkant a feje egy gránittömb mögül…
– Milyen volt… az arca?
Hilton megborzongott.
– Sohasem felejtem el. Furcsa, ritkás ősz bajusza volt, a fél szemöldökét lepörkölhette valami, és gondozatlan, borostás szakáll… De Miss Rower! Rosszul van?!
Molly megnyílt szájjal, tágult szembogárral meredt rá, mintha kísértet volna. Közben fényes reggel lett. Barátságos napfény ömlött el a farm udvarán, és sokféle madárhanggal telt meg a szoba.
– Parancsol… vizet?…
De a leány csak állt… nem szólt, azt az arcot nézte a levegőben, valahol.
– Jöjjön! – kiáltotta azután hirtelen. – Kérem… jöjjön… azonnal… Szent Isten!
Egyenesen Patterson szobájába vezette a mérnököt.
A seriff már a gyógyulás útján volt. Régen felébredt, és éppen a pipáját tömte. Ha egészséges, akkor a hajnal már a szabadban találja.
A leány elmondta sorjában az éjszakai eseményeket. Patterson majd kiesett az ágyból, amikor meghallotta, hogy Robin a farmon járt.
– És hagyta, hogy elmenjen?
– Igen! – felelte izgalmában kiáltva Molly. – Igen! Mert eddig csak hallották a szörnytetteit, de ha látták, akkor mindig segített éppen valakin. Magán is segített! Miért lőtte le, ha azután megmentette?
– Hogy harcképtelenné tegyen? De Clayton mérnökkel nem volt ilyen kíméletes. És Rowerrel sem.
– Lelőhette volna orvul apát is, amikor belopódzott. Öt embert ártalmatlanná tett, elrabolta a mérnököt, és nem gyilkolt!
– Beláthatja, Miss Rower, hogy mindez nem valami meggyőző, ha mondjuk a bíró elé állítják. Én valamikor szerettem azt a fiút, és magam sem hittem volna… De hát mivel indokolja? Ki ölt? És miért vállalná Robin, ha nem ő volna?
– Mr. Hiltont kétszáz peon és valamennyi folkstoni várta a Countryból vezető úton. Ma éjjel hozta egyedül, és ha érdekli, hogyan…
– Ahogyan nem sok férfi lenne képes rá az Államokban, ezt elhiteti, Mr. Patterson – szólt közbe a mérnök.
– Ismételje a seriffnek kérem, amit nekem elbeszélt. – kérte Hiltont Molly. Hilton elbeszélte az eseményeket, ahogy lejátszódtak Cubsontól a Rower-birtokig. Patterson felkönyökölt, és kifürkészhetetlen arckifejezéssel hallgatta. A “csel”, amelyben Robin, mint élő céltábla magára vonta a láthatatlan ellenfél revolvertüzét, ezen az arcon is előidézett egy rándulásnyi meglepett csodálkozást.
– Azt mondja el, amit akkor látott – szólt közbe Molly -, amikor eltalálta az ellenfelet.
– Ijesztő arcú, fél szemöldökű, macskabajuszú, borostás fej.
Egy koppanás hallatszott.
Patterson szájából kihullott a pipa.
– Mit mond?! Ember, maga csak álmodta tán…
Hilton vállat vont.
– Nem láttam azelőtt soha ezt az arcot. Nem is emlékeztet senkire.
A seriff kétkedve nézett, hol a leányra, hol a mérnökre.
– Nem hallotta még soha a Tigris nevét?
– Mint képletes elnevezést, nem hallottam még. Két hét előtt érkeztem a New York-i főiskoláról Denverbe…
A seriff a szék karfájáról odahúzta a kabátját, régi, nagy bőrtárcát vett elő, és egy fényképet mutatott Hiltonnak.
A Havannában készült felvétel volt a Tigrisről, a ravatalon.
A mérnök felkiáltott:
– Ez volt! Egy pillanatra láttam, de akár megesküszöm rá! Ez volt az a bajusz, a szemöldök!… Csak nem ilyen beesett, sovány az arca! Esküszöm…
Döbbent csend volt. A seriff megnedvesítette nyelve hegyével a száját.
– Csakugyan… itt valami különös van… ebben az ügyben… Kár, hogy nem bírok azonnal felkelni.
Ismét megfordult az agyában, hogy elmond Molynak mindent Robinról. De a fiún nem segít, és Jeff Olsen nagy bajba keverednék, szegény öreg bolond.
– És – fejezte be hangosan a gondolatait – Tex Brandon, a vén uzsorás, Jimmy Hall és Fred Norwich az ő lelkén száradnak, akárhogy is áll az ügy…
Molly felállt. A szeme furcsán ragyogott.
– Én ezt nem hiszem. Semmit, de semmit sem hiszek, amiből az derül ki, hogy Robin rossz ember.
– Pedig a tények, Miss Rower… Ámbár, ahogy a mérnököt idehozta… És a tanácsát is megfogadnám Mr. Rower helyén. Ha azt hiszik hogy nincs mérnök, akkor nem félnek, hogy felépül a zsilip, és megnyugosznak. Titkolni kell.
– Mr. Patterson… – mondta Molly – derítse ki az igazságot. Robin vállalni akarja az apja bűnét, és ártatlan. Tudom! Érzem.
A seriff közben ismét felvette a pipáját, és rágyújtott. – Jól van, Miss Rower. Igazságot derítek erre az ügyre, ha lehet…
Molly arca lassanként ismét elkomorodott. “És azután? – kérdezte magában. – Ha nem gyilkos?… Mit várok, mit remélek? Hiszen…”
Tigrisvér!