MAGÁNYOS TÖLGY A VIHARBAN
1.
Fele úton sem volt a leány az altiszttel, amikor lovascsapat igyekezett szemben velük felfelé, olyan gyorsan, amennyire csak a meredek ösvényen lehetséges volt.
Molly nyomott hangulatban indult el. Nem tudott úgy örülni a szabadságának, ahogy várható volt. A furcsa rabló gyengédségével, gyűlöletszerű hidegségével nagy hatással volt rá. Ahogy megpillantotta az üldözőket, érthetetlen aggodalom szorította össze a torkát…
– Ezek… utána indulnak? – kérdezte az altisztet.
– Igen. A két ösvény felől egy-egy csapat indul az Öreg Szél szakadékhoz. Kevés esélye van arra, hogy elmeneküljön.
– Az minden bűne, hogy elrabolt engem a kormányzó vonatjáról?
– Az a legkisebb talán – felelte az altiszt.
– Mit követett el még?
– Gyilkolt.
Molly összerezzent. Ez nagyon fájt neki.
– Verekedés… közben?
Az altiszt tagadóan megrázta a fejét.
– Nem. Agyonlőtte a birkhami vendéglőst, bosszúból, mert a leánya kikosarazta. Agyonlőtt két embert, mert régebben trapperek voltak, és segítettek a Tigris kézre kerítésében. Az egyiket álmában ölte meg.
Molly nem szólt többet. Borzasztóan fájt ez neki. Már volt egy kis regényes képe kialakulóban az ő “rablójáról”, aki furcsa, nyers, de titokban jó lelkű ember… És most kiderül, hogy aljas gyilkos… Milyen szelíd, szomorú szeme van és okos arca…
A gépkocsi, amelyen Molly poggyászát is elhozták, Silver Cityig vitte. Itt a katonák megvárták, amíg vonatra száll Country felé. Ez volt az utolsó vasútállomás New Mexikó határán. Innen kocsin vagy lovon lehetett csak eljutni a távoli vad vidékre, ahol Folkston fontos helység volt. A környező gazdaságok mezővárosa, néhány kereskedéssel, orvossal, telepes bírósággal.
Silver Cityben az egyetlen érkező utas Molly volt. Egy ősz szakállú, köpcös cowboy már messziről integetett széles kalapjával.
Sokáig szorongatta Molly kezét.
– Gyönyörű nagy kisasszony lett, Miss Rower.
– Maga meg semmit sem változott, Bob apó! Hol van apa?
A vén cowboy egy pillanatig tűnődve nézte a kalapkarimáját, azután újra vigyorgott.
– Mr. Rower mostanában egy másodpercre sem hagyja el a birtokot. Sok a munka és vigyázni kell…
Felrakta Molly bőröndjét az állomás előtt várakozó homokfutóra. Felült a kocsiülésre, és nekivágtak a keskeny, gödrös útnak.
A vasúti sín, amely mind hosszabban ágazik szét a fővonaltól, egyre több nyugati tájat nyel magába.
Folkston felé, ahol véget ér a sín, a táj is megváltozik. Olyan dús, őserdőszerű völgyek, hatalmas koronájú fákkal benőtt dombok, derékig érő, nedves földből nőtt fű, mindenfelé sima, természetes táj. Kunyhó, országút, falu, farm, a látóhatár széléig egy sem tűnik fel. A levegő hűsebb, párásabb, a legelők szabálytalan foltokban nyúlnak el, kidőlt törzsek, embermagasságnyira nőtt gyom, zegzugban vágtató kis hegyi patakok, fenségesen szabálytalan és mégis félelmetes, roppant élő táj képe fogta körül Mollyt a sebesen guruló homokfutón, amely néhány lelket kirázó döccenéssel ugrott át a hepehupás ösvény egy-egy emelkedésén…
Ahogy távolodtak a vasútvonaltól, a táj egyre dúsabb, elhanyagoltabb, ősibb lett, és néhány óra múlva sebes sodrú, széles folyóhoz értek.
– A Yakue! – szólt hátra jelentősen Bob apó, és ostorával a sellőkre ágaskodó, tarajokkal rohanó vízre mutatott hajtás közben.
– Készül a zsilip? – kiáltotta a leány.
Bob apó arca elkomorodott, és összeszorított foggal visszafordult a lovak felé.
Nem felelt.
Pedig az udvariasság úgy, mint a fák és a hegyek, éppen ezen a vidéken őrizte meg ősi, érintetlen, előkelő frissességét, ahová nem vitte el a vasút az új kor csodáit.
– Nem hallotta, Bob apó! – kiáltotta újra Molly. – Azt kérdeztem, hogy mi van a zsilippel?
Bob megrántotta a két szárat, hogy a félvad kanca felhorkant, és hátrarugdalt néhányszor.
– A zsilip készül, Miss Rower…
– Mikorra lesz meg?
Bob ismét előrefordult.
– A csoda van evvel a lóval? Farkast érez a szél irányából…
Molly nem kérdezett többet.
A folyókanyar felett egy zöld mohos, nedves palló vezetett át a folyón, itt keresztülhajtottak. Az út kissé szélesebb és laposabb lett, ami azt jelentette, hogy gazdaság lehet a közelben. Jobb felé a mezőn már feltűnt a folkstoni csorda egy része. De még mindig kihaltnak tűnt a vidék, és vadul összegubancolódott bozótok, cserjék, dombra futó erdőségek regényes panorámája fogta körül őket. Alkonyodott.
Azután elkezdődött a furcsa játék. Egy domb mögött két fegyveres cowboy lépett elő hirtelen.
– Hőőő!… – kiáltotta Bob apó, és visszafogta a lovakat.
– Ez Bob és a Miss – mondta az egyik fegyveres.
– Mit ijesztitek ezt a vad bestiát! – förmedt rájuk az öreg, és csak Mollyra való tekintettel nem szitkozódott.
Este lett. A holdtalan sötétség aljától csak egy fekete foltban vált el a dombok és erdőségek vonala.
Elérték a következő fordulót. Itt is fegyveresek tartóztatták fel őket.
– Lassan, Bob apó! – szólt az egyik cowboy. – A ló nekiszalad a drótnak valahol.
– Van annyi esze mint neked!
Csakugyan drótakadályok következtek. Szerteszét, kanyargó vonalban tüskésdrót húzódott a magas fű között, és a fegyveres őrök kinyitották az átjárót a kocsi előtt. Tovább futottak egy ritkás erdőségen keresztül.
– Miféle háború készül itt, Bob apó? – kérdezte Molly.
– Még nem lehet tudni. Ez most az új rend. Őrök, drótakadály, tán még üteget is hozat az a vén Rower egy napon.
Csak így beszélt a gazdájáról, aki a homokfutó utasának apja is volt egyben.
A ritkás erdő utolsó fái mögött, mintha világító bogarak tűnnének fel imbolygó röppenéssel és különös zaj; nyikorgás, zörgés hallatszik.
Egy újabb fegyveres tovább engedte őket, és kiértek a folyópartra.
A fénybogárnak látszó pontok fáklyalángok voltak. A készülő zsiliphez értek. Már szinte befejezettnek látszott a kőgát. Mindenfelé homokot talicskáztak, csákányok zörögtek, kiáltások hangzottak…
Éjszaka is folyt a munka, fáklyafénynél. És a zsilip körül fegyveres cowboyok látszottak; a töltésen, az úton és az egyes dombtetőkön.
– Ott van apa! – kiáltotta Molly.
Egy feltűnően magas lovasra mutatott, aki lassan léptetett a zsilip körül kiszáradt mederben.
Bob nagyot rikkantott egy munkás felé.
– Hej, Buck!
A munkás csak feléjük nézett, de nem jött oda. Egyenesen a lovashoz futott, valamit mondott, és a homokfutóra mutatott.
Jack Rower megnyomta térdével az állatot, és körbefordult. Lassan léptetett a kocsi felé. Jack Rower nem jött indulatba. Örömének, bajának nem adott kifejezést.
A magas, vállas ember, bozontos, ősz szemöldökkel, széles állával, szürke-fehéres szemével és roppant vállaival ennek a fenséges, vad vidéknek a megtestesítője volt. Úgy illett bele Folkston környezetébe, mint az ősfa vagy a magányos bazaltkolosszus…
Hetvenöt éve ellenére úgy ült a nyeregben, mint egy szobor, szokatlanul nagy kezével lazán fogva a szárat.
“Sovány lett… És szomorú a szeme”, ezt mondta magában Molly, miközben az apja nyugodtan léptetett feléje.
– Isten hozott, Molly – mondta, és leszállt a lováról. A leány kiugrott a kocsiból és átölelte.
A munka kissé megállt, mert sorra odajöttek azok, akik a leány legutóbbi látogatásánál már a farmon dolgoztak, és üdvözölték Mollyt.
– Vidd haza a lányt, Bob – rendelkezett Rower.
– Te… még nem jössz?… – kérdezte Molly.
– Itt kell maradnom, amíg megvirrad, majd holnap beszélünk.
És ellovagolt. Mollyra furcsa, rossz előérzet nehezedett. Mintha harctéren járna. Drótakadályok, őrszemek, fegyver és ellenőrzés mindenfelé.
Késő este volt, amikor a homokfutó begurult vele a farm udvarára. Nem messze a kis Folkston helység elmosódó lámpafényei látszottak. Mielőtt a kocsi behajtott, Bob apó átkiáltott a kerítésen.
– Mozgás! Miss Rowerrel vagyok!
Azután vártak. Az udvarról csaholás hallatszott, és valaki szitkozódott.
– Mi az Bob? – kérdezte aggódva Molly.
– Ilyenkor már szabadon engedik a vérebeket, most újra megkötik a sok csúf dögöt, mert még nem ismerik önt.
Vérebek!
Ezen a tájon, ahol nem ismerik a zárt kaput, és lopás, betörés emberemlékezet óta nem fordult elő.
Vérebek!
Robin szavai jutottak eszébe:
“Ne menjen Folkstonba. Utazzék vissza inkább…”
Úgy látszik, tudta, hogy miért mondja.
Amikor végre begördültek az udvarra és a fegyveres cowboyok egy üdvözlő, fáradt “Hurrá”-t kiáltottak kalaplengetve, a megláncolt vérebek keservesen üvöltő kórusa jelentette a voltaképpeni fogadtatást.
2.
Késő délelőtt ébredt Molly. A sok fáradság után először pihent igazán kényelemben és biztonságban. Amikor az ebédlőbe ért, édesapját egy vitatkozó csoport közepén látta, a tornácon. A heves hangokra ösztönszerűen megállt.
Vad külsejű, durva arcú folkstoniak fogták körül Rowert, aki közömbösen, szivarozva nézegette őket, mintha nem is lenne érdekelt az ügyben, csak pártatlan hallgató.
– Utoljára vagyunk itt Rower – kiáltotta egy gyapjas hajú, vastag orrú roppant cowboy, akkora négyszögletes fejjel, mintha kőből faragta volna valami ügyetlen szobrász. Lapos, nagy kezét ökölbe szorította, és az asztalra csapott olykor. – Nem tárgyalunk tovább!
– Én eddig sem tárgyaltam veletek – felelte a farmer nyugodtan. – Csak meghallgattam a fecsegéseteket.
– Szóval azt akarod, hogy vér folyjon? Mert itt az utolsó emberig harcolni fogunk az őrültséged ellen. Jól tudjuk, mit várhatunk tőled, de sok lúd disznót győz…
– Azt hiszitek, hogy félek? Tőled, Allan? Vagy ezektől?… – kérdezte olyan nyílt megvetéssel, hogy a nagyfejű görcsösen megszorította a revolvere markolatát.
De mielőtt felelhetett volna Rowernek, félretolta egy hosszú, sovány, harcsabajuszú ember, akinek seriffjelvény volt a gomblyukában.
– Most én beszéled veled, Jack – kezdte nyugodtan, de igen határozottan. – Nem kell a zsiliped, érted? Ezen a vidéken mi döntünk arról, hogy mi történjék velünk! Az emberek nem akarják, hogy zsilip legyen. Kiszárad az alsó folyásnál minden legelő, és elköltözhetünk innen a marhákkal.
– Idetelepszenek Keletről az adóhivatalnokok! – kiáltotta egy Hiron nevű izgatott, szeplős karvalyorrú. – Lemegy a marha ára, mert utat építenek, és Arizonából meg Nevadából áthajtják a felesleget.
– És a legelők! – lépett elő újra Allan, az ormótlan fejű. – Azt hiszed, tűrjük, hogy a zsilip összegyűjtse a vizet és kipusztuljon a dús rétség?!!
– Én a seriff vagyok – mondta újra az ősz hajú sovány vastag, félelmetesen öblös hangján. Vigyáznom kell a rendre, ezért választottak meg.
Rower olyan nyugodtan szivarozott a vihar közepén, mintha nem is kolt revolverek és marcona, megdühödött emberek fognák körül, hanem legyek döngicsélnének.
– Azt mondod, hogy seriff vagy, Hould – kezdte lassan, és leverte a szivarja hamuját. Jó, hogy ezt említetted, mert az ember szinte elfelejti.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– A seriff kötelessége, hogy a választókra való tekintet nélkül az igazságot képviselje. Megvédje a magántulajdont, és ne tűrjön erőszakoskodást. Most arról van szó, hogy emberek a törvény ellenére a tulajdonomban levő zsilipet erőszakkal megsemmisítsék, és te itt állsz az élükön. Ezért okos dolog, ha megmondod, hogy te a seriff vagy, mert az ember nehezen hisz ilyesmit…
Hould meghökkent, de a nagyfejű nem adott időt arra, hogy zavara feltűnjön.
– Igenis, a seriff a kötelességét teljesíti! Ha nyugodtan nézi, hogy épül a zsilip, akkor semmit sem tesz azért, hogy elkerüljék a vérontást, mert itt vér folyik, Rower, kegyetlen harc lesz! A zsilipnek pusztulni kell.
Rower kiegyenesedett és egészen eléje állt a beszélőnek.
– Elkészül a zsilip, Allan! Érted? És ha harc lesz, azt nem én fogom megbánni.
– A legelőkről van szó! – kiáltotta a szeplős Hiron. – Azt hiszed ölbe tett kézzel nézzük, hogy a folyó menti legelők kiszáradjanak, és arra kényszerüljünk, hogy a marhákat lebunkózzuk?!
– Van legelő lejjebb a Pecos-folyónál is. De lehet legelő mindenhol, ha felépül a zsilip, mert lesz mesterséges öntözés. Még egyszer annyit hoz a gazdaság, mert kapunk vasútállomást, ide járnák a marhakereskedők, üzemeket létesítünk és minden négyszögölnyi föld a mostani árának a kétszeresét éri. Vakok vagytok és ostobák, ha ezt nem akarjátok.
– Nem akarjuk!
– Vesszen a zsilip…
– Száz évig jó volt így ahogy van! A nagyapáink is így éltek…
Összevissza kiáltoztak, az öklüket rázták, és szorosan Rower körül csoportosultak. Ez oldalt vágta a szivart a szájában, két hüvelykujját a revolverövébe akasztotta, és közömbösen nézett a távolba.
Molly rémülten szorította kezét a szívére…
Amikor végre elült a lárma, ismét Hould a seriff szólalt meg.
– Ismerünk, Jack. Tudjuk, hogy veszett ember vagy, ha megmakacsodsz. De eddig itt szerettek téged, mert úgy tudták hogy van szíved. Miért akarsz harcot?
– Azért, hogy Folkstonból boldog, fejlődő város legyen. Ezért kell a zsilip. Most pedig elég volt belőletek.
Allan egy szitkot fojtott el.
– Magadra vess, Rower azért, ami történni fog.
– Eddig is magam feleltem a tetteimért…
A folkstoniak morogva távoztak, és gyűlölködő pillantásokat váltottak az udvaron ácsorgó fegyveres cowboyokkal.
3.
– Mióta állsz itt? – kérdezte meglepetten Mollyt, amint az ebédlőbe lépve szembetalálkozott a leánnyal.
– Hallottam… mindent…
– Hm… Hát furcsa emberek… Nehezen fér hozzájuk a civilizáció. De ez sajnos, nincs másképp.
– És mit fognak tenni most?
Rower nem felelt nyomban. Vállat vont.
– Mindent megkísérelnek majd, hogy a zsilipet ne készítsük el…
– Revolverharc lesz?
– Lehetséges – felelte őszintén Rower. – Ez ugyan nem tisztességes eljárás, és itt becsületes “vademberekről” van szó, de lehetséges, hogy elfajul. A haladás mindig harcot jelent – mondta mintegy önmagának Rower, és elgondolkozva bámult ki az ablakon. – Legtöbbször azok küzdenek késhegyig minden újításért, akik később hasznát látják…
– Miért erőszakolod, ha nem akarják?
– Mert megszoktam, hogy ne változtassam a szándékaimat akkor sem, ha ez másoknak nem tetszik! Engem azért állított ide a sors, hogy ez a zsilip megépüljön, és Folkston ne legyen távoli Vadnyugat, ősi állapotban tengődő dzsungel. Ezek az ostoba alakok csak azt a pár legelőt látják, ami kiszárad az alsó folyásnál! Lehet, hogy harc lesz. Nem! Biztos, hogy harc lesz, de a zsilipet megépítem.
Eldobta a szivarját, és néhány lépést tett fel alá a szobában. Olyan volt ez a hatalmas, szálfaegyenes, ősz ember, széles vállaival, fiatalosan csillogó szemével, mint a régi Nyugat valamelyik legendás regényhőse.
– Te visszamész természetesen New Yorkba.
– Nem.
– Tessék?
Meglepetten sarkon fordult. Rower nem szokta meg az ellentmondást. Molly azonban nyugodtan nézett a szemébe.
– Nem megyek New Yorkba. Ha téged veszély fenyeget, akkor itt a helyem. Nem lenne egy nyugodt percem New Yorkban.
Rower hosszan nézte Mollyt, azután megsimogatta a leány csillogó, szőke haját.
– Hát maradj. De ha elfajul itt a harc, akkor menned kell.
– Ha nem lennétek itt az isten háta mögött, akkor tudnád, hogy megálltam már a sarat, veszélyes helyzetben – kezdte vidáman Molly. Szerette volna a fogságát valahogy úgy elmondani, hogy ne hozza nagyon tűzbe az apját.
– Miféle veszélyben? – kérdezte gyorsan, és bozontos, ősz szemöldökeit összevonta.
– Túsz voltam… Hunton kormányzó vonatját feltartóztatta egy rabló.
– Mi?… – döbbenten felemelkedett, mert kezdte sejteni, hogy a leány apránként, óvatosan közöl valamit. – Beszélj, Molly. Mi történt?
– Hallottál te valamit a Tigrisről?
Rower most igazán elcsodálkozott. Két napja sincs hogy Countryból lovas küldönc hozta Patterson seriff sürgönyét, amelyben a Tigris fiának gyilkosságait közli, és figyelmezteti Rowert, hogy vigyázzon.
– Mit tudsz te a Tigrisről? – kérdezte olyan csendesen Mollyt, hogy a leány csodálkozott.
– A Tigris fia huszonnégy óráig fogságban tartott…
Elmondta sorjában, hogy mi történt. A vasúttámadást, az Öreg Szél szakadék közelében töltött napot. Rower szokatlan melegséggel nézett a leányra.
– Nagy veszélyben voltál, Molly… Igazán szerencse, hogy az a vérengző barom…
– Nekem azt mondta, hogy nem ölt meg senkit, csak önvédelemből egy embert…
Rower nevetett.
– És kettőt orvul. Egyiket álmában.
Molly maga sem tudta, miért szorul össze a torka keserűen.
– Honnan tudod?
Rower megmutatta Patterson sürgönyét.
– Olyan valószínűtlen… Nyers és szigorú volt, de mégis jó… és csak az apját akarta kiszabadítani.
Rower komoran nézett maga elé.
– Ez megnehezíti a zsilip dolgát. – Felállt. – Elhatároztam, hogy mégis visszaküldelek New Yorkba.
– Mondtam, hogy nem megyek!
– Akkor magam viszlek, ha kell, erőszakkal.
– De hát miért?!
– Mert a két Tigris Folkstonba készül, tán itt is vannak már. Azért, hogy leszámoljanak velem. És ez olyan harc lesz, amilyennél te nem lehetsz a közelben.
Molly szeme megtelt könnyel.
– Te mit tettél, amiért gyűlölnek?
– Elfogtam a Tigrist… – egy szivart ropogtatott zavartan. – Talán helytelenül tettem, mert a Tigris akkor már jó útra tért…
– Miért fogtad el?
Rower hallgatott.
– Az ördög ágaskodott akkoriban a véremben… Kaland, embervadászat, harc… Azután ostoba hiúság… Az emberek tudták, hogy a Tigris a sógorom. Úgy éreztem, hogy ez a homlokomra van írva. Felkutattam, és…
– És még mindig erőszakkal tartotta fogva azt az asszonyt?
Rower mereven bámult a szivarból felszálló kék füstszálakba.
– Nem… – mondta azután tompán. – Szerették egymást…
– Akkor nem volt helyes…
Rower az asztalra csapott.
– Rabló, gyilkos, gazember volt!
– De jó útra tért, és…
– Mi?! Te véded?! – Egy másodpercig úgy nézett Mollyra, hogy a leány megijedt. Azután idegesen elnyomkodta a kétharmad szivart, és kurtán befejezte a beszélgetést. – A legelső jelre, ami a veszély kezdetét jelenti, New Yorkba utazol.
Felkapta a puskáját, és ment. Molly látta, amint lóra kap, és a töltés felé vágtat.