EGY MÁSIK TIGRIS
1.
A leány nem sikított, nem is kapálózott. Tűrte, hogy az ismeretlen, aki cserjéken, bokrokon átgázolt, vigye.
Az első ijedtség után tisztában volt vele, hogy ellenkezéssel nem mehet semmire. A dombtetőn lábra állt. Az ismeretlen megfogta a csuklóját.
– Viselkedjék nyugodtan – figyelmeztette a foglyát.
– Mit akar tőlem?
– Az apjának levelet hagytam, bizonyára megtalálta.
– Mit… mond?… – csodálkozott a leány.
Vaksötétben álltak, mozdulatlan fák között.
– Levelet írtam Huntonnak – felelte a támadó.
– Mit írt?…
– Hogy jöjjön ide tárgyalni velem.
– És ha nem?
– Akkor megölöm magát. Nincs vesztenivalóm.
A leány megborzadt a nyugodt, szinte szelíd hangtól, amivel a férfi ezt a lehetőséget közölte.
Zaj hallatszott, egy messze sistergő kéményfúvás…
– Indul a vonat… – mondta döbbenten a leány.
– Igen. Én rendelkeztem úgy, hogy a vonat előremenjen, és ne álljanak meg Birkhamig. Az apjának pedig ide kell most jönni…
A leány nevetett.
– Mit nevet? – csodálkozott Robin.
– A kormányzó nem fog jönni.
– Ha a leányáról van szó?
– Én nem vagyok a leánya!
Robin meghökkent. A vonat tisztán látszott a holdfényes kanyarban.
– Most mi lesz?… – kérdezte a leány. – Megöl?
Zörgés hallatszott. Robin előrántotta a pisztolyát és várakozóan a hang irányába fordult.
Egy tömzsi árny lépett elő a bokrok közül:
– Tegye el a revolverét. Nincs fegyver nálam.
A kormányzó volt…
2.
– A vonat, óhaja szerint, tovább megy Birkhamig – mondta Hunton.
Robin a leányhoz fordult.
– Ön nem mondott igazat, amikor azt állította…
– Hogy nem vagyok Mr. Hunton leánya.
– Ez igaz. A leányom lefeküdt.
– És én csak vendége vagyok a kormányzó úrnak.
– De ez nem ok arra, hogy ne tegyek meg mindent önért éppen úgy, mintha a leányom lenne.
– Teljesítenie kell a kívánságomat.
– Mennyit akar? – kérdezte Hunton. – Figyelmeztetem magát, hogy nem vagyok gazdag.
– Nem pénzre van szükségem.
– Tehát?…
Robin egy pillantást vetett a távolba. Jól látta a vonatot, egy kis emelkedésre kapaszkodott fel a mozdony. A hold most a három embert is megvilágította, ferde szögben, ahogy lejjebb siklott a mennybolton.
A kormányzó közben a rablót figyelte. Szomorú, markáns férfifej… értelmes homlok. Ha ez a hideg elszántság nem tenné merevvé a vonásait, senki sem hinné, hogy rabló.
A leány is ilyesmit gondolhatott. Leült egy kőre, és úgy nézte Robint.
– Maga rabló? – kérdezte Hunton.
– Igen.
– Miért írta, hogy maga a Tigris?
– A fia vagyok.
– És mit kíván?
– Jogában áll önnek, kormányzó úr, kegyelem útján vagy más módon, szabadon bocsátani egy rabot?
– Hm… ez… jogomban áll, de csak nagyon indokolt esetben tehetem meg.
– Ne nyúljon a zsebébe, mert lelövöm.
– Szivarra akartam gyújtani.
Robin pisztolya csövét Hunton homlokának irányítva, kivette a kormányzó zsebéből a szivartárcát, és odaadta a saját gyufáját. Közben úgy helyezkedett, hogy a leányt is szemmel tartotta állandóan.
– Üljön oda a kisasszony mellé.
Nem beszélt gorombán, csak határozottan és egyetlen felesleges szó nélkül. A kormányzó leült a leány mellé, és hosszút szívott a szivarból. Piros fény parázslott fel az arca előtt.
– Szóval, mit kíván?
– Huszonnégy órán belül bocsássa szabadon a Tigrist. Én most felmegyek a leánnyal az Öreg Szél szakadékhoz. Onnan beláthatom a két hegyi utat. Ha üldözők közelednek, sokkal előbb észreveszem őket. Most három óra van. Igazítsuk össze az óránkat.
– Felesleges – mondta Hunton. – Az enyémen is pont három.
– Helyes. Ha holnap éjjel két órára nem érkezik az apám az Öreg Szél szakadékhoz, akkor a túszt megölöm.
Egyforma csendes, nyugodt hangon beszélt. A leány egyre nézte a kissé szomorú, merev arcot.
A kormányzó idegesen dobolt a térdén az ujjaival.
– Ez… lehetetlen…
– Meg fogja tenni!
– Miért csak most foglalkozik az apja ügyével, hiszen már…
– Csak tegnap tudtam meg, hogy a Tigris fia vagyok.
Virradt. A csillagok kisebbeknek tűntek, beleolvadtak a derengés szürke árnyalatába.
A kormánybiztos soká gondolkozott. Azután felállt.
– Ragaszkodik ahhoz, hogy a vendégemet magával vigye?
– Igen.
– Akkor is, ha szavamat adom rá, hogy megkegyelmezek a Tigrisnek?
Robin a távolba nézett. Most már a lapályon futott a vonat, Birkhamhez közel.
– Én senkiben sem bízom. A Tigris fiát becsapni nem bűn.
A leány közbeszólt.
– Ha csakugyan teljesíti, Mr. Hunton, amit ez az ember kíván, akkor hagyjon vele nyugodtan magamra… Nem félek.
Robin egykedvűen állt.
– És mit fog tenni, ha kiszabadult az apja? – kérdezte Hunton. – Rabló lesz továbbra is?
– Mit tehetnék?… Ami az apám és a nagyapám volt. Vér nem válik vízzé.
Hallgattak. A madarak már ébredeztek, itt is, ott is csicsergés hallatszott a lombok közül.
– Én nem hiszem, hogy magából olyanfajta rabló váljék, mint a Tigrisekből. Ismerte az apját személyesen?
– Nem emlékszem rá. Négyéves koromban elszakadtunk egymástól.
– Maga nem olyan, mint ő. Nincs az arcvonásaiban kegyetlenség…
– Azt a rablóélet vési fel, idővel.
– Ha szabadon bocsátom az apját, és tisztességes ember akar lenni, ezt a mai napot leírom a számadásáról.
– Ez szép öntől, Mr. Hunton – felelte. – De még számolnom kell valakivel.
– Bosszú…?
– Igen!… Nekem anyám is volt…
Most felfénylett a szeme egy másodpercre, sárgás, furcsa villanással, mert Jack Rowerre gondolt, aki rátört a szüleire, akkor…
– Lehet – mondta a kormányzó -, hogy tévedtem, és maga csakugyan méltó utód.
A reggelben nedvesen csillogtak a fűszálak, és rózsaszínű sugárzással az ég alján bejelentette érkezését a nap…
A kormányzó lassan lement a dombról. És a leány ott maradt Robinnal.
– Önnek mi a neve? – kérdezte a rabló.
– Molly Rower vagyok, Jack Rower folkstoni farmer leánya.
Rower!
Mintha mellbe csapták volna.
– Ön… Rower… leánya?
– Igen. Ismeri az apámat?
– Hallottam… már róla…
A leány semmit sem tudott arról, hogy Rower fogta el a Tigrist. Különben nem mondta volna mindezt ilyen nyugodtan, ez világos volt Robin előtt.
Azt látta Molly, hogy a férfi arca lassan szürke és merev lesz, mint a kő. De hogy mi okozza ezt a felindulást, arról sejtelme sem volt.
– Most elmegyünk innen – szólalt meg Robin szinte suttogva. – Lehet, hogy üldözni fognak…
– Senki sem fogja üldözni – felelte Molly Rower. – A kormányzó a világ legjellemesebb embere.
Robin nem felelt, csak a kezével intett, és félreállt az ösvényről, jelezve a leánynak, hogy induljon. Szótlanul mentek, elől Molly, mögötte a férfi. Amikor odaértek, ahol Rimbow várakozott csendesen a fák között, Robin megszólalt:
– Üljön fel a lóra és ügessen lassan előttem. Ne próbáljon menekülni. Ha egyet füttyentek, Rimbow megfordul és hozzám siet.
…Szép téli, napsugaras reggel volt, és a két szótlan utas lassan haladt a hegyek felé.