HAJSZA EGY SZELLEM NYOMÁBAN
1.
– Ne kiáltson, Miss Rower. Fegyvertelenül állok itt. Ha tetszik, fedezze magát egy revolverrel.
– Gyilkos!
Ez volt az első szó, amelyik feltört belőle.
– Kérem – felelte nyugodtan, halkan a fiú. – Csukja be az ajtót, mert ha erre jön valaki és meglát, akkor elfognak nyomban.
– Azt hiszi talán, hogy innen távozhat anélkül, hogy elfogják?
– Valószínű. Ha ön bír annyi igazságérzettel, hogy végighallgatja, amit mondok, akkor remélem.
Molly becsukta az ajtót.
– Beszéljen! De röviden.
– Amúgy sem vagyok bőbeszédű. Rágyújthatok a szobájában?
– Nem.
– Kérem. Ma éjszaka beszélgettem az apjával.
– És orvul rálőtt.
– Nem lőttem rá.
– Tagadni próbál?
– Nincs mit tagadni. Azt mondta, halasszuk el a párviadalt, amíg elkészül a zsilippel. Beleegyeztem. Erre elment, lóra ült, és valahonnan lövés dördült, nem is messze tőlem…
Molly megvetően mosolygott.
– Ilyen átlátszó hazugságokkal áll elő?
– Hallgasson végig. Tisztán kivehettem, hogy lódobogás hangzik jobb felől. Én is lóra kaptam, utánaeredtem, és…
– És nem érte utol! – vágott közbe dühös gúnnyal Molly.
– De utolértem…
– És hol van az illető?
– Nem fogtam el.
– És miért?
– Mert az apám.
2.
Molly habozva állt.
– Egy barlang előtt állt a ló, amikor a nyomok után beértem. Onnan szólt hozzám a sötétből, hogy ne jöjjek tovább utána.
– Ön együtt érkezett az apjával, hiszen énértem küldték cserébe!
– Hunton kormányzó becsapott. Valami komédiást küldött a Tigris helyett. Az apám, amikor utolértem, azt mondta, hogy ne kutassak utána. Nem akar látni. Azt sem akarja, hogy én lássam, mert a külsejét megváltoztatta, és gyűlöl, mert nekem kellett volna lelőni Rowert. Otthagytam a barlangnyílást, képtelen voltam rá, hogy kövessem vagy harcoljak vele.
Molly idegesen nevetett.
– Ezzel az otromba hazugsággal nem ússza meg. Talán a két trappert sem maga lőtte agyon? És a birkhami vendéglőst sem?!
Robin csodálkozva húzta fel a vállait.
– Erről most hallok először.
– Elég legyen! Azért jött ide, hogy nevetséges mesékkel tisztára mossa magát?
A folyosóról határozott lépések hangzottak, az ablak felől kiáltozás. Ha Molly akarja, akkor a Tigris elveszett ember.
– Miért jött ide? – kérdezte a leány, mert ezt nem értette.
– Meg akartam mondani, hogy tőlem ne féljen. Én megvárom, amíg elkészül a zsilip.
– És akkor?
– Akkor – felelte Robin lassan – megverekszem Rowerrel.
– Ezek után azt várja, hogy elengedjem innen?
– Mindegy, hogy mit tesz.
– Miért tagadja le a gyilkosságait? Az apja is így tett?
Robin kissé bután nézett maga elé.
– Kérem, én eddig egy embert öltem meg, Tom Connort, aki revolvert akart rántani, tehát jogos önvédelemből tettem. A többit nem értem.
Molly szinte kétségbeesetten, hogy mennyire képtelen rá: hazugnak hinni ezt az embert.
– És… a vendéglős?! Tex Brandon, akivel szóváltása volt?
– Csakugyan lehordtam Tex Brandont, és megfenyegettem. Piszok uzsorás, aki délután kidobott, amikor egy kölcsönre haladékot kértem… És… a leányáról is szó… volt.
– Szerette… a leányát?
– Akkor azt hittem, hogy szeretem.
– Nem érzi, hogy milyen átlátszó, gyáva hazugságnak tűnik, amit mond? Tex Brandonnal szóváltása volt, és egy perc múlva holtan találták, lelőve. Az apámmal szóváltása volt, és nyomban utána hátulról lelőtte egy láthatatlan ember… Lehet itt mást hinni, mint azt, hogy tagad, üresen, ostobán, mint a megrögzött bűnözők általában?
Robin vállat vont.
– Belátom, hogy így van. Mégis úgy áll a dolog, hogy Tex Brandont nem öltem meg, Rowerre sem én lőttem rá hátulról, és a többi állítólagos áldozatról sem tudok.
Olyan tiszta, becsületes, őszinte szeme volt. És olyan nyugodtan állt ott a leány előtt. “Ha komédiázik, akkor a világ legnagyobb komédiása” – gondolta Molly.
Ha már megtisztelt bűneim felsorolásával – folytatta-, nem mondaná el, hogy kik voltak a további áldozataim?
– Fred Norwich és Jimmy Hall! – kiáltotta indulatosan a leány. Közben a későn érkező lapokból elolvasta Robin bűnlajstromát. Reggelig olvasta. Tízszer, hússzor, százszor, és még mindig ott feküdt az ágyán a két újság.
Robin olyan hökkenten nézett rá, mintha fejbe ütötték volna…
– Ezek… akik az apámat elfogták…
– Igen! Itt az újság! Ne higgye, hogy errefelé nem ismerik a bűneit.
Robin felvette az újságot, és elolvasta. Azután sokáig állt, nagyon szomorú arccal.
– Nos? Tagadja?!
– Nem – felelte rekedten. – Nem tagadom. Most már beismerem. Ezeket én öltem meg!
Érdekes. Most először érezte Molly, hogy itt van valami… Valami, ami titok, amit nem ért… Most érezte először határozottan, hogy Robin hazudik. Most, amikor beismerte a gyilkosságot.
– Maga… bevallja?
– Igen. Ezeket az embereket én öltem meg.
– És a többit?… Tex Brandon?
Robin elgondolkozott.
– Azt is… – mondta azután… – És az apját is… én lőttem le hátulról.
Olyan derűsen, szája szélén rezdülő szelíd, kissé szomorú mosollyal nézte a leányt, mintha enyelegne vele.
Molly eléje állt, és felnézett rá.
– Robin – mondta, és megijedt attól, hogy keresztnevén szólította a Tigrist. – Mondja meg az igazat…
– Igazat mondtam. Én öltem meg mindazokat, akikről beszélt. Jimmy Hallert és…
Molly hisztérikusan nevetett.
– A nevét sem tudja? Hiszen vérrel írta a falra, hogy: “Jimmy Hall!”
Robin nem felelt, és Molly egy székre roskadt, azután az asztalra borult, és keservesen sírt.
A férfi torkát, mellkasát szorongatta valami. Kinyúlt a keze és megsimogatta a leányt. Nem érezte Molly? Vagy tűrte?
Annyi bizonyos, hogy nem mozdult, csak sírt.
Kopogtak.
Molly felugrott. Robinra nézett, de az nyugodtan állt.
– Ki az?
– Bob. Valami baj van, Miss Rower? Mintha sírni hallottam volna.
Molly habozott. Mély lélegzetet vett. Azután Robinra nézett, majd az ajtóra.
– Semmi… – felelte erőltetett nyugalommal – mindjárt jövök, Bob apó!
A lépések távolodtak.
– Miért nem hívta be? Ne féljen. Nem lesz lövöldözés. Megadom magam ellenkezés nélkül.
– És felkötik!
Molly az ujjait tördelte. Egyre őrjítőbben érezte, hogy itt valami szörnyű titok van… Az nem lehet, hogy Robin… először tagad… aztán beismeri…
Az apja! Vállalni akarja, amit az apja tett!
– Az… apja tette a többit is?
Robin nemet intett.
– Én követtem el mindent, Miss Rower.
– Nem igaz!
– Furcsa. Amikor tagadtam, nem hitt, most, hogy beismerem, ismét nem hisz…
– Nem!
Hallgattak. Azután a lány izgatottan kérdezte:
– Ki tud jutni innen?
– Könnyen. Ha egyszer bejöttem, akkor azon az úton vissza is mehetek.
– És a mérnök?
– Ezt az ügyet az apjával elintéztem. A zsilipet építsék fel.
– Tehát?
– A mérnök este itt lesz.
– Menjen… siessen… én nem akarom… hogy elfogják!
Robin egy pillanatig nézte.
– Kár… – mondta azután.
– Mire mondja ezt?
– Hogy… én sohasem… szerethetek… senkit. Nem lehet házam, földem…
– Miért…
– Mert nincs értelme… Asszonyt nem köthetek magamhoz…
– Azt hiszi… nincs olyan… aki minden… bizonyítéknál jobban hisz a maga szavában?
Egymással szemben álltak. Robin szomorúan megfogta a leány kezét.
– És ha hisz… valaki? Mit használ?… Tudom, hogy a véremben rablóősök ösztöne lappang… Mikor tör ki, ezt ki tudja… Asszonyt nem köthet magához egy Tigris. És gyerek?… Elég volt a fajtámból.
Molly nem felelt. A keze, amelyet Robin elengedett, csüggedten lehullott.
– Menjen – suttogta azután.
Molly lement az apjához.
– Estére itt lesz a mérnök – mondta.
Este csakugyan ott volt a mérnök.
Holtan.
Átlőtt fejjel találták meg a ház közelében.
3.
Barker görcsösen fogta a pisztolyt, és szemben ült a kövér mérnökkel.
– Micsoda maga? – kérdezte kissé ijedten Clayton.
– Én?…
Az ördög vigye el. Most nem tudja az emberi bestia nevét, amelytől retteg a környék. Megvan!
– Én… a Párduc nevű híres rabló vagyok.
Clayton vállat vont.
– Ilyen nevű rablóról nem hallottam.
“Baj van” – gondolta az öreg. Gúnyos mosollyal próbálta javítani a baklövést.
– De a Leopárdról bizonyára többet tud?
– Nem én…
– Hm… És hogy állunk a Foltos Hiénával?
Clayton azt gondolta magában, hogy az idős úr itt vele szemben hülye.
– Azért mondok mindenféle neveket, hogy eszébe juttassam az igazit – folytatta Barker. Önnek fogalma sincs, hogy milyen nagy állatnak ismernek engem ezen a környéken.
– Nem csodálom.
– Sejtelme sincs, hogy miféle néven vagyok itt közismert?
– Ló? – kérdezte a mérnök kíváncsian.
– Víz, víz… Vérengzőt mondjon, amitől rettegnek.
– Bölény…
Barker érezte, hogy nem az.
– Melyik a legveszélyesebb vad az Államokban?
– A szürke medve.
– Nem… De hagyjuk. Ha nem találja el, akkor maradjon meg tudatlanságban. Én megvetem önt.
Clayton szívesen eltalálta volna a bestia nevét, mert szelíd természeténél fogva szerette, ha nem bánt meg senkit. Különösen ezt a revolveres öregurat.
– Miért fogtak el? – kérdezte.
– Ez hivatalos titok. Ön itt fogoly.
– És… mit szabad csinálnom?
– Kanapékat… De még nincs hozzávaló.
“Csakugyan elmebeteg lehet az öreg” – gondolta Clayton.
– Ha nem lenne megkötve a keze, ajánlanám, hogy készítsen papírzacskót.
– Kedves Vadmacska úr – kérlelte a mérnök.
– Víz, víz… Olyan vadról van szó, amelyik nesztelenül oson, és mindenki elkerüli…
– Görény?… Az nagyon nesztelen, és igazán elkerülik.
– Miért?! – horkant fel Barker – Talán van bennem valami görényszerű?
– Hát… nem sok – hebegte a mérnök.
– Szóljon, ha enni akar.
– Vegye úgy, hogy szóltam.
Miután enni adott a mérnöknek, ismét elhelyezkedett szemben.
– Meddig leszek fogva? – kérdezte Clayton.
– Nem kérdezősködhet – felelte szigorúan. – Tilos olyan holmit magánál tartani, ami testi sértésre alkalmas, és látogatókat csak külön engedéllyel fogadhat.
– Nézze, Vaddisznó úr…
– Elég! Később elveszem majd a nadrágszíját és a cipőfűzőit. Ezt a szabályzat előírja.
A mérnök ettől nagyon elszomorodott, és nem szólt többet.
– Ha akar, alhat is… – biztatta később Barker, mert elálmosodott.
– Addig nem alszom, amíg eszembe nem jut az ön állatneve.
– Hát ki a legnagyobb rabló az Államokban?
– A Tigris! – mondta valaki az ajtóban.
A Tigris állt a küszöbön. Az igazi!
4.
Hasonlított kissé Barkerre. Ritkás, macskaszerű bajusza, szabálytalan, fél szemöldöke, majdnem ugyanolyanok voltak.
És mégis!
Ez az arc a Tigrisé volt. Ott állt szemben a karikatúrájával. Lazán fogta hóna alatt a puskáját, ujja a ravaszon pihent és a cső mintegy véletlenül Barkerre irányult.
Az ál-Tigris nyomban kiejtette a revolvert kezéből. Clayton nem értette az ügyet.
– Mi baja magának, maga csaló? – kérdezte Barkert, akinek az egyik lába a levágott csizma helyett rongyokba volt bugyolálva.
– El… törött a lábam… – felelte rémülten. A gyáva emberek eltúlozzák a bajukat szorult helyzetben, hogy részvétet keltsenek abban, akitől félnek. Így lett a gyógyuló ficamból törés.
– És maga? – fordult a Tigris Claytonhoz.
– Fogoly vagyok. Nem tudom, miért, és nem tudom, kinél.
– Hol fogták el?
– A Rower-farmon. Én végzem a zsilipépítést, mérnök vagyok.
– Úgy…
Valamin tűnődött. Azután hirtelen megfordult. Barker szívét jeges rémület szorította össze:
Az igazi! Ez a Tigris! A fiát becsapta, az apát kicsúfolta ezzel a maszkkal. Halála befejezett tény. Talán csak azt várják, hogy teljesen lábra álljon, mert az előírás szerint beteg embert nem szabad kivégezni, és ezek tartják magukat a börtönszabályokhoz.
A Tigris belépett a szobába.
– A fiam érkezik. Nem akarok találkozni vele. Ide húzódom a sarokba a gerenda mögé. Ha csak egy jellel elárulják ittlétemet, lelövöm magukat – mondta csak úgy, mintha beszélgetne, azután odament a kunyhó homályos sarkába, a gerenda mögé.
– Most már tudom, hogy milyen fenevadat gondolt – jegyezte meg Clayton, aki nem volt tisztában a helyzet komolyságával -, nyilván tigrist, nem?
– Ne fecsegjen! – mondta ijedten.
– Csak beszélgessenek – szólt a sarokból a Tigris -, ha Robin fülel, mielőtt bejön, legalább nem gyanakszik. Rajta! Beszélgetni!
Barker rémülten engedelmeskedett.
– Hogy van? – kérdezte hebegve Claytont.
– Na… nagyon… jól… – felelte a másik most már kissé ijedten. – Szép… időnk van…
– Izé… De múlt héten kissé… fújt a szél…
– Ön azt mondta, hogy híres rabló, akinek állatneve van – feszegette a problémát Clayton. – Most úgy rémlik, hogy ez… az úr, aki elbújt, ez a tulajdonképpeni állat…
Barker mélabúsan csóválta a fejét:
– Nem. Az állat én vagyok. Ez kétségtelen.
Valaki vágtatva érkezett. Ledobbant a lóról és bejött. Robin volt.
– Mérnök úr – mondta gyorsan. – Velem jön. Szabadon bocsátom. Arra kérem csak, hogy ne árulja el ezt a rejtekhelyet, mert ezt a bolondos sebesültet nem akarom cipelni ilyen állapotban.
– Efelől nyugodt lehet – egyezett bele örömmel Clayton.
– Visszamegy Rowerékhez, és folytatja a zsilip felépítését.
Odalépett, elvágta a köteléket, és felsegítette, mert a mérnök tagjai kissé elgémberedtek a mozdulatlanságtól. Azután a nyeregtáskájából élelmiszereket hozott be, és odadobta Barkernek.
– Itt van, maga szélhámos, holnap hozok ismét.
– Mondja kérem – kérdezte a mérnök -, ezt a kérdést nem tudtam megoldani, és szeretném, ha a jövőben elkerülném a hasonló kényelmetlen helyeztet: miféle állat ez az úr!
Robin végignézte Barkert.
– Egy nagy ló!
– Hát ezt mondtam – csodálkozott a mérnök, és nem értette az esetet, de Robin nem tárgyalt tovább, hanem vitte.
Gyalog vágtak neki Claytonnal. Rimbow lassan követte őket…
Amikor elindultak, kilépett rejtekhelyéről a Tigris.
– Még visszatérek – suttogta Barkerhez, és kisurrant. Barker egyedül maradt a sötét kunyhóban. Robintól már nem félt komolyan. Titokban talán úgy érezte elhagyott, vén szívében, mintha csakugyan a fia lenne, hiszen gondoskodott róla.
A fia!
Van is valahol egy fia Pitsburgben vagy New Orleansban, és egyszer küldött is neki a fegyházba húsz dollárt, de a legközelebbi címét gondosan eltitkolta.
De mi lesz, ha ez a sátánképű főtigris visszatér? Most nem merte lelőni, mert a távozók hallották volna, de esetleg rövidesen visszatér, és egy golyóval elintézi…
Ez biztos! De nem sietett vele, mert az hitte, hogy eltörött a lába. Úgysem menekülhet tehát. No de nincs törés!
Az ajtóig csúszott, azután megpróbált felállni. Kissé nyilallt a bokája. De ha a testsúlyát a másik lábára helyezte, akkor bicegve elindulhatott.
Hm… már alig dagadt, és nem is fáj nagyon. Megkísérelhette volna előbb is, hogy lábra álljon. De az ember olyan szívesen hever betegen.
Tiszta holdfény világított. Beragyogta a völgyet. Valahol a távoli ezüstködbe mosódó láthatáron Country vasútállomás fehér kőkerítése látszott, és alatta a Folkston felé kanyargó szerpentinen éppen leért a két férfi a nyomukban baktató lóval.
Kissé megáztatta véraláfutásos bokáját a patak hideg vízében, és ahogy csak bicegésétől tellett, igyekezett tovább.
Ha ismét találkozik Tigris szeniorral, akkor ez végez vele. Biztosan. Arrafelé Country irányába vezet egy ösvény a hegygerincen.
Amikor felért az ösvény előtti emelkedésre, ismét lenézett. A Rower-farmot látta és nem messze apró, piros foltok: a zsilipnél dolgozók fáklyái. A farmhoz vezető úton egy kövér alak poroszkál a holdfényben. Egyedül. Robin tehát magára hagyta.
Most egy lovas bukkan fel vágtatva az útra, egy félkör végén, amellyel megelőzte a mérnököt. A ló, mint egy lefékezett autó, szinte átmenet nélkül a rohanásból megáll…
Barker felkiált!
A lovas felkapja a puskáját és lő!
A mérnök lebukik! A gyilkos bevágtat a sűrűbe. De Barker jól látta. Az öreg Tigris volt.
Lelőtte Claytont!
Most már nem törődött semmivel, futott… Futott, és a bokáját mintha éles késsel döfködnék!