Helyőrség a Kongónál
1.
Az oráni katonai bíróság hitetlenkedve csóválta fejét, mikor a Compagnie Discipline parancsnoka jelentette, hogy egy büntetés alatt álló közlegény vállalja a másfél év előtt kiderítetlenül maradt emlékezetes gyilkosság megoldását, a kormányzósági palotában megölt tisztet illetően. Megjegyzés: a közlegény e bejelentés előtt igen rossz szolgálati beosztást kapott, ezért ő maga, Lorion százados nem sok hitelt ad szavainak. A legényt mindenesetre őrizetben tartja, felsőbb utasításig, és ha misztifikált, úgy intézkedni fog szigorú büntetése iránt.
Az elnök minden lelkesedés nélkül mutatta meg a titkosszolgálat ezredesének a különös jelentést:
– Ezek a fickók sokszor azért, hogy néhány napra elkerüljenek a munkahelyükről, a kötelet is megkockáztatják.
– Én sem fűzök különösebb reményt a dologhoz. Valami igazi légionistaötlet rejtőzik mögötte – mondta az ezredes -, a fickót mindenesetre hozassa ide, Oránba, de vasra verve, mert lehet, hogy jó szökési alkalomban bízik útközben. Az ottani kihallgatását ebben a kényes katonai ügyben semmi esetre sem lehet foganatosítani. Az ördög nem alszik, és ezek a légionisták már csináltak meglepetéseket.
…Horn ott állt az oráni katonai ügyészség egyik termében, az ezredes előtt.
– Nos? Mit tudsz? És honnan tudod? Vigyázz ember, mert nagyon esztelen tréfába fogtál, ha bolondot járatsz velünk. Akarsz leülni?
– Nem vagyok fáradt, mon colonel. Amit tudok, ahhoz nem értesülés útján jutottam. Kezembe akadt ez a régi újságfoszlány, amelyben le van írva a bűntény, és azt ígérik, hogy aki felvilágosítást ad a kiviteléről, az, ha büntetés alatt áll, kegyelemben részül. Mon colonel! Engem aznap a mocsarakhoz küldtek dolgozni. Én reggelig töprengtem, és megoldottam a gyilkosság rejtélyét.
Az ezredes felemelkedett, és haragtól villogó szemmel nézett rá.
– Szóval mégis! – kiáltotta. – Mégis egy átkozott tréfa, és kísérlet a kötelesség alól való kibújásra!
– Hallgasson meg, mon colonel! Ezt ön megteheti akkor is, ha csaló vagyok! Egy perc ez esetben sem számít!
Az ezredest meglepte a nyugodt, határozott hang. Visszaült, és néhány másodpercig figyelmesen nézte az előtte álló, feketére sült, elszánt, csontos embert. Cigarettára gyújtott.
– Szóval, te azt hiszed, hogy amit egy ország rendőrsége, minden szakértője, a hadvezetőség és a titkosszolgálat együtt nem tudtak kideríteni hónapokon keresztül, azt te, fickó, megfejtetted?
– Azt hiszem, mon colonel.
Az ezredes uralkodott magán.
– Beszélj.
– Muhat két gyermekével, az egyik tizenkettő és fél, a másik kilencéves, a gyilkosság előtt két nappal szökött meg a védőőrizetből. Így áll ebben az újságban. A helyőrségnek csak egyetlen kis ablaka volt, az is ráccsal ellátva, még a legsoványabb ember sem fért be rajta. A tisztet a szúrás hátulról érte, a veséjénél. Ezt összegeztem. Mit gondol, mon colonel, ha valaki hátulról gyilkol, az miért vesén szúrja az áldozatát ahelyett, hogy egyszerűen a szívébe döfné?
– Nem értek a gyilkoláshoz.
– Én engedelmével, igen. Küldjön ki egy embert, mon colonel, és lehet hogy még most is megtalálják a kis szellőztetőablak külső kilincsén azt a vékony, de erős kötelet, amelyet a tett elkövetése után egyszerűen leszakítottak. De valószínűleg a csomója és egy kis darabkája ott maradt rajta. Ha ezt a kötelet megtalálja az emberük, akkor intézkedjen, mon colonel, hogy a szemközti mecset imámját, mint tettestársat, nyomban letartóztassák.
Az ezredes egy papírvágókéssel döfködte az előtte fekvő mappát. Gondolkodott. Azután csengetett.
Az altiszt jött be.
– Vegyék le a bilincset erről az emberről. Egy katonai őrjárat menjen ki a Suradja mecsethez, mindenkit, aki ott tartózkodik, vegyenek őrizetbe. – Azután a csuklóit dörzsölő, megszabadult Hornhoz fordult. – Te velem jössz. Vagy kívánsz előbb még valamit?
– Egy cigarettát, mon colonel.
…Az ablak külső kilincsén megtalálták azt a csomóra kötött, vékony kötelet. Az ablak alsó sarkában egy egész kis darabot gyémánttal kivágtak.
– Itt kívülről bedugtak egy drótot, amely horogban végződött, felnyúltak vele a kilincsig, és lehúzták úgy, hogy az ablak kinyílt – magyarázta Horn. – Felnőtt nem fért volna be az ablakon, de egy sovány tizenkét éves gyerek igen. A szemközti mecsetből vékony kötéllel hurkot dobtak a kilincsre és megerősítették a túlsó oldalon is. Egy gyerek itt este nagyon könnyen átjuthatott észrevétlenül húsz-harminc gyors fogással. Azután kivágta az üveg sarkából ezt a szilánkot, és dróttal felnyitotta belülről az ablakot. Muhat kisfia valószínűleg elég sovány volt ahhoz, hogy beférjen az ablak közepébe vert egyetlen rács és a fal között. Azután elbújt. És természetes, hogy dereka táján szúrta le a tisztet, mert egy kisfiú, ha magasabbra emeli a kezét, nem tud erőt kifejteni. Így is hihetetlenül erős gyereknek kellett lennie, akit sokáig készítettek elő erre a bűncselekményre. A gyilkosság után egyszerűen elzárta belülről az ajtót, újra kimászott az ablakon, azt kívülről becsukta, visszakapaszkodott a kötélen a mecset tornyába, a kötelet megrántották, hogy elszakadt, de a bogot nem tudták eltávolítani az ablak kilincséről, viszont a vizsgálat figyelmét kikerülte.
A tisztek csendben álltak körülötte. Az ezredes szólalt meg először:
– És erre mind magadtól jöttél rá? Hogyan?
– Hónapokkal ezelőtt egy táncosnő fényképét csomagoltam be ebbe az újságba. Azon az éjjelen, mikor tudtam, hogy másnap a mocsarakba kell mennem, elővettem a fényképet, és közben megpillantottam ezt a hírt.
– Megmutatta az újság oldalt, amelyben a Vörös Liliom fényképe volt.
A tisztek nem mertek egymás szemébe nézni. Ők vezették a vizsgálatot és a rendőrség politikai osztályának a főnöke, aki szintén jelen volt, de jobban szeretett volna másutt lenni. Az ezredes, a társaság iránti malíciából, megkérdezte Hornt, hogy hány éves.
– Húsz leszek, mon colonel.
– Hol voltál, mikor a gyilkosságot elkövették?
– Bel Abbesben feküdtem az ezredemmel.
…Horn csak azt hallgatta el, hogy őt is érte derékmagasságban egy szúrás attól a szokatlanul erős gyerekkéztől, és azon az éjszakán, midőn kicsomagolta a fényképet, és megpillantotta a kormányzóság hirdetményét, valahol a sötétben hirtelen felvillant előtte a Di Djemma el Mansur föld alatti folyosójában a feltűnően sovány gyerek gyűlölköző szeme, az öngyújtó lobbanásnyi fényénél.
Két hét múlva visszahelyezték az ezredéhez, hogy további szolgálati idejét letöltse. Hátralevő büntetését kegyelem útján elengedték.
2.
Először bel Abbesbe került, és két hétig élvezte népszerűségét, amit egy szemfüles újságírónak köszönhetett. Valami kiszivárgott a történtekből, és az ezredesnek nem volt kedve hozzá, hogy letagadja az igazságot. Különösen, miután az elfogott pap töredelmes vallomása egyezett Horn megfejtésével. Különben is minden alkalmat megragadtak, hogy a légió legfőbb ügynökségét: a romantikus reklámot, működésbe hozzák. Tízezer szörnyű névtelen hulla csak egyszerű statisztikai adatként lett kezelve, de egy hőstett, valamelyik feljebbvaló nagylelkű gesztusa, egy jól sikerült humoros katonacsíny, amit megbocsátottak, egy közlegény ritka karrierje olyan ügyesen került dobra, hogy a légió legendás hírének mágnese tömegeket csaljon lépre. Ezért nem sajnálták a fiatal Horntól sem a dicsőséget. Az már nem került újságba, hogy bel Abbedsből elindították az újraszervezett escadronjához, amit a megmaradt harminc emberből egészítettek ki, és Fort Lamyba egyéves helyőrségi szolgálatra osztották be. Szóval, a legendás hős a legelhagyatottabb, legcivilizálatlanabb Kongóhoz került. És mintha a régi történet játszódna le újra útközben, a Bar el Ghazal völgyében, az escadron egyesült Rawson őrnagy szapőrjeivel, hogy üldözzék Szinzát, akinek képe még mindig ott függött egyes feltűnő pálmák törzsén.
…Horn őrségben állt. A völgy hűs csendjében néha távoli vadállatok hörgése hallatszott, és álmukból felriadt kakaduk felelgettek rá vissza rikoltozva. Az alang-alang fű kesernyés illata nehezedett a levegőre, és a pálmák széles sötét levelei olykor összezördültek a tovalopódzó majmok fürge árnyai mögött. Egyszer csak észrevette, hogy Rawson őrnagy áll mellette. Nem is hallotta, ahogy jött, csak feltűnt, mintha a földből nőtt volna ki. Cigarettázott.
– Maga az a bizonyos Horn, aki egy éjszaka alatt megoldotta az oráni gyilkosság rejtélyét. – Nem kérdezte, állította.
– Si, mon commandant.
– Magáról sok érdekest hallottam. – Cigarettázott. – Német, persze… Hány iskolája van?
– A gimnáziumi érettségin elbuktam, mon commandant. Ezért álltam be a légióba.
Az őrnagy megkínálta egy cigarettával.
– Őrségben vagyok, mon commandant.
– Rágyújthat. A felelősségemre. Kétféle katona van, az egyik, amelyik a fegyelmezettsége révén ér el valamit, a másik, aki az esze miatt. Az utóbbiak nálam elkövethetnek kisebb szolgálati vétségeket. – A saját cigarettájáról adott tüzet. Ősz, okos arcú kis emberke volt az őrnagy. – Szóval, a szülői pofonok keménysége elől menekült ide. Hát ez piramidális. Azt hiszem, Afrika nem is olyan rossz hely magának. Angol szolgálatban még többre is vihetné – tette hozzá kissé jelentős hangsúllyal. Azután rátette a fiatalember vállára a kezét, és a szemébe nézett. – Mit tenne maga például, ha megbíznák ezzel a rablóüldözéssel?
– Semmi esetre sem üldözném így, ahogy mi: dobszóval.
– Ugye?! – mondta diadalmasan Rawson. – Gratulálok, fiam. Isten áldja meg – és továbbment. Finom léptei alatt megreccsent a száraz gally, azután eltűnt.
3.
Fort Lamy helyőrsége az őserdő belsejében, egy kis erődítésben volt; a malária, az álomkór, az izzó trópus fő fészkének közepén. Heteken keresztül soha semmi sem történt, ami megzavarta volna az egyhangúságot, az alkonyatkor lezuhanó trópusi zivatart, a fülledt mosogatórongy-szagú nappalok párás forróságát, a komor, mozdulatlan, dús fakoronák tömegét, vadállatok éjszakai koncertjét, madarak kajdácsolását, az afrikai garnizonélet idegsorvasztó, fulladt tespedését. Boldogan lesték azt a kis motorzúgást, amivel minden hat hétben egyszer leereszkedett az erőd mögötti irtványra a postarepülőgép, hogy sietve továbbszálljon erről az elhagyott vidékről. Elkínzott fejek, vágyakozó pillantások követték hosszú spirálisát, amellyel a rossz starthelyről felemelkedett. Szolgálat jóformán alig volt. Az erőd kapujától ötvenméternyire eltávolodni komoly életveszélyt jelentett. Hevertek az ágyakon, tébolyult gépiességgel végezték a paquettage-t, ődöngtek az udvaron, és csak a folytonos alkohol tette elviselhetővé ezt az életet. Volt, aki valamiféle nyelvet tanult, a másik vallásos munkát kezdett írni, míg egy éjjel üvöltve követelte, hogy feszítsék keresztre, mert ő a Megváltó. A fiatal orosz tizedes fejbe lőtte magát a kantinban, egy szájharmonika szomorú melódiája közben. Tadief, a “colonel”, megjelölt falevelekkel pasziánszozott naphosszat.
Horn most már jól ismerte a menekülés útját, erős volt, akklimatizálódott, és eddigi élményeihez képest aránylag könnyű lett volna megkísérelni a szökést. De…
De a kötéltáncos, ha egyszer lezuhant a magasból, és összeforrtak törött tagjai, nem képes többé végigmenni a dróton. Nem bírta rászánni magát. Egy teljes évig naponta készült a szökésre. Megvolt a felszerelése, összegyűjtött elegendő élelmiszert, és egy szomszédos törzs főnökétől két öszvért is tudott volna szerezni. Azután este a megfigyelősáncon elnézett a távolba, amerre a Tuburi mocsarak feküsznek a dzsungelen túl. A sok titokzatos, mozdulatlan, nagy fakorona dús lombozattömbje mozdulatlanul csillogott a holdfényben, és Horn szívét fájó emlékezés préselte össze. Nem mert szökni…
TIZEDIK fejezet—>>>